Új Szó, 1970. május (23 .évfolyam, 102-127. szám)
1970-05-26 / 123. szám, kedd
A brit kormány tájékoztatásügyi hivatala, a COI az észak-írországi kormánnyal karöltve négynapos észak-írországi utazásra hív meg tíz, Londonban működő külföldi tudósítót. Szeretnénk hangsúlyozni, hogy az utazás kifejezetten politikamentes, egyetlen célja a tartomány iparfejlesztési, tökebefektetési lehetőségeinek, a lakásépítkezésnek, az idegenforgalom fejlődésének a bemutatása. Túljelentkezés esetén sorshúzással döntünk" — így hangzott az értesítés. Harminc jelentkező akadt, a szerencse tizünknek kedvezett. Két hétre rá, egy vasárnap délután már Belfast felé röpültünk tízen, egytől-egyig politikai újságírók, a magyar, lengyel, nyugatnémet, svájci, japán, pakisztáni, norvég, dán, dél afrikai sajtó munkatársai. Jelszavak tengerében Furcsa, szokatlan ez a szerepkör mindannyiunknak. Politika-mentes utazás? És éppen Észak-Írországba? Elutazásunk előtt újabb hírek érkeztek véres összetűzésekről, angol csapatokat támadtak meg ismeretlen fiatal tüntetők Belfastban és Londonderryben, benzinbombák robbantak, a katonák CS-gázzal oszlatták szét a tüntetőket. — Észak-Írországba utazni politika-mentesen: ez körülbelül úgy hangzik, mint nem gasztronómiai célzattal menni egy étterembe — gúnyolódik mellettem a nyugatnémet kolléga, tízezer méter magasban, az frtenger fölött. — Vagy mint, amikor valaki szex-mentes célzattal megy ... hm.de inkább nem is mondom ki, hová, a vendéglátók még megsértődnek, — teszi hozzá a társaság legszókimondóbb tagja. Az Aldergrove-i repülőtérről a szűk belfasti völgybe szépen megmunkált földek, majd elegáns külvárosi lakóházak között vezet befelé az út Amint beljebb és beljebb érünk, sokasodnak a vigasztalan, szürke nyomornegyedek. Az egyik utca bejárata fölött összecsavarodott, kissé elrongyolódott brit lobogók hirdetik, hogy ez a sikátor egy protestáns negyedhez tartozik (még Londonban mondta Bernadette Delvin, a 22 éves polgárjogi képviselőnő: „A Union fack Angliában brit nemzeti lobogó, de nálunk a protestáns unionisták pártpolitikai rongya"). A falakon öles mázolmányok: NO POPÉ HERE (Itt nincs helye a pápának), GOD SAVE OUR QUEEN (Isten öv ja a mi királynőnket!), LONG ITVE PAISLEY (Éljen Paisley!). Sugár András riportsorozata 1. Darázsfészek Az utcasarkon rosszul öltözött, tizenhat év körüli fiatalemberek majomszigete. Beljebb, homokzsákokból emelt másfél méteres mellvéd mögött meggypiros svájcisapkás, hórihorgas angol katona szorongatja az automata puskát. Vele szemben kiégett, egyemeletes házak. Fekete Daimler luxuskocsink felé itt is, ott is öklüket rázzák a legények, sőt egy kisgyerek is illetlen kéz- és farmozdulatot tesz irányunkban. — Tudják, hogy a kormány autója ez, — jegyzi meg szakszerűen a helybeli gépkocsivezető. Mi politika-mentesen hallgatunk. Közben, mindössze fél perc alatt, a kocsi más világba ért: az ablakokból Krisztus király, a Szűzanya, a Szent Szív olajnyomatai kandikálnak ki, az utcán sokkal több szurtos, göndör gyerek játszadozik. Ha nem lenne olyan vigasztalanul felhős az ég, Szicíliában képzelnénk magunkat. Igaz, a feliratok angol nyelvűek: NO QUEEN HERE (Itt nincs helye a királynőnek), fOlN IRA (Csatlakozz az ír Köztársasági hadsereghez!), ONE MAN ONE VOTE (Egy ember — egy szavazat), sőt FUCK PAISLEY (nyomdafestéket nem tűrő gorombaság Paisley úrral, mint nemi objektummal kapcsolatban). Hamar váltakozik a városi tájkép: a katolikus gettó határát szögesdrót kerítés jelzi. Égnek emelt puskával jobb kezükben, ujjukkal a ravaszon skót sapkás tommyk végzik egyhangú őrjáratukat. Megint