Új Szó, 1970. június (23. évfolyam, 128-153. szám)
1970-06-05 / 132. szám, péntek
H a a falu kovácsa feldühödött. niergében úgy az üllőhöz vágta kalapácsát, hogy csak úgy döngött a föld. Mérge elmúltával újra kezébe vette a kalapácsot és talán kissé hevesebb, de mégis pontos mozdulatokkal vérté tovább a vasat. Ha a kalapáccsal történetesen senkit nem talált sípcsonton, senkinek az égvilágon sem bántódása, sem kára nem esett abból, hogy a kovács dühös lett. Mármost ültessük be kovácsunkat az üllőnél finomabb műszerek mellé ós adjunk a kezébe a kalapácsnál sokkal kényesebb szerszámot. Hagyjuk például relérendszereket szerelni egy többsávos távíróberendezés számára, amely lehetővé teszi 24 telefonbeszélgetés lebonyolítását egyetlen pár dróton. Adjunk ehhez a kezébe egy felette érzékeny műszert, amely nélkül ezt a munkát nem lenne képes elvégezni. Ha a kovácsot ebben a helyzetben ugyanolyan sérelem, vagy izgalom éri, mint annak idején az üllő mellett, nagy mérgében régi jó szokása szerint szerszámát a földhöz vágja. Csakhogy: ennél a méreglevezetésnél tönkremegy tízezer devizakorona árű mérőműszer, amelyet csak nehezen importálva lehet beszerezni, lehetetlenné válik a munkahelyétől függő további műveletek elvégzése, az elektronikus távközlőberendezés egész futószalagja leáll, 60 ember nem teljesíti a normáját, kevesebbet keres, a relérendszerek pontatlanok lesznek, a gyár százezres reklamációkkal kerül szembe, nem teljesíti a tervet, ennek folytán a posta, amely a berendezést megrendelte, csak későn kapja a reléket, emiatt ... Minek folytassuk? A modern termelés viszonyai közepette a kovácsnak egyszerűen nem szabad a földhöz vágnia „kalapácsát". Földhöz vágni a szerszámot? A műszaki-tudományos forradalom viszonyaiban, elektronikus berendezések és fantasztikus teljesítményű automaták világában még csak az ideiglenes indiszponáltság sem engedhető meg, kiegyensúlyozatlan lelkiállapot is csökkenti a teljesítményt, s ott, ahol a berendezés százezer számra ontja a gyártmányokat, félszázalékos teljesítmény-csökkentést és sok ezer koronás kárt jelent. Földhöz vágni a szerszámot? Még csak ideges sem lehet az ember. Ha a főmérnök összeveszik a művezetővel, annak elmegy a kedve „az egész minüenségtől" és ... tessék másnap megnézni a szervezési és az ellenőrzési munka hibái folytán keletkezett termeléscsökkenés adatait. Ha még ráadásul a mester protek ciózik valamely beosztottjával, aki a földije, a többiek ezt észreveszik, meglazul a fegyelem, s igazán érdemes ennek eredményét lemérni koronákban. Ne adj isten, hogy az a leány a szerelőszalagról elcsavarja a jóvágású karbantartó fejét. A többi lány olyan féltékeny lesz, hogy kimarják maguk közül és a leány vagy elmegy a munkahelyről, vagy elmegy a kedve minden további munkától ... De itt már a konkrét valóság talaján állunk. A besztercebányai Tesla gyár, amely elektronikus berendezéseket, távközlési rendszerek konstrukciós elemeit és TVantenna erősítőket gyárt, igényes termelést végez. Az egyik ilyen sok figyelmet követelő munkahelyen egy csinos leányról elterjedt a hír, hogy „könynyű nőcske", mindenki babája, és el akart menni. A leány kiképzésébe a vállalat azonban sok pénzt fektetett. A munkahelyen meglazult a fegyelem és a viszonyok érezhetően romlottak. Ezt egy olyan munkahelyen látták meg, ahol egyáltalán nem is tudtak a szerelőszalagon uralkodó viszonyokról, csak az eredményekből következtettek, hogy valami baj lehet ott. Műszaki hibát kerestek és csak úgy véletlenül a pletyka is megütötte a fülüket. Az egyik műszaki, aki valahol hallott valamit a vezetéselméletről és az emberközi kapcsolatoknak a termelésre gyakorolt hatásáról, gondolt egyet és találkát beszélt meg a pletyka középpontját képező leánnyal. A randevúra azonban nem virággal jött, hanem néhány kérdéssel. A leány bevallotta, hogy igaz, kapcsolata van X-szel, de