Új Szó, 1970. május (23 .évfolyam, 102-127. szám)
1970-05-08 / 108. szám, péntek
Vendégeink a vízi páncélerődön A szovjet hadiflotta gyorsnaszádján a Dunán 1970 V. 8. A kkor érzékeli igazán az ember, hogy milyen hatalmas folyam a Duna, amikor nem széltében, hanem hosszában kell utazni rajta. Periig még csak második napja tartózkodunk ezen a fii ige páncélos naszádon, amely a Szovjetunió fekete-tengeri flottája folyami flottillájának kötelékébe tartozik. A hajóraj április 13-án indult el Izmailból és hat országot érintő útja után május 28-án érkezik vissza a hazai kikötőbe . . . Reggel van. Nyálkás, nyúlós, ködös az idő, mintha november lenne. A folyam felett párapaniacsok gomolyognak; szeszélyes szél tépdesi, kavargatja. — Pocsék idő — mondom bosszúsan. Vjacseszlav Joszifovics Novikov gárdakapitány, a hajóparancsnok elmosolyodik: — Látszik, hogy még nem utazott tengeren. Valóban. Tengeien még csak part mén t i sétahajón és halászladikon utaztam, verőfényes időben. De a messzi, nyflt, viharos vizeken még soha. A Szovjetunió hadiflottájának hajóegységei viszont állandóan járják a világtengereket. Ez a páncélos naszád is, amely ugyan a folyami flottilla kötelékébe tartozik, számos tenger vizén hajózott már vad viharban, haragosan tarajló, házmagas hullámok között. Négyen tartózkodunk a parancsnoki fülkében. A műszei éknél Novikov kapitány, a kormánykeréknél pedig a pörge bajszú Ivan Tyimofejevics Bjekis gárdafedélzetmester. Fotóriporter kollégámmal a fülke közepén levő, körben elforgatható, ülőzsámollyal felszerelt periszkóp mögött kaptunk helyet. A periszkóp legalább félmétet átmérőjű, henger alakú acéltest, amelynek tükrös látcsöve a parancsnoki fülke páncélmennyezetén áthatolva emelkedik néhány méternyi magasságba a fedélzet fölé. Idelent, a periszkóp fémhengerén különböző bemérő, irányító, ellenőrző és iiányzó műszerek valóságos garmadája. Miért van szükség magasba nyúló periszkópra az ilyen hadihajón? Mindeddig úgy tudtam, hogy periszkópja csak a tengeralattjárónak van, hogy segítségével az óceán mélyéről is szemmel lehessen tartani a tenger felszínén úszó hajókat. Novikov gárdakapitány elmondja, hogy a periszkóp nélkülözhetetlen műszer a páncélos nászadon. Ezek a hadihajók ugyanis alacsonyak, hogy minél kisebb célt mutassanak az ellenségnek. Emiatt a vihartól felkorbácsolt, vadul hullámzó tengeren, va'gy a víz felett lapuló köd- és páragomolyagok felett csak a periszkóp segítségével lehet kellő távolságra ellátni. Persze, az ellenséges hadihajók észlelése nem szabad szemmel történik. Ebben a hajó fedélzetén található rádiólokátorok, pellengátorok és inftaeszközök játszák a fő szerepet. E műszerekkel innen, a parancsnoki fülkéből bármilyen napszakban, bármilyen rossz időjárás esetén is igen tekintélyes távolságról megállapítható a közelgő hajó típúsa, rendeltetése, iránya, nagysága. S a gyors és fiitge páncélos naszád, amely főleg elölnézetből igen kicsiny célpontot mutat az ellenségnek, rövid idő alatt megközelíti a megsemmisítéshez szükséges távolságra az ellenséges hajókat. A fedélzeten levő forgatható páncéltoronyba épített nagy lőtávolságú és tűzerejű löveg, valamint a kétcsövű légvédelmi gépágyú és a géppuska félelmetes harceszközzé teszi a páncélos