a brit lobogó, presbiteriánus templom, Paisleyt éltető feliratok, s egy új, meglepő mázolmány: REMEMBER 1690! — Emlékezz 1690-re? — Londonból érkezünk, ahol egyetlen hét is nagy idő a politikában, s ahol még 1960-ra sem nagyon emlékeznek az emberek. Nehéz megértenünk, hogy az észak-írországi unionisták kedvenc jelszava arra a Boyneparti csatára utal, amelyben a protestáns III. Orániai Vilmos holland—francia—angol hada tönkreverte a száműzött 11. jakab király katolikus seregét. Eszünkbe jutnak a nagy ír, Bemard Shaw szavai: „Írországban a politikai vélemény nem puszta szóbeszéd és blöff csupán. Az írek megkövezték és megbotozták politikai ellenfeleiket, súlyos sebeket adtak és kaptak, és szinte minden írnek vannak személyes, megbosszulandó sérelmei." Katolikusok és protestánsok Egy háromszáz éves csata kimenetele itt hevesebb érzelmeket — és pofozkodásokat! — provokál, mint egy tegnapi futballmeccs eredménye. Bevonulunk néhány éve leégett, de már újjáépült szállodánkba, ahol erős, de politikamentes ír kávét kapunk. Egyenlő arányban van benne feketekávé, ír whisky, sűrű tejszín és cukor. A forró kávét és az erős whiskyt a jéghideg tejszínrétegen keresztül szürcsöli az ember; rendkívüli élvezet. Az első este mindenki szabad, szétszéledünk hát a szemerkélő esőben. Nem messze a szállótól hathétemeletes lakónegyed, szögesdrót veszi körül, állig felfegyverzett angol katonák őrzik. Megállítom az első járókelőt: — Bocsánat uram, külföldi vagyok. Megmondaná, miért állnak itt a katonáäc? Az ismeretlen — ötven év körüli kedves micisapkás úr, a skót és az ír akcentus leírhatatlan keverékét, a belfasti angolt beszéli — türelmesen elmagyarázza, hogy a lakónegyed neve U nity Flats (Egységlakások), hogy itt katolikusok laknak, s mivel az út másik oldalán kezdődik a Shankill Road nevű protestáns szegénynegyed, errefelé gyakran történnek határvillongások. Ezért húzták a katonák a szögesdrót kerítést, ezért patrujozzák a „békevonalat". (E szó hallatán filmszerűen villan föl egy majdnem elfelejtett ciprusi kép: a török negved határa Nicosiában, kék sipkás ENSZ-katonák. Ott is a brit birodalom öröksége: homokzsák és szögesdrót.) — A múltkor is benzinbombát dobtak az egyik lakásba — mondja a micisapkás minden szenvedély nélkül. — A másik oldalon is sok a kiégett ház. Kérem, ez már másfél éve így megy, megbolondult a világ. — Ön szerint kinek van igaza? — kérdem, csöppet sem politika-mentesen (sorry, COI). — Szerintem mindenki ütődött, aki ebben részt vesz. Évtizedekig békében éltünk egymással, igaz, hogy külön-külön, de csak a kocsmák körül volt egy-két bicskázás. Most, hogy olyan sok lett a munkaBelfasti csendélet. »;• J (AP felvétele) nélküli, a fiatal férfiak naphosszat tétlenül lődörögnek az utcán. Forr a vérük, hát jól jön egy kis verekedés. „Egységlakások" negyede Kellemes itt-tartózkodást kívánt, aztán elballag. Még jó, hogy ezt a negyedet „Egységlakásoknak" hívják — gondolom, aztán újabb járókelő után nézek. Két tökrészeg atyafit elengedve a harmadikba botlok, ő csak enyhén pityókás. Hosszasan fejtegeti, hogy ebben a tartományban vasárnap nem szabad nyilvános helyen inni, a kocsmák (the pubs) az Ür napján zárva vannak. Ö otthon iszik, mert inni muszáj. Anélkül ez nem élet. Hét gyereke van, útban van a nyolcadik (Humanae vitae, Vatikán, Engedjétek hozzám a kisdedeket). A hajógyár leállt, munka nincs, a segélyből valahogyan meg lehet élni, mert minél több a gyerek, annál nagyobb az összeg. De az asszonyt, azt nem lehet kibírni, szüntelenül zsémbel: micsoda férj vagy te, csak a cimboráiddal töltöd az időt, meg itthon