Új Szó, 1970. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1970-07-19 / 29. szám, Vasárnapi Új Szó

1940 szeptemberének egyik hajnalán — amikor a párizsi Place de la Concorde-on hatalmas horogkeresztes lobogó lengett, akárcsak más megszállt (óvárosokban, és az üzletek előtt utcahosszúságú sorok kígyóztak — bizonyos Louise Meunier asszony, egy esztergályos felesége, három gyermek anyja, azt hallotta, hogy a XIV. kerületben van egy bolt, ahol tojást lehet kapni. Tüstént felkerekedett, sort állt egy órát. kapott öt tojást, minden családtagra egyet-egyet. Közben eszébe jutott, hogy éppen abban az utcában lakik iskolatársnője, Auette Villard, ott dolgozik egy szállodában. Felkereste hát, s szokatlanul izgatott állapotban találta ezt a különben nyugodt, rendes teremtést. Anetle Villiard — miközben sorra sikálta a szálloda ablakait, a mosdó kagylóit, Meunier-né meg segített neki — elbeszélte, hogy a Gestapo tegnap délben letartóztatta egyik vendégüket, aki elszászi németként jelentette be magát, holott, mint azóta kiderült, valamelyik német koncentrációs táborból szökött meg néhány esztendeje. A Santéba vitték — beszélte Anette Villard az ablaktáblákat fényesítve —, onnan hamarosan Németországba szállítják, és alighanem falhoz állítják. Ami azonban Anette Villard-t sokkal közelebbről érintette — elvégre egy felnőtt mégiscsak felnőtt, a háború pedig háború —, az a vendég kisfia volt. Ugyanis a némettel egy szobában lakott egy tizenkét év körüli fiú; a gyerek itt járt iskolába, s úgy beszélt franciául, akár maga Anette; az anyja meghalt, családi viszonyai pedig áttekinthetetlenek, mint az idegeneknél általában. Tegnap, iskolából hazajövet, némán, száraz szemmel vette tudomásul, apja letartóztatását. Amikor azonban a Gestapo-tiszt felszólította, hogy szedje össze a holmiját, mert másnap érte jönnek, és visszaviszik Németországba, • rokonaihoz. a fiú meglepő határozottsággal jelentette ki: Inkább autó elé veti magát, mint hogy abba a családba viszszatérjen. Erre a Gestapo-tiszt éles hangon azt felelte, hogy mindenképpen visszaviszik, legfeljebb nem a családjához, hanem javítóintézetbe. A fiú megbízik benne — mesélte Anette —, az éjjel segítségét kérte, s ő hajnalban el is vitte egy kis caféba, hol barátja a tulajdonos. Most ott ül a gyerek, és vár. Anette azt hitte, nem lesz nehéz elhelyeznie; eddig mégis mindenki nemet mondott, félnek az emberek. Az ô főnöknője is nagyon tart a németektől, és dühöng a fiú szökése miatt. Meunier-né mindezt némán hallgatta végig, és csak azután szólalt meg, hogy Anette befejte: — Megnézném azt a gyereket. Anette megmondta neki a café elmét, és hozzátette: — Ugye, nem félsz valami ruhát vinni a fiúnak? A café tulajdonosa, akinél Meunirené Anette néhány sorával igazolta magát, a reggel még zárva tartott biliárdszobába vezette. Ott ült a fiú, és az udvarra bámult. Akkora lehetett, mint Meunier-né legidősebb fia; még az öltözéke is hasonló volt, a szeme szürke, s a vonásaiban semmi idegenszerűt nem lehetett felfedezni. Meunier-né közölte vele, hogy ruhát hozott neki. A fiú nem köszönte meg, csak erősen a szemébe nézett. Menuier-né eddig éppolyan anya volt, mint a többi: sort állt, a semmiből valamit, valamiből sokat próbált öszszehozni, otthoni munkája mellé háziipari munkát vállalt, s mindezt magától értetődőnek találta. Most, a fiú erőteljes pillantása nyomán, ismét magától értetődőnek érzett valamit, s mivel a dolog magától értetődött, erőt is lelt hozzá, tgy szólt: — Este hétkor légy a Café Briardbari, a csarnok mellett. Sietett haza. Hogy"az ember azt a keveset legalább mutatósait tehesse asztalra, sokat kellett főzőcskéznie. A férje már otthon volt. Egy háborús évet töltött a Maginot-vonalban, három hete szerelt -le, s egy hete, hogy üzeme ismét megnyitotta kapuit. Meunier-t félnapi munkára alkalmazták, s a saját gyengeségén dühöngve ment haza azután: hogy kevés soujából még ott is hagyott valamennyit. Az asszony sokkal izgatottabb volt annál, hogy férje kedvét lesse, s miközben sorra ütötte fel a tojásokat, már mesélte is a dolgot, hogy a férjét előkészítse. Amikor azonban odáig ért, hogy az idegen fiú megszökött a szállodából, és szeretne Párizsban megbújni a németek elő), a férfi a következő szavakkal szakította félbe: — Anette barátnőd nagyon ostobán teszi, ha ilyen szamárságba keveredik! fin bizony ráfordítottam volna helyében a kulcsot a kölyökre. Hadd lássa a német, milyenek a saját honfitársai ... Miért nem gondoskodott különben a gyerekéről? Annak a tisztnek igaza van, ha hazaküldi a gyereket. Hitler már megszállta az egész világot, ezen semmiféle frázis nem változtat. Az asszony volt olyan ravasz, hogy Anna Seghers: gyorsan másról kezdett beszélni. Most ériette csak meg, mi lett az urából, aki korábban minden sztrájkban, minden tüntetésben részt vett, s július 14-én mindig úgy viselkedett, mintha egymagában akarná újra megostromolni a Bastille-t. De mégiscsak Christophorushoz, a mesebeli óriáshoz hasonlított — mint még annyian —, aki mindig ahhoz pártol, aki éppen erősebbnek látszik vagy előző gazdájánál erősebbnek bizonyul, s így végül ls az ördögnél köt ki. Csakhogy az asszonyt sem természete, sem rengeteg tennivalója nem hagyta sokat töprengeni. A férje a férje volt, ő meg a felesége — az idegen fiú azonban várta őt. Átszaladt hát esle a csarnok melletti caféba, és azt mondta a gyereknek: — Holnap tudlak csak magamhoz venni. A fiú ismét erősen a szemébe nézett. így szólt: — Nem kell magához vennie, ha fél, . Az asszony szárazon felelte: csupán arról van szó, hogy várnia kell egy napot. Megkérte a vendéglősnőt: tartsa ott egy éjszakára a gyereket, aki az ö rokona. Kérése nem keltett gyanút, hiszen Párizsban csak úgy nyüzsögtek a menekültek. Másnap így szólt férjéhez. — Találkoztam Alice-szal, az unokahúgommal; a férje Pithiviers-ben van, fogolykórházban, szeretné meglátogatni néhány napra. Megkért, vegyük magunkhoz addig a fiát. A férfi, aki nem szeretett idegeneket látni a saját négy fala között, így feleit: — Csak azután a nyakunkon ne maradjon) Az asszony léhát matracokat készített a földre a fiúnak. Az úton megkérdezte tőle: — Tulajdonképpen miért nem akarsz visszamenni? A fiú azt felelte: — Még mindig itt hagyhat, ha fél. A rokonaimhoz akkor sem megyek. Anyámat és apámat Hitlerék letartóztatták. Röplapokat írtak, nyomtak es terjesztettek. Anyám meghalt. Látja, nekem is hiányzik az egyik elülső fogam. Az iskolában verték ki, mert nem akartam az indulójukat énekelni. A rokonaim is nácik. Azok kínoztak a legjobban. Szidalmazták apámat meg anyámat. Az asszony csak arra kérte, hogy a férje, a gyerekek meg a szomszédok előtt hallgasson. A gyerekek se nem szerették, se nem bántották az idegen fiút. Az meg félrehúzódott, és soha nem nevetett vei tik. A férfi az első perctől fogva nem állhatta; ráfogta, hogy „van valami a tekintetében". Szidta a feleségét, aki saját fejadagjából etette a fiút, s szidta az unokahúgát: micsoda dolog más nyakába varrni a gyereket! S a panaszkodás vége mindig az volt, hogy kifejtette: a háború elveszett, a németek megszállták az országot, viszont tudják is, mi a fegyelem, és rendet tartanak. Amikor^ fiú egyszer feldöntötte a tejeskannát, a férfi felugrott és megütötte. Utóbb az asszony meg akarta vigasztalni a gyereket, de az kijelentette: — Még mindig jobb itt, mint ott. — Szeretnék egyszer végre egy tisztességes darab sajtot desszertnek — mondta a férfi. S este izgatottan jött haza: — Képzeld, mit láttam! Egy hatalmas német teherautót, dugig sajttal. Ezek megvehetik, amire kedvük szotytyan. Csak nyomják a milliókat, s azután elköltik) Két-három hét múlva Menuier-né meglátogatta barátnőjét, Anette-et. Az bizony nem örült neki; értésére adta, hogy ne mutatkozzék többet a környéken: a Gestapo átkozódott, fenyegetőzött. Állítólag azt is tudják már: melyik caféban várt a gyerek, s hogy ott egy asszony meglátogatta, és azután külön-külön távoztak. Hazafelé menet Meunier-né még egyszer végiggondolta, mekkora veszélybe sodorta magát és övéit. De bármennyire fontolgatta is, amit minden megfontolás nélkül, csupán pillanatnyi érzésére hallgatva tett — az utca képe megerősítette elhatározásában: hosszú, hangos sorok a nyitott üzletek, üres ládák a zárt boltok előtt, a boulevardokon hangos tülköléssel száguldozó német autók, a kapuk fölött horogkeresztes zászlók. Mire benyitott konyhájába, mintegy második istenhozottként, végigsimított az idegen fiú haján. Férje azonban rárivallt, hogy mit bolondul azért a gyerekért. Nyomasztotta saját gyermekeinek sorsa — reményeik egyik napról a másikra a komor, rab jövő siralmas kilátásába torkolltak —, s rosszkedvét az idegen fiún töltötte ki. Mivel a gyerek nagyon is vigyázott, hogy a szidásra soha okot ne adjon, a férfi megütötte anélkül is, mondván; „Pimasz a nézései" Ez idő tájt fosztották meg különben utolsó kedvtelésétől. Szabad ideje