naszádot. Novikov kapitány elmagyarázza, hogy a naszád tulajdonképpen egy gyorsan mozgó vízi páncélerőd, amely — szárazföldi értelemben — rendelkezik egy koiszerű harcálláspont, egy harckocsi, egy rohamlöveg és egy légvédelmi gépágyú valamennyi harcászati tulajdonságával. Szeretnék kissé körülnézni a hajón. A parancsnok tüstént intézkedik telefonon, hogy Muha gárdafőmatróz jelentkezzen nála. Hirtelen, mintha emelkedni kezdene a hajó. Mi történik? Elvesztem az egyensúlyomat, kétségbeesetten kapkodok valami fogantyú után. Felismerem a helyzetet. A fülke páncélpadlóján éppen a lábam alatt emelkedett fel egy kicsiny, kezettséget, amely nélkülözhetetlen a hadihajó személyzete számára. A parancsnoki jachton utazó A. Sz. fusko gáidafedélzetmester huszonhat éve hajózik. Bulgária, Jugoszlávia, Magyarország és Csehszlovákia felszabadításában is részt vett. Harcolt Komárno és Bratislava körzetében a Duna mentén. Igen büszke arra, hogy öt tengerészszakmából van elsőosztályú ké pesítése: hajóparancsnok, kormányos, jelző, géppuskás és motorszerelő. Sok-sok év a tengereken, folyamokon, gyakran igen távol a támaszponttól, szülőföldtől és a hozzátartozóktól. Mikor mehetnek szabadságra a matrózok? — A szabadság nálunk ritka madár — mosolyog Novikov gárdakapitány. — Akad matróz, aki három év alatt háromszor de van, aki csak egyszer inehet haza szeretetteihez. Szívem szerint mindnyájukat gyakrabban elengedném, mert megérdemelnék. De hiába, nem megy. Ilyen a haditengerészek élete. Bekukkantok az egyik hálókajiitbe. Kétszer két méteres alacsony helyiség, az acélfalon könyvespolc-szerűen lelfügMagyarország után tegnap Szlovákia fővárosába Érkezett a fekete-tengeri szovjet flotta folyami raja. A haditengerészek között üdvözölhetjük P. 1. Derzsavint, a Szovjetunió hősét /képünkön jobboldalt j, aki részt vett hazánk felszabadításában. Erdemeiért Bratislava rek csapóajtó. Eddig észre sem vettem. Odalentről, a kerekded lyukon át fürgén kibújik Muha gárdafőmatróz. — Vezesse végig a vendégeket a hajón! — intézkedik a kapitány. A moldovai származású főmatróz (szárazföldi viszonylat szerint őrvezető) mindent készségesen megmutat. A nagy lőtávolságú löveget, a géppuskát, a légvédelmi gépágyút, az infravörös tájékozódó és célzóműszereket, a rádiólokációs és a rádiokompasz-berendezéseket. Bekukkantunk a gépházba, ahol két gárdamatróz tartózkodik. Ök ügyelnek a főés kisegítő motorokra, az áramfejlesztő berendezésekre. Eltűnődöm, hogyan Jut a nem éppen népes személyzetből minden műszerhez, fegyverhez, géphez megfelelő képzettségű szakember. Ráadásul egészségügyi matrózra, szakácsra, és más különleges képzettségű tengerészre is szükség van a hajón. — Hogyan? — ismétli kérdésemet Muha főmatróz. — Ügy, hogy nálunk mindenkinek legalább három-négy szakmája van. Neki „csak" három: motorszerelő, elektromos szerelő és szakács. De például a bolgár vezetéknezű Sztankov gárdaszakaszvezetőnek négy: rajparancsnok, lövegirányzó, géppuskás és egészségügyi szakember. Megéltem, miért kell három évig szolgálni a szovjet haditengerészeti flottánál a sormatrózoknak. Csak ily módon szerezhetnek olyan sokoldalú képdíszpolgárává választották. j ČSTK — Št. Petráš felvétele.) gesztett keskeny fekvőhelyekkel. — Hogyan lehet itt