ülsz, miért nem szerzel magadnak munkát, te élhetetlen... — Ogy látom, ön katolikus, írnek vagy angolnak érzi magát? — ír vagyok én tetőtől talpig. Méghogy angol... A szagukat sem bírom. — Beszéli az ír nyelvet? — Nem. Mi mindnyájan angolul beszélünk. Az Ave Mariát is anaolul mondjuk. — Szeretné, ha Észak-Írország egyesülne az ír Köztársasággal? — Ugyan! Ott még nehezebb az élet. Sok rokonom él arrafelé, Sligo környékén, mind külföldre küldik a fiaikat, „across the water", a vízen túlra. Talán ezer év múlva, ha lesz itt valami élet, uram, átok ül ezen az országon, ezen má" Szent Patrik sem segít. Pedig amúgy szép sziget volna, lám maguk külföldiek is idejönnek, meg a whisky is vonzza az idegeneket, hát szívesen meghívom egy drinkre. No thanks, én inkább hazamegyek, hiszen politika-mentes túrára jöttem, a kormány vendége vagyok, s már így is túlsókat hörpintettem a nemhivatalos programból. Laudetur, bye-bye, Szent Patrik óvja a hét kis írt, akik csak angolul ismerik az Üdvözlégyet. Következik: 2. A TÖKE CSÁBÍTÁSA A KOSÚTI PER Es azt is meg kell mondanom, velem együtt még két társamat is rá akarták bírni a hamis tanúvallomásja, hogy mondjuk: Major lázított, hát amíg én ntt voltam, addig ők is tartották magukat az igazsághoz. — Hajlandó erről tanúskodni? — szakította félbe Steiner. — Hajlandó vagyok — válaszolta készségesen —, sőt még arra is haj landó vagyok, hogy Uhrovcsikot rábírom tanúvallomása visszavonására Tudom, vele aláírattak olyan vallomást, amilyet ők akartak... Szegény, sajnálja, hogy megtette.. . már rájött, ahogy mondani szokták, hogy ezzel az ördöggel kötött szerződést. Bántja, zaklatja a lelkiismerete, látom, naponta jár templomba, hogy valahogy attól a nehéz nyomástól, a bűntől megszabaduljon. Hát én nem fogom engedni, hogy szabaduljon. Nem én, majd értésére adom, hogy csak úgy szabadulhat a bűnétől, ha a bíróság előtt nyíltan feltárja, hogyan kényszerítették ki belőle a csendőrök az aláírást. Azt is megmondom neki, hogy segíteni fogom... én is elmondom, hogyan állítottak bennünket arccal a falhoz és az ember csak a falat, a semmit látta órák hosszat. Rosszabb volt ez az ütlegeknél is, mert a semmi az nagyon megalázó az ember számára, olyan lesz, mint az állat, kihull belőle minden, ami jó, ami értelmes, üres lesz az agya, a szíve, a lelke ... Velem is így volt, de aztán eszembe jutottak a bilincsek és harag borított el, már nem a falat láttam magam előtt, hanem, azt, hogy harcolni kell az ilyen megszégyenítő falhoz állítás ellen. Steiner Gábor szívesen elhallgatta... érezte, hogy ezekben a percekben tanúja egy öntudatébredés folyamatának. Mindaz, amit ez az ember itt elmondott neki, úgy hatott rá, mintha minden szava egyenesen a szívéből fakadt volna. Éjfélig voltak együtt. Mielőtt távozott volna, az egyik asszony szóvá tette, hogy a sortűz miatt egyes családok bizony nagyon súlyos anyagi helyzetbe kerültek. Steiner erre azt válaszolta, javasolni fogja a pártnak, hogy országos gyűjtést rendezzen ezeknek a családoknak a megsegítésére. Kell, hogy egész Szlovákia parasztsága és munkássága részt vállaljon a kosúti eseményekből, mert a kosúti ügy már túlnőtte a falu kereteit, országos ügygyé növekedett. Annak a fiatal lánynak a sorsa, akinek szétroncsolták a térdét és Zsabka menyasszonyának a sorsa sem magánügy többé, hanem Csehszlovákia munkásosztályának az ügye. Felhívta a figyelmünket arra is, hogy a kosúti sortűz éppúgy felháborította a cseh és a szlovák munkásokat, mint a magyarokat és rajtuk kívül a haladó értelmiség körében is komoly mozgolódás tapasztalható ... Elmondta, hogy a