azért nem cafat ő és nem mindenki babája. A pletykát azok a lányok terjesztik, akiknek szintén tetszik a fiú, de az fütyül rájuk ... Hát szó, ami szó, ezt el is lehetett hinni, meg nem is. A műszaki azonban próbát tett: elhelyeztette a leányt a másik műszakba. A munkahelyen megszűntek a bajok. Még nem is olyan régen a besztercebányai Teslában az orvoshoz járással a következő volt a helyzet: volt egy orvosnő, aki a városban — három buszmegálló távolságra — rendelt, mint üzemi orvos, egy másik vállalatnál. Ehhez tartoztak a Tesla dolgozói is. A fogászszal ugyancsak hasonló volt a helyzet. Az orvoshoz igyekvő dolgozó kikérte magát a munkahelyén, felöltözködött, elment az autóbuszig, itt a délelőtti ritka járatok közül kifogott egyet, elutazott az orvoshoz, — ez háromnegyed óra. Az orvosnál 2 —2 és fél óra várakozás és vizsgálat. Utána a gyógyszertárba, ismét az autóbuszra, vissza az üzembe. További háromnegyed óra. Egy orvoslátogatás 4 óra Egy termelöóra az üzemben átlagosan 40 koronás munkatermelékenységet jelent. Egy orvoslátogatás 160 korona. Csak fogászhoz naponta átlag 8 ember megy. Ez 160-szor 160 korona havonta. Összesen csak a fogászhoz járás 25 600 koronás termeléscsökkenés havonta. Persze, az átlagbért azért fizetni keli. Képzeljünk el egy influenzajárványt az 1350 embert foglalkoztató gyárban. De maradjunk csak a fogásznál. A fogászhoz járást az ember rendszerint előre tudja. A tudat, hogy ma két, két és fél órát váróteremben fog ücsörögni — nincs olyan fárasztó munka, amely ennél nyomasztóbban hatna —, elrontja már az üzemből való távozás előtti időt is. A munkalapok igazolják, hogy a teljesítmény ilyenkor csökken. Az üzem egyik vezető dolgozója, akinek szolgálati feladatkörében ilyesmi egyáltalán nem volt, részletes jelentést készített az igazgató számára az orvoshoz járás okozta gazdasági károkról. Az igazgatókat rendszerint csak a számadatok győzik meg. Az üzem megállapodott az egészségüggyel, hogy a dolgozók fele más orvoshoz is járhat. Ennek az orvosnak és még egy fogásznak a Tesla havi 900 koronát fizet azért, hogy többletmunkát vállal. A fogász pontosan meghatározott időben rendel a Tesla számára. A várakozási idő maximálisan 15 perc. Az orvosok és a nővérek díjazása havonta 7000 koronájába kerül az üzemnek. A megtakarítás csak a fogászhoz járók esetében ennek kétszerese. Ezen felül itt van az emberek elégedettsége és hálája az üzem iránt, tiszta nyereség egy idegeskedést és elégedetlenséget okozó probléma felszámolása. Az üzemben szükség volt a raktárban dolgozó nők számára téli papucscipőre. Az anyagbeszerzési osztály a papucsokat megrendelte. A Rempo elfogadta a megrendelést, de a szállítást csak márciusra ígérte. Akkor viszont már vége a télnek. Az anyagbeszerzési osztály teljesítette feladatát — papucs mégsem volt. Kinek a feladatkörébe tartozik az ilyen probléma megoldása? Ilyen feladatkör nincsen. Ilyenkor egy ötlet segíthet csak: a papucsok árát kifizették a raktárban dolgozó nőknek, vegyék meg maguk a kiskereskedelemben. Páronként 15 koronával többe került a dolog. De hány ezer koronát takarítottak meg a megfázások és a betegségek megelőzésével? És felébresztették az asszonyokban a tudatot, hogy itt valaki törődik velük. Az ilyen látszólagos apróságok intézésének szükségességét Bendík elvtárs, a titkárság vezetője úgy nevezi, hogy „az elégedettség elmélete". Fontosnak, szükségesnek, gazdaságilag előnyösnek tartja az ilyen kérdésekkel való törődést. A modern termelési folyamat olyan igényeket támaszt a dolgozókkal szemben, hogy nem engedhető meg azok pszichikai és idegrendszerre gyakorolt megterhelésének súlyosbítása, ellenkezőleg, a könnyítés ebben a vonatkozásban mindig közvetlen és közvetett gazdasági eredményeket hoz. Nem véletlen, hogy ennek az üzemnek, amely 1350 embert foglalkoztat, 650 tanonca van, hogy az idén 18 millió