Új Szó, 1970. május (23 .évfolyam, 102-127. szám)

1970-05-28 / 125. szám, csütörtök

S ajnos, az unionista párt­ban megindult a szilán­kosodás, töredezés áldatlan fo­lyamata — mondja Bradford miniszter. — Ötven évig egy­szerű volt a képlet, a hatalom monopóliuma a párté volt, s má­sé sohasem lehetett, mert a pro­testáns lakosság egyelőre két­harmados többségben van, s csak olyan jelölt számíthatott sikerre, aki az Egyesült Király­sághoz tartozás jelszavával lé­pett föl. — Az ötvenéves korlátlan ha­tálom azonban kissé megrontot­ta a pártot, s a legutóbbi kese­rű pilulák sorozata nem árthat, csak használhat nekünk. Most kiderült, hogy a katolikus ki­sebbség harcra is kész, s az au­gusztusi zavargások óta az unio­nista párt lényegében három részre szakadt. A hivatalos ve­zetés a reformok híve; a Pais­ley-féle szélsőségesek, akiknek sajnos egyre nagyobb a tömeg­bázisuk, az elnyomás fokozását akarják; a türelmetlen balolda­liak pedig a katolikus értelml­giekkel összefogva új pártot alakítanak, mert szerintii 1: az unionista párt lejáratta magát, s e névvel, e cégérrel nem le­het új politikát csinálni — mondja Bradford. Vallás és politika A párt egy másik vezetője ki­fejti, milyen furcsa ellentmon­dásokkal kell szembenézni eb­ben a tartományban. Paisleyék fennen lobogtatják mindenfelé a brit lobogót, de ők ellenzik a leghevesebben az angliai vá­lasztási rendszej bevezetését. A „korona leghívebb fiai" dobál­ták meg elsőnek kővel az an­gol katonákat, mert a tommyk sorfala miatt nem gyújthatták föl zavartalanul a katolikus gettót. Paisleyék azt mondják, hogy „éljen a ml királynőnk", de mereven ellenzik, hogy a „korona", azaz a londoni la­bour-kormány akár tanácsokkal is beleszóljon a tartomány kormányzásába. A brit lobogó, az Union fack nem az angol polgári demokrá­ciának, hanem a „pápisták" el­nyomásának a jelképe Paisley­ék kezében. Sajnos, az ötven­éves unionista uralom után a katolikus kisebbség még az unionista párt reformereit is hajlamos Paisleyékkel azonosí­tani — panaszkodik Bradford miniszter, aki saját állítása sze­rint őszintén óhajtja a minél bátrabb reformokat. — Meggyőződésem, hogy a kisebbség legnagyobb része hű az Egyesült Királysághoz, nem óhajt csatlakozni az ír Köztár­sasághoz — mondja. A militáns ír nacionalisták kisebbségben vannak, s Paisley csupán mu­Sugár András riportsorozata í$oátöka-<mupfZV -uJaiáy EiÄr^" A ^ 3. „P a i s u musnak használja fel őket, hogy megrémítse és félrevezes­se a protestánsokat. Megkérdezzük Bradfordot, va­jon nem akarnak-e majd való­ban csatlakozni Írországhoz az ulsteri katolikusok, ha egyszer ott is magasabb színvonalra emelkedik az iparosodottság, a társadalombiztosítás, ha meg­szűnik a köztársaság elmara­dottsága. — Ez a nagyon távoli jövő kérdése — hangzik a válasz. — Ma erről még szó sincs, s az észak-ír katolikusok könnyen lemérhetik, hogy az unió maga­sabb életszínvonalat nyújt ne kik. — Érzik ezt például a mun­kanélküliek is? — Igen, mert tudják, hogy nélen még katasztrófálisabb a munkanélküliség. Craigavont mutatja a jövő útját E magas beszélgetés után megszemléljük a hivatalos Ul­ster büszkeségét, az épülő új várost, amely Lord Craigavon­ról, Észak-Írország 1921-ben megalakult első kormányának elnökéről kapta nevét. A terve­zők méltán büszkék arra, hogy az új városban letelepüli fia­talok, akik a tartomány minden részéből érkeztek, magukkal hozva szentképeiket, illetve bib­O c II liáikat, békésen és harmoniku­san élnek együtt. Craigavonban eddig semmiféle vallási, vagy politikai zavargás nem történt. A lakónegyedek