legtehetségesebb szlovák költő már itt járt, hogy beszámoljon a szlovák népnek a kosúti igazságról. Végül búcsúzott az asszonyoktól, örömét fejezte ki afelett, hogy rájuk talált és hogy útja nem volt hiábavaló... A kerteken át távozott a házaspárral. Náluk maradt éjszakára, arra a néhány órára, amíg virradt. Mert a beszélgetés itt is folytatódott. Az ágyban feküdt már, amikor a házigazdától megtudta, hogy a szomszédos selylyei járás földmunkásainak a sztrájkja győzelemmel végződött. Deáki, Pered, Zsigárd — sorolta a férfi a falvak nevet —, Sók, Negyed, Farkasd, Tornóc, Sellye, Vecse, Hosszúfalu, Mocsonok, Sopornya, Sintava, Pata és Kepesd népe kitartóan harcolt és győzött. De aztán elaludt. Még arra emlékezett, hogy a falvak- felsorolásánál gondolt arra, hogy néhány faluban csupa szlovák cseléd dolgozik a földbirtokon és azok együttesen a magyarokkal vették fel a harcot.. . Poszpis József arca is felvillant pár percre vagy pillanatra? ... Ö- volt Tornóc kommunista bírája... Bizonyára méltó módon vette ki részét a harcban. Jól ismerte, tudta, hogy értelmes és nagyon meggondolt harcosa a pártnak. Akkor döntött, hogy nem Galántára, hanem Tornócra megy, hogy Poszpistól megtudja, mi a helyzet a sellyei járásban ... így ezzel a gondolattal hunyta álomra a szemét. Két óránál többet nem alhatott. Alighogy virradt, máris öltözött. Házigazdája nemcsak hogy kölcsön adta kerékpárját, hanem hozzászegődött és rejtett utakon egészen az országútra kísérte. Úgy beszélték meg, hogy a kerékpárt Tornócon hagyja Poszpisnál, aki majd visszajuttatja hozzá. Erős, baráti kézszorítással váltak el egymástól. Csak az úton jutott eszébe, hogy tegnap este egyetlen szóval sem említette a kosútiaknak, hogy a Szovjetunióban járt. Eszébe sem jutott, hogy ott járt, annyira beleásta magát a kosúti sortűz eseményeibe. Amióta hazaérkezett, arra sem gondolt, hogy ideje lenne végre Komáromban is jelentkezni, vagy legalább életjelt adni családjának, hogy létezik, hogy megérkezett. El is határozta nyomban, mihelyt Prágába érkezik, azonnal levelet ír vagy táviratot küld. Innen, erről a vidékről semmiképp sem jelentkezhet, mert akkor meggyűlne a baja feleségével. Hetekig, hónapokig kínozná őt, szemére vetné hűtlenségét, hogy valaki a Szovjetunióból hazajön, itt van a közelben, és nem dugja legalább egy pillanatra haza az orrát, hogy lássa a gyermekeit. Ezek a gondolatok száguldoztak az agyában, miközben kerékpárjával elhajtott a májusi búzatáblák és kukoricaföldek mellett... Az üdezöld tájból mit sem látott, szeme pusztán a poros, kanyargós, hepehupás rossz utat követte, hogy minél előbb elérje Vágsellyét, majd Tornócot, mert estére mindenképp Pozsonyban akart lenni, hogy elérje a prágai gyorsvonatot... Zökkenés nélkül hajtotta a pedált, nem érzett fáradtságot vagy kimerültséget, holott nagy út volt mögötte és éjjel alig aludt... De ez mindig úgy volt, ha valami feladatot tűzött maga elé, akkor agya, szíve ébren működött és a kimerültség csak akkor kerítette hatalmába, ha feladatát már elvégezte ... De most alvásról, pihenésről szó sem lehetett, egyelőre éberen kellett ügyelnie minden szavára, mert különös és kínos közjáték zavarta meg az útját Vágsellyén, Tornóc közelében ... Már örült, hogy útján egyetlenegyszer sem igazolták, elhajtott a csendőrök mellett, azok futni hagyták, de Vágselylyén, amikor a kocsma falához állította a kerékpárját, hogy szomját csillapítsa a kocsma pultja előtt egyszerre csak valaki váratlanul vállára tette a 1970 kezét és barátságosan megszólította ... V. 26 (Folytatjuk) Részlet a szerző Hűség című regényének 2. kötetéből!