aludni? — Kiválóan — mondja Muha gárdafőmatróz. Kissé kételkedve kipróbálom az egyik fekvőhelyet. Igaz, keskeny, de nem kényelmetlen. Elhiszem, hogy a gumikötélből készült sodronyra helyezett ruganyos szivacsmatracon a friss tengeri szélben végzett egész napi kemény munka után jól pihennek a tengerészek. A tisztek és a fedélzetmesterek családtagjai a Fekete-tengei északi partjának kikötővárosaiban várják haza az újra és újra hosszú hónapokig hajózó férjet, édesapát. Miként viselik el az aszszonyok a gyakori, hosszú várakozást. Novikov kapitány csodálkozva néz rám: hogyan kérdezhetek ilyesmit? A hivatásos tengerészek asszonyai szá mái a ez egészen fermészetes, megszokott. Igaz, a hosszú várakozás egyhangúsága gyakran kicsalja őket a kikötőbe, ahol tenyerüket szemük fölé emelve fürkészik a távoli horizontot, remélve, hogy előbukkan végre a láthatár szegélyén a hadihajó, amely legalább néhány napra hazahozza férjüket. Azután újból eléikezik a búcsúzás ideje. A szovjet tengerészfeleségek tudják, mi a tengerészkötelesség: hajózni a kontinenseket, országokat elválasztó és összekötő nagy vizeken, teljesíteni a világbéke védelméből a Szovjetunió hadiflottájára háruló feladatokat. BERTALAN ISTVÁN Ridenhour VAJDA PÉTER WASHINGTONI LEVELE Amerikai kormányhivatalok folyosóin nap nap után hallani a panaszt: ha a televízió nem mutatná be élethűen a vietnami háború olyan oldalait, amelyek a kormány számára előnytelenek, ha a haditudósítók nem küldenének hasonló riportokat — akkor az adminisztrációnak nem kellene egy erős háborúellenes ellenzékkel szembenéznie. A vádban, amelynek kevés köze van az igazsághoz, paradox módon egy realista felismerés is található. Nevezetesen: amerikaiak százezreit épp a háborús kegyetlenségek sorozatai, a brutalitások állították szembe a vietnami háborúval. De ezeket nem a tv riporterei tárták fel, nem a haditudósítók derítették ki. Ellenkezőleg: a mvlai események — azon a napon, amikor megtörténtek — a New York Times tudósítói jelentésében „nagy győzelemként" szerepeltek. És más nagy amerikai lapok aznap közölték „a békéltető műveletek keretében 128 kommunistát semmisítettek meg". My Lal neve, ma a civilizált világban egyet jelent Oradour és I.idice nevével. Azok, akik Mv Lai-t leleplezték, többségükben leszerelt katonák. Ma egy olyan mozgalom katonái, amelyet nem fognak központilag össze, amelyre a hatóságok növekvő nyomása nehezedik s amely mégis hat az amerikai politikai színpadon: a békemozgalomé. Közülük elsőnek egy huszonhárom éves fiatalembert, Ronald Ridenhour-t kell megemlíteni, aki ma irodalom-politikai szakos egyetemi hallgató Los Angeles egy elővárosában. Ridenhour „egész szabályszerű" amerikai katona volt. „Helikopterlövész voltam. 25—50 láb magasan repültünk. Megláttuk az ellenség apró csoportjait a rizsföldeken... Aztán lőttünk. Megpróbáltunk annyit lelőni közülük, amennyit csak tudtunk." Mondom, egész szabályszerű katona volt. Azután, 1968 áprilisában egy lövészárokban találkozott egy másik katonával, az" Oklalwma államba való Butch Gruver-e\. „Ott ültünk a sátorban, a tizenkétszemélyes sátorban, és akkor Butch, aki ott volt, elkezdte mondani nekem My lai történetét. Őszintén szólva nem hittem el neki. Egyszerűen nem lehetett elhinni, amit mondott. Később, amikor Chu lai-ba kerültem, más fiúkkal is beszéltem. Mind ugyanezt mondták nekem. És a szolgálat bárhová vetett Vietnamban, mindig kerestem azokat, akik a „Charlie" században voltak, ahol ezek a dolgok történtek. Legalább 10—12 fiúval találkoztam, akik mind egybehangzóan megerósí•wSimi&iii'Á-. ňmeriKal katona fogoly-lánnyal My lai-ban telték azt, ami ott történt." 