nem vallási alapon létesülnek, itt szó sem lehet felekezeti gettók kiala­kulásáról — halljuk. A ma 62 ezer lakost szám­láló város a gyönyörű Lough Neagh tótól nem messze, egész­séges környezetben kissé ko­pár, széljárta lapályon épül, tíz év múlva százezer lakosa lesz. A kisebb-nagyobb házak körül mindenfelé nőnek a fris­sen ültetett fák, a különböző vallású gyerekek együtt játsza­nak a téglahegyeken. „Craiga­vont a XXI. század számára ál­modtuk meg" — mondja a? új város Angliából érkezett terve­zője, aki hallani sem akar a vallásháború szelleméről. Lehet, hogy ez a város mu­tatja meg a jövő útját? Jóleső a gondolat, csakhát... Craig.v von fölött is gyülekeznek a vi­harfelhők. Az ipar nem nagy kedvvel települ ide, a munka­nélküliség. prognózisa aggasztó. A „vallási" zavargások törté­nete pedig azt mutatja, hogy teológiai elvek ürügyén ott ve­rik be az emberek egymás fejét, ahol sok fiatal férfi kénytelen munka nélkül lődörögni. És még egy „garancia" arra, hogy a viszály a nyolcvanas években időzített bombaként ismét kirobbanhat: itt sem jár­nak egységes' iskolákba a ki­csinyek. A klérus hallani sem akar arról, hogy az egyedül üd­vözítő Anyaszentegyház gyer­mekei állami iskolába járjanak (a katolikus iskola ugyanakkor az ír nemzeti érzést is ébren tartja). A felekezeti apartheid így a gyermekkortól kezdve erősebb, mint a nemzeti, vagy faji elkülönülés: „nevezd meg az iskoládat, s megmondom, ki vagy". Kerülve a „kommunista pro­paganda" látszatát is, nem a magyar taapsztalatokat, hanem a francia iskolarendszer példá­ját, a katolikus iskolák államo­sítását emlegetem, óvatosan. — Bizony, ez jó lenne, de saj­nos nálunk szó sem lehet róla — mondják vendéglátóink. — Kitörne a polgárháború, az egy­ház vallásüldözést emlegetne, oda lenne a „szabadság", egy­szóval nem megy. Elhibázott országban élünk, s csak remél­hetjük, hogy a helyzet valami­kor jobbra fordul. Mindeneset­re legalább Craigavonban bizta­tó, hogy eddig nem történt ko­moly baj. Ha Paisleyék elkerül­nek bennünket, akkor megusz­szuk. De miért kerülnék el éppen őket? Ahogy Daimlerűnk elsu­han az új házak között, fel­feltűnik a falakon egy-egy frissen mázolt jelszó: No POPÉ •o 2, 01 m S M) -01 0ŕ > S QJ "H x C tu 'B < U B CQ ffl Č — ra ~ > X ra c u cs •e Ä (/) -a . E B o a oS J­HERE, REMEMBER 1690, sőt: QUEEN AND PAISLEY. Ezért hagytuk el vegyes érzelmekkel a fiatal és gyorsan növekvő vá­rost. Egy csalódás Másnap pakisztáni kollegánk, Nazim Ahmed közölte útimar­sallunkkal, hogy program ide, program oda, mi mindenáron szeretnénk egy kis politikát a sok iparfejlesztési és egyéb „kö­telező olvasmány" fűszerezésé­re. Aznap délutánra volt kitűz­ve Paisley szűzbeszéde a Stor­montban, s kértük, intézzék el, hogy mi is ott lehessünk. Eset­leg egy kis interjút is a tisz­teletes úrral jaki egyébként egy szakadár „egyház", a füg­getlen presbiteriánusok önjelölt pásztora, de a vallási kvalifiká­ciók vizsgálata igazán nem a mi feladatunk). Kedves vendéglátóink kijelen­tették, hogy a túrá ugyan poli­tikamentesnek volt tervezve, de ha ragaszkodunk a látoga­táshoz, ám legyen. Az interjút viszont magunknak kell elintéz­nünk. Maga a szűzbeszéd keserű csalódást keltett. Egy kollé­gánk így kommentálta: ..Mazo­chista élvezetet vártam ettől a beszédtől, de kiderült, hogy ez a Paisley bohóc még jiók-llit­lernek se jó". Bár napokkal előbb beharangozta, hogy beszé­de meg fogja rendíteni a kor­mányt (s emiatt zsúfolásig meg is telt a terem), az erősen hí­zásnak indult lelkipásztor iires és primitív beszédet mondott. Nem hiányzott belőle a