koronával többet érő tervet teljesítenek és még 1 millió 200 ezer koronával akarják azt túlteljesíteni. De még a felajánlásnak is van emberre kedvezően ható része: igazgatói utasítás, hogy a teljesített felajánlásokért járó jutalmakat legkésőbb három nappal a teljesítés után ki kell fizetni. A különbség a kiváló munkáért járó különdíj körüli huzavona és közvetlen megfizetése között nyilvánvaló. Egy baj van csupán Bár nyilvánvaló, hogy a törődés az itt ismertetett „apróságokkal" felette fontos és szükséges, szolgálatilag ez senkinek a feladatkörébe sem tartozik. Az érvényben levő munkarend egyetlen mondata sem foglalkozik ezzel a feladatkörrel. Pedig külföldön, s nálunk is elvétve már vannak üzemek, ahol külön osztálynak a feladata a dolgozók ügyes-bajos dolgaival törődés. Aki azonban így is törődik az „elégedettség elméletének" érvényesítésével, az többletmunkát végez, sőt azzal is megvádolható, hogy túllépi hatáskörét. Nem beszélve arról, hogy különdíjazásban ezért nem részesülhet. E kérdésekkel minden szintű vezető foglalkozhatna, de idegenkedik tőle. Ha ugyanis ezt a többletmunkát saját kezdeményezéséből vállalja, felettesei szemében ez természetessé válik, és ha netalán abbahagyná, bírálat éri, rossz fénybe kerül, s helyzetét is veszélyeztetheti. „Nem leszek bolond, hogy magam alatt vágjam a fát" — mondja ilyenkor a kezdeményezésre képes dolgozó, és csak szolgálati feladatait teljesíti, mereven, s azt tapasztalja, hogy így is jó. (Egy példát mondtak erről az üzemben: Novákné szívesen vállalt szombati különmunkát, mindig eljött, ha kellett. Egyszer azonban nem jöhetett és ez máris feltűnt. „Mi történt Nováknéval? — kérdezték. — No, már ez is kezd hanyag lenni" — mondták. Másokat, akik még hétköznapokon is sok műszakot mulasztottak, természetesen, mint hanyag munkaerőket tartottak nyilván a vezetők, s egészen természetesnek vették, hogy szombatra nem jön be. Ez senkinek sem tűnt fel, és a hanyagot senki sem marasztalta el.) Meg kellene találni a módját, hogy amíg ne'm léteznek az üzemekben kiilönosztályok, amelyek a dolgozók elégedettségével, stress-helyzetek kialakulásának a megelőzésével, konfliktusok elsimításával törődnek, addig legalább azokat részesítsék elismerésben, jutalomban, akik saját kezdeményezésükből vállalják a szolgálati szabályzaton felüli törődést az emberrel. VILCSEK GÉZA Egyre lényegesebb apróságok ^ A KOSÚTI PER „Miért ítélkeznek itt felettem? — olvasta. — Azért, mert kommunista vagyok, mert ennek a pártnak vagyok a képviselője, mert egész életemet a kizsákmányoltaknak, a szlovenszkói dolgozó nép felszabadító harcának szenteltem? ... Az államügyész gúnyosan jegyezte meg, hogy a kosúti akcióval a pártban megrendült pozíciómat akartam megszilárdítani. Nem prokurátor úr, erre nekem nincs szükségem. Ha biztos pozíciót, nyugalmas életet és kényelmes jövőt akarnék, akkor nem lennék kommunista, akkor olyan pártnak lehetnék a tagja, melynek korrupciós alapjai vannak és ahol busásan fizetnek. Nem, mi nem hajszolunk pozíciókat. Igen, élhetnénk mi is kényelmes, nyugodt életet, hisz nekünk is van feleségünk, gyermekeink, akiket szeretünk. De van még egy nagyobb családunk is: a szegény dolgozók osztálya, a nincstelen munkások és parasztok, akikért otthagyunk minden családi boldogságot, akikért büszkén tűrjük el a csendőrök puskaütéseit és akiket mi nem hagyhatunk el, mégha uszítanak is ellenünk, még ha piszkolnak és besároznak is ... Olyan nyugodtan állok itt, mint ahogy Kosúton álltam a csendőrkordon előtt aktatáskámmal a kezemben „felfegyverkezve". Meg vagyok győződve, hogy ebben a perben nem a kerületi bíróság fogja kimondani az utolsó szót, az itt meghurcolt eszmék visszatérnek a nép lelkébe, oda, ahon14. nan kiindultak a dolgozók ítélkezni fognak." Major végszavának különösen ez a része ragadta meg, mert minden szavát változás nélkül ő is elmondhatta