Új Szó, 1970. május (23 .évfolyam, 102-127. szám)

1970-05-21 / 119. szám, csütörtök

LENIN és a korszerű munkaszervezés alapozásának 1970 V. 21. Elvben mindig tudtuk, soha nem vitattuk, hogy Lenin műve elválaszthatatlan a vezetés, pontosabban a szocialista vezetés tudományos megkövetelményétől. Nem ünnepi szólam tehát, amikor a centenárium idején a szocialista vezetéselmélet kimunkálását sürgetjük, s ezzel kapcsolatban a lenini forrásra mutatunk vissza. Lenin zsenialitásának és csak a legnagyobbakat jellemző előrelátásának kézzelfogható bizonyítéka, hogy a vezetés problémáit az ágrárfeudális csökevényekkel terhelt, polgárháborúban szétdúlt, lerongyolódott Oroszország viszonyai között is a fejlett ipari társadalom távlataiban tudta érzékelni és kifejezni. Bár Lenin nem törekedett — legalábbis megfogalmazott programként — a vezetés problémakörének elméleti kimunkálására és fogalmi rendszerének körülhatárolására, a vezetéselmélet kérdései iránt egész életében rendkívül intenzív érdeklődést tanúsított. Életének kevéssé ismert adata, hogy — a kortársi visszaemlékezések egyértelmű tanúsága szerint — tanulmányt készült írni a vezetés és az igazgatás tudományos megszervezéséről, a vezetés megjavítása és a bürokratizmus elleni harc megalapozása érdekében. E szándékát — amelyet betegsége miatt nem valósíthatott meg — könyvtárosnője is igazolja, aki visszaemlékezéseiben azt írja, hogy Lenin 1922 májusában bibliográfiai jegyzeteket készített a vezetés tudományos megalapozásának kérdésével foglalkozó hazai és külföldi szakirodalmi művekről. Ez a szándék nem meglepő, ha meggondoljuk, hogy Lenin még a forradalom előtt megismerkedett a tudományos üzemvezetés elméletével, behatóan tanulmányozta Taylor műveit, felismerte és megfogalmazta, mit lehet abból