törté­nelmi gyűlölet élesztgetése: „Ulster protestáns népe soha­sem felejti el a dicsőséges 1690. évi csatát, amikor Krisztus urunk segítségével kiontottuk a pápista sátánok vérét" ... Nem hiányzott a szociális demagógia sem: Paisley bőszen emlegette a protestáns polgárok nyomor­negyedeit (úgy látszik, ilyen is van, bár a politikamentes utazás részvevőinek nem muto­gatják) ... Pakisztáni szóvivőnk több cé­dulát küldött be az ülésterembe Paisleyhez. Miután egy-két le­velet a zsebébe tett, a nagytisz­teletű uszító kegyeskedett ki­üzenni, hogy megiszik egy csé­sze teát, aztán kijön és rendel­kezésünkre áll. Paisley üzenete után vártunk egy darabig a t. Ház folyosó­ján, de mivel a „csésze tea" több mint egy óráig tartott! le­mondtunk az interjúról és el­hagytuk a Stormontot. Olvasóin­kat így megfosztottam egy Pais­ley-interjú gyönyöreitől, de re­mélem, ez bocsánatos bűnnek számít. Következik: 4. EGY UŤAZÁS TANULSÁGAI SZABÓ BÉLA: A KOSÜTI PER Szecskár bekapta a horgot. — Hogyan, biciklin megy Komáro­mig?... — Eszembe sincs... a biciklit fel­adom az állomáson, én meg a vonatra szállok. De már megyek is ... — gyor­san a kerékpárjára pattant, és anélkül, hogy Szecskárt egy pillantásra is mél­tatta volna, elhajtatott, hogy aztán cikcakkos kerülő utakon eljusson Tor­nócig. Nyomott kedélye hirtelen eltűnt, el­párolgott, amint Poszpist háza udvarán megpillantotta. Kényelmesen, ingujjra vetkőzve a széken hátradőlve ült és olvasott. Amolyan pihenő vasárnapi tartásban lepte meg, ahogy elképzelte. Már-már ott volt a nyelve hegyén, hogy nevén szólítsa, de aztán mégis meg­gondolta. Leszállt csendesen kerékpár­járól, megállt a kapu előtt és egy ide­ig szótlanul nézte, figyelte.. . öröm­mel állapította meg, hogy barátja és harcostársa a súlyos mindennapi har­cok ellenére megőrizte nyugalmát, egészséges kedélyét és a többszöri fog­ház, a gyakori csendőr-ütlegek alig hagytak nyomot erős, izmos testalka­tán. Végre észrevette: — Gábor — kiáltott fel meglepetés­sel, majd fürgén elibe sietve széles mozdulattal tárta ki előtte a kaput, hogy kerékpárjával beférhessen. — Csakhogy végre téged is látni... — szorongatta a kezét. — Ügy ülsz itt, mint az úr a portá-. Ján. — Hát az is valami, legalább vala­hol úr lehetek. Tetszett neki a válasza ... Poszpis Jóskát nem lehetett könnyen zavarba 8. hozni. Minden helyzetben feltalálta magát, mindenütt megállta a helyét. Meggondoltsága és megnyerő talpra­esett válasza sok kényes kérdést ol­dott már meg a falujában. Ezért sze­rette és megbecsülte munkáját. Posz­pis viszont Steiner Gáborban a követ­kezetes vaslogikát tisztelte. Az elvtár­sak között úgy jellemezte, hogy ama szónokok közé tartozik, akik frázis­mentesen szólnak a néphez. Mindketten őszintén örültek egymás­nak, örültek, hogy épek, egészségesek, szabadok és közel egyévi távollét után újra kicserélhetik egymással ta­pasztalatalkat, gondolataikat. Különö­sen Poszpis volt csupa élénkség, sok minden érdekelte a Major-perrel kap­csolatban, ezenkívül sok mindenről be is számolhatott, hisz a járás egy győ­zelmes sztrájk után volt. Poszpisné is örült a "várátlanul be­toppant vendégnek. Jámbor, jólelkű asszony volt, férjét féltve szerette, sza­va parancs volt számára és oly feltét­len hűséggel ragaszkodott hozzá, hogy a fogházba is szívesen követte volna. Ezért a barátait is szívesen vendégül látta. De Steiner elnárított magától minden ételt... azt mondta, legszíve­sebben megmosdana most, utána pe­dig egy kávét inna ... Bár kávé nem volt a házban... Mire Steiner Gábor megmosdott, rendbe hozta magát, a kávé ott