volna és elmondhatták mindazok, akik egész életükkel maradéktalanul a párthoz csatlakoztak. Rengeteg munka várta. Mielőtt azonban a munkához hozzáfogott volna, első dolga volt, hogy a fogházban meglátogatta Major Istvánt. Látogatása már esedékes volt. Amióta kiszabadult a komáromi fogházból, úgy tervezte, hogy legalább egyszer hetenként jelentkezik nála, de tervét nem valósította meg, mert nem futotta az idejéből. Állandóan úton volt, többnyire népgyűlésekre járt, és sokszor illegális röplapokat, brosúrákat kellett a bőröndjében szállítani. .. Végig kellett utaznia egész Szlovákiát, egy-egy állomáson már ott várta a pártszervezet vagy üzemi sejt küldöttje, aki a párt titkos anyagát feltűnés nélkül átvette tőle. Ezt a kifutói munkát nemcsak neki, hanem az összes kommunista képviselőnek is el kellett végeznie. Mint országos képviselő, védve volt; a hivatalos szervek, rendőrök, csendőrök nem kutathatták át a poggyászát. Major igen megörült neki, sokáig szorongatta a kezét, sápadt, beesett arca átszínesedett és fakó tekintetébe fény, derű költözött a meghatottságtól. Steiner Gábort fájdalommal vegyes részvét marcangolta, úgy érezte, illene most valami jő hírt közölni vele, nagyon is ráférne, hisz a napokban tár gyalja majd ügyét a Brnói Legfelsőbb Bíróság, de képtelen volt rá, hogy valótlan hírekkel áltassa. A valósághoz ragaszkodott. Elmondta neki, hogy a nép nagy izgalommal és óriási érdeklődéssel várja a tárgyalást, és neve sohasem volt még olyan népszerű a munkásság és a parasztság körében, mint most. Nem mulasztotta el megemlíteni, mily felháborodást váltott ki a városokban és a falvakban a bíróságnak az a szemérmetlen döntése, hogy szabadlábra helyezéséért megállapított ötvenezer korona kaució összegét kétszázezerre emelte fel. Egyébként meggyőződése, ha sikerülne ezt az összeget előteremtenie, az ügyészség akkor is találna kifogásokat, és nem engednék őt szabadon. Hiába, kell nekik egy áldozat ... De hát ezt nem kell nagyon magyarázni. Nem is erről van szó, az a lelkesedés a fontos itt, amellyel a gyűjtés országszerte megindult. Még azok a munkások is, akiknek valóban alig van betevő falatjuk, kötelességüknek érezték, hogy legalább pár koronával hozzájárulhassanak a kaució összegéhez. A gyűjtés már oly méreteket öltött, hogy üldözni kezdték azokat, akik gyűjtöttek és akik adakoztak. Csak azért nem zárták be őket, mert anynyian voltak, hogy nem fértek volna el az ország valamennyi fogházában sem. — Pedig nagyon reméltem, hogy sikerül — jegyezte meg Major csendesen. — Én is reméltem, mert az ötvenezer néhány hét alatt meglett volna. Nemcsak a munkások és parasztok adták oda utolsó fillérüket, hanem a kereskedők és az iparosok is nagyon rendesen viselkedtek. Mihelyt meghallották, hogy rólad van szó, előszedték bugyellárisukat és adtak... — gúnyosan tette hozzá.... — pedig tudod, hogy nehezen nyitják meg a bugyellárist. Meg kellett tennie ezt a megjegyzést, mert látta, hogy Major embertelenül kínlódik, sápadt szája remegett a felindulástól, úgy tetszett, mintha valamit mondani akarna, de nem bír szólni... De szólt helyette a melléje kirendelt fegyveres őr, aki eddig hallgatott. Arra figyelmeztette Steiner Gábort, hogy ne beszéljen a vizsgálati fogollyal politikai kérdésekről. Jól tudja, hogy ez tilos. Steiner Gábor erre udvariasan azt válaszolta, hogy csak olyan kérdésekről beszélt, amelyeket ma minden újságolvasó ismer. — Én is újságolvasó vagyok — felelte az őr —, de én arról nem tudtam, hogy az adakozókat üldözik. Major egy pillanatra elmosolyodott. — Tessék, itt a Munkás — válaszolta Steiner —, benne van. — Ezt a lapot — hárította el magától az újságot — én nem olvasom. — Pedig nem ártana, ha olvasná — Nem ártana — vonogatta meg a vállát —, mert rám bizony a kommunista eszmék nem hatnak. (Folytatjuk) Részlet a szerző Hűség című regényének 2. kötetéből'.