1968 novemberében, egy hónappal, mielőtt a leszerelés ideje elérkezett, Ridenhour találkozott régi barátjával, Michael Bernhardt őrmesterrel. Bernhardt is ott volt My lai-ban. Addigra már megérett benne az elhatározás „Ide figyelj, Michael! Elhatároztam, hogy beszélek erről az egész dologról. Ha sikerülne egy vizsgálatot kiharcolni, hajlandó lennél tanúskodni és elmondani az iiiazat?" Bernhardt igent moryiott. Fel lehet tenni a kérdést, miért akarta Ridenhour leleplezni azt, ami My lai ban történt? Ö maga így válaszolt rá: — Azt kérdeztem magamtól, miért történhetnek ilyen dolgok? Azért történnek, mert nem büntetik meg a tetteseket. Még sok ilyen eset van Vietnamban. Csak bizonyítani kellene ezeket az eseteket is. 1969. március 29-én, egy évvel és tizenhárom nappal a tömeggyilkos.súgok . után Ronald Ridenhour harminc levelet ad postára. Az egyiket Richard Nixonnak, az Egyesült Államok elnökének, a másikat Malvin Laird hadügyminiszternek címezte, a harmadikat az amerikai hadsereg vezérkari főnökének, a többit pedig 27 kongresszusi képviselőnek. A levelek a tömeggyilkosság részleteit tartalmazzák. Felsorolják a résztvevők neveit is. Egyetlen érdemleges választ sem kapott. Nem történt semmi. A hadsereg rövid hírben közölte, hogy egy William Calley nevű főhadnagy ellen vizsgálat indult. De semmi más nem történt. Ekkor találkozott Ridenhour Seymour Hersh-e 1, egy állásnélküli újságíróval. Hersh nem azért volt állás nélkül, mert tehetségtelen. Valamikor az AP hírügynökség tudósítója volt a Pentagonban. Nagysikerű könyve után, amely leleplezte az amerikai bakteorológiai hadviselési előkészületeket, nem maradhatott a hírügynökségnél. Hersh már előzőleg értesült arról, hogy My lai-ban „történt valami" — de nem tudott senkit sem találni, aki tudta volna, hogy pontosan mikor és mi. Ridenhour elmondta neki, amit tudott, összehozta Hersh-t Be'rnhardt-al és másokkal. Bernhardt és a többiek sem hallgattak. Hersh leleplező riportjait a lapok még mindig csak röviden közölték — de a hírre országszerte felfigyeltek, sőt riportjáért • Poíltzer-díjat kapott. Az újságcikkeket egv tv-riporter követte egy Paul Maedlo nevű tizedessel, aki beismerte, hogy My lai-ban részt vett vagy „tízvagy tizenöt gyerek" legyilkolásában. A lavina megindult. Az ügyről nem lehetett hallgatni. Ma a világ tudja, mi történt My lai-ban. Nem a Pentagon érdeme ez, amely végül — hogy a mundér becsületét mentse — tábornokokat és tiszteket is felfüggesztett, reményteljes karriereket tört ketté. A Pentagon tudott az ügyről és hallgatott, hivatásos tisztek tucatjai, talán száznál is többen tudtak róla és valamennyien hallgattak. Hanem azoknak a fiatalembereknek az érdeme — Ridenhouré, Bernhardté, Gruveré, Hershé — akik nemcsak tudni, hanem másokkal is tudatni akarták az igazságot és nem hagyták behálózni magukat a hallgatás összeesküvésével.