párolgott az asztalon és a két férfi már mélyen elmerülve beszélge­tett. Volt miről beszélni.. . Steiner kíván­ságára Poszpis elmondta a győzelmes sztrájk lefolyását. Hangsúlyozta, hogy az egyeztető tárgyalás simán, udvarias légkörben folyt le. A földmunkások ré­széről kiküldött egyeztető bizottság tagja volt és őszintén meglepte az el­lenfél részéről a szívélyes magatartás. Nyilvánvaló, az urak nem találták al­kalmasnak ezt az időt arra, hogy meg­mutassák igazi ábrázatukat. Kitűnő szi­matuk volt. Az egész járás népe ke­mény, engesztelhetetlen harcra volt felkészülve. A kosúti véres pünkösd itt oly elszántságot váltott ki a falu nincstelenjeiből, hogy csak várták a leszámolás pillanatát. — Magam is — folytatta Poszpis — a legrosszabbra voltam elkészülve, és legszívesebben a pofájukba másztam volna ... De persze nem volt rá ok, így hát megegyeztünk. Harminc száza­lékos béremelést értünk el, mint a ga­lántaiak ... és mondanom sem . kell, jól tudtuk, hogy ezt a könnyű győzel­met a kosúti vérontásnak köszönhet­jük. Ezért keserű a szánk íze és ezért nem tudunk ennek a győzelemnek iga­zán örülni. Nem is rendeztünk sehol mulatságokat ... Nincs ilyesmihez sen­kinek kedve. Az emberek szívében ott él a gyász meg a felháborodás Major miatt. Oly.in a hangulat, hogy ölni tudnának érte . . . Steiner Gábort a hallottak megnyug­tatták. Azt mondta, minden jel azt mutatja, hogy a forradalmi hullám egyre nagyobb mértékben terjed az egész országban. A harc, az összecsa­pás a Major-per körül fog most össz­pontosulni. Bizlos, hogy Szlávikék egész államapparátusukal annak érdekében fogják mozgósítani, hogy Majorra rá­bizonyítsák a bűnösséget, a párt pe­dig mindent el íog követni, hogy az igazi bűnösök leleplezésével bebizo­nyítsa Major ártatlanságát. Szívós és nagyon keménv hnrc van most kiala­kulóban és ebben a harcban minden öntudatos embernek részt kell vennie. Tömören, röviden elmondta, hogy most járt Kosúton, milyen ott a han­gulat és milyen eszközökkel kénysze­rítették ki az emberekből a tanúvallo­másokat. Éppen ezért arra kérte Posz­pist, hogy mihelyt a csendőrök elhagy­ják Kosútot — ez valószínűleg néhány napon belül megtörténik — látogasson el oda, beszéljen a pártvezetőséggel, lássa el őket tanáccsal, ha mód van rá, beszéljen néhány tanúval is. Poszpis valamennyi megbízást azzal a megjegyzéssel vállalt, hogy ez a legkevesebb, amit Majorért tehet. Szí­vesen tenne többet is érte. Csak az ebédnél említette meg Stei­ner Gábor, hogy a Szovjetunióban járt. Poszpis természetesen csupa fül lelt, a kérdések tömegével árasztotta el. Az asszony pedig járt-kelt körülöttük, és a legjobb falatokkal kínálta a vendé­get. És Steiner Gábor, amióta hazaérke­zett, most beszélt első ízben a Szovjet­unióban szerzett tapasztalatairól, él­ményeiről. Nyíltan elmondta Poszpis­nak, más a valóság és más az a kép, amit az ember az újságcikkek révén kap a Szovjetunióról. Nem mintha a cikkek valótlanok lennnének, hanem azért, mert ezek a cikkek nem tárják fel a teljes igazságot. Nem tartják fel azokat az irtó nehézségeket, amelyek­kei a Szovjetunió népeinek meg kell birkózniuk a jövőért, a szocializmus felépítéséért. Eddig is csodálta a Szov­jetuniót, de amióta személyesen ott járt, amióta meggyőződött arról, mi­lyen gigászi erőfeszítések kei folynak az építkezések, mennyi nélkülözést kell ott a munkásosztálynak vállalni, még nagyobb tisztelettel és csodálat­tal tekint a Nagy Októberi Forradalom országára. (Folytatjuk) 1970 V. 28. Részlet a szerző Hűség című regényének 2. kötetéből)

Next

/
Oldalképek
Tartalom