Új Szó, 1970. július (23. évfolyam, 154-180. szám)
1970-07-12 / 28. szám, Vasárnapi Új Szó
M irjaiu tetszelegve nézett a nappali szoba sarkában álló nagy tükörbe, fekete stifttel kirajzolta szemöldökét és véglgnvalta ajkát. Majd egyik kezével a tarkóján, másikkal a csípőjén, kifeszített mellel úgy fordult, hogy profilban láthassa magát, és meggyőződéssel nyugtázta saját előnyeit: — Most úgy nézek ki mint a Bárdot. — Ostobaság! — Ki mondta ezt? Mirjam egyedül volt otthon, apja még nem jött meg valamilyen gyűlésről, anyja pedig délutáni műszakban dolgozott — de semmiképpen se tévedett, valaki megszólalt! Gyakran kérkedett vele, hogy milyen jó hallása van. Átkutatta a szobát, az egész lakást, a szekrénybe is benézett. Semmi eredmény. Bezárkózott a nappaliba és törte a fejét. Üjra a tükör elé lépett és kihívó, emelt hangon ismételte meg kibővített meggyőződését: — Most tényleg úgy nézek ki, mint a Brigitte Bárdot! — Butaság! A hang ezúttal még határozottabb, áthatóbb, szinte goromba volt. Mirjamnak úgy tűnt, hogy a hang közvetlenül a tükörből jön. Elnevette magát: A mesékben, Hófehérkében, gonosz királynében meg a törpékben már régen nem hitt. Tizenkilenc éves volt és félni sem félt már. Újra végignézett a szobán, majd fülét a falra tapasztotta és hallgatózott. Semmi! Megkopogtatta. Semmi válasz. A szomszédban Mirko szülei laktak, akit gyermekkora óta ismert. Lehet, hogy Mirko hallgatta ki a monológját és most a bolondját járatja vele. Újból megkopogtatta a falat, de csak a csend válaszolt. Vállat vont és visszament a tükör elé. Feltette magában, hogy kérdezni fog és alkalmasint belemegy a játékba: — Hát akkor hogyan nézek ki? — Van arra vagy húszféle velős kifejezés is — válaszolta a tükör Semmi kétség többé, a tükör beszélt. Minden bizonnyal varázstükör volt. Eddig csak a formákat adta vissza, most már vissza is beszélt. Mirjam nyelvet öltött rá és követelte: — Beszélj, bogy nézek ki? — Inkább nern — válaszolta a tükör. — Csak ne szerénykedj, én sokat eltűrök. Tegezte a tükröt, mintha pajlása volna. — No, ha másként nem megy — szól a tükör —, régente az olyan lányokat, ahogyan te most kinézel, úgy hívták, hogy eemende, céda, szajha; manapság pedig, hogy tyúk, csa j, meg ... ká. — Szemtelen! — könnyített magán Mirjam, és szemen köpte a tükröt. Hirtelen mérgében tette, de rögtön elszégyellte magát, mert úgy tűnt neki. hogy a tükör sír. Elővette a zsebkendőjét és letörölte a könnyeit. A szobában sokáig nyomasztó csend uralkodott. Mirjam mentegetőzni próbált: ' — Nézd, te egy öreg, ódivatú tükör vagy, nem érted meg a fiatalokat. — Ezt moiulod az anyádról és az apádról is. — Az megint más, zabos vagyok rájuk, mert örökösen szekálnak. Kész pokol és őrület a vízözön előtti nézeteik, időszámításunk első évéből. Szidnak, ha csak egy kicsit is kifestem magam, pedig alig kenek magamra valamit. — Alig valamit? — Csak annyit, hogy rendesen nézzek ki. Ma már más idők járnak. — Milyenek? — Már mondtam: mások. A férfiak folyton igényesebbek, ha tucatnőnek néznek, soha föl nem gombolnak. — Úgy érted: nem ismerkednek? — Úgy. A férfiaknak valami nagyvilági kell, ä la Bárdot, Lollobrigida, vagy Sophia Loren ... — ... vagy Liz Taylor, Rita Pavone, Claudia Cardinale, vagy legalábbis a mi Jana Brejchovánk, — egészítette ki a tükör. Csodálkozva hallgatta, majd rövid szünet után megszólalt: — No nézd csak, Tükör, le nem is vagy olyan öreg és ódivatú. — Rájöttél, barátnőm — válaszolta a tükör. így barátkozlak össze. .Beszélgettek, csevegtek, majd Mirjam kipanaszolta magát: — Tudod, közöltünk, nok között, hovatovább, annál nagyobb a konkurrencia. —.Miért? — Hát nem olvastad a statisztikát? — Ugyan már, én és a statisztika! — Értsd meg, Tükör, a világban nagy a nőfölösleg, sokkal többen vagyunk, mint a férfiak. Manapság nem olyan könnyű valamirevaló férfit felgombolni. Ne csodálkozz, hogy mi nők, kölcsönösen egymás sarkát tapossuk. — Értem, igyekeztek egymást letromfolni: öltözködésben, szépítőszerekkel, még a melleteket >s melltartóban hordjátok. — Már megbocsáss, nincs szükségem melltartóra. Danuše Gólová — Dehogyis, én megelégednék egy jóképű, szép barnára lesült, fekete hajú, jó alakú fiúval. — Az ember nem is hinné el rólad. De az ilyen tényleg frivolnak nézne. — Pedig rendes lány vagyok, csak nincs mázlim, még csak bele se botlok valami rendes fiúba. Én is szeretném átélni a nagy szerelmet. — Úgy mint Brigitte Bárdot vagy mint Bendová Mária? Sokkal jobban meghökkent, mint amikor először megszólalt a tükör. Tehát a nevét is tudja. Igen, Mária volt a neve, de a fellengzősebb Mirjamot használta. Sokáig tűnődött, majd így szólt: — Olyan nagy szereimet szeretnék átélni, mint Bendová Mária. — Eredj mosakodni, töröld le azt A LÁNY r U c^ŕ^-ŕšívšiĽ-' MOSEP. ZOLTÁN FELVÉTELE ÉS A TÜKÖR — Ne haragudj — kért lőle bocsánatot a tükör. Mirjam folytatta: — Ha nem nézek ki egy kicsit nagystílűén, a kutya se hederít rám. — És azért akarsz Brigitte Bardotra hasonlítani. — Eltaláltad. — Frivol vagy. — Hallod-e, ne sértegess. Tudom jól, hogy ez mit jelent. — Mit? — Könnyüvérű nőt. — Ledér nőt. — Könnyű neked papolni, ha egyszer nem ismered a problémáinkat. Már egy hónapja bele se botlottam egy fiúba, és ha mégis, az hólyag volt. — Hólyag? — Igen, így nevezik az ülődött fiúkat. — És te persze, egy olyan szép fiút szeretnél, mint Alain Delon. a kenceficét, majd aztán beszélünk rtla — ajánlotta a tükör. Mirjam szót fogadott, és a fürdőszobába ment mosakodni. Mikor visszajött és üjra meglátta magát a tükörben, mintha nem is (b lett volna._ Megváltozott. Üde lett. — Hallod-e — mondta a tükörnek —, te engem csőbe akarsz húzni, szebbnek mutatsz mint vagyok. — Nem. Rajtad a fiatalság varázsa, ennyi az egész. — Ne dumálj. Akkor is varázstükör vagy. Elővarázsolhatnál nekem valamilyen démont. — Fölvágsz? — Dehogyis, mi így hívjuk a jóképű fiúkat. — Vagy úgy? Akár négy démont is. — Nem vágsz föl? — Nem. Ezt megtehetem a kedvedért. — Szédítő, csuda klassz! A lányok megpukkadnak majd az irigységtől. Mikor indítunk? — Akár mindjárt holnap. Éppen szombat. — Oh, fincsi! Borzasztóan örülök. Nem ejtesz át, Tükör? — Ne félj semmit, inkább attól tartok, hogy magadat ejted át. Eléd varázsolok négy démont, de megnyerni őket már magadnak kell. — Világos, csak nem képzeled, hogy helyettem fogsz beszélni. Csak alkalmam legyen, majd meglátod, hogyad fogom megjátszani. — Azt hittem, szerelmet akarsz és nem játékot. — Nézd csak, Tükör, ne köss folyton a szavamba. Mindjárt holnap megyek a strandra. — Jó. De van egy feltélelem: minden vakolat nélkül! — Egy egész keveset se kenhetek magamra? — Nem, ez a feltétel. — Akkor hát meghozom az áldozatot. El ne felejtsd: ne legyenek ütődöttek! — Parancs. Végrehajtom! — mondotta a tükör. Mirjam egész estig szórakozott a tükörrel. Az apja, Benda Jozef csak este nyolckor jött haza a sörözéssel megtoldott gyűlésről. Még sok mondanivalójuk volt, ami a gyűlésen bennük rekedt. — Megint a tükör előtt állsz? — ezzel kezdte. Mirjam feléje fordult és Benda Jozefnak elállt a lélegzete. Rá sem ismert a lányára. Szombaton Mirjam még a száját s« rúzsozta kl. A strandon gátlásai lámadtak, egyszeriben alsóbbrendűnek érezte magát: körülötte Kleopátrák, Liz Taylor kópiái sürögtek, a lányok Bardot-frizurával vagy Anita Ekberg mintájára érzékien kikészítve. Neki még a szemei sem voltak macskamód kirajzolva, kendő sem volt a fején. A jobb lába lakkozatlan ujjával próbálgatta a vizet. A Vltava júliusban • s hideg. Valaki lefröcskölte. Hirtelen megperdült, majd sziszegve mondta: — Micsoda buta vicc — de egyszerre elnémult, több szó nem jött ki a száján. Egy bronzszínűre lebarnult fiátal férfi állt előtte, a haja hollófekete és — tévedés kizárva — a szeme nefelejcskék. És az alakja, egy atléta klasszikus arányai! Kis híján hangosan felujjongott. Beugrott a vizbe. A férfi mellette úszott. Később Mirjam mellé hevert a homokba. Folyton csak öt nézte, sokáig egy szót sem -szólt. Mirjam megijedt, hogy talán néma. Megkérdezte: — Hány óra lehel? — Három. Megkönnyebbült. Tovább hallgatott. Azt mondta magában: ez őrület. Áhítozta a beszélgetést, akármiről fecsegni, csak beszélni, beszélni. A fiú pedig csak nézte, mintha . . . tükörbe nézne. Eszébe íutott a varázstükör, és mosolyognia kellett. — Nagyoii kedvesen mosolyog — hallotta Mirjam. Ezt még senki sem mondta neki. Újból hallani akarta. — Mit mondott? — Az előbb bűbájos volt a mosolya. , — Most már nem? — Nem. Aztán mégiscsak megoldódott a nyelve. Egyébként szófukar volt. Mirjamnak úgy tűnt, hogy percről percre nyugtalanabb. Várt valakire, vagy attól félt, hogy jön valaki? Hosszú szünet után végre megszólalt: — Szereti a voleji? — Micsodát? — A voleyballt... u röplabdát. Vállat vont. Ha ezt kérdezte volna: szereti-c az eszkimó tortát, szereti-e a téli szalámit, szereti-e a vodkát, arra igent mondott volna. De a vollejballt? — Nem volna kedve megnézni egy mérkőzést? — Eltalálta, nem. — Lígamérkőzést játszunk. — Ki játszik? — Slávia. — Dynamo? — Nem. A főiskolások. vO N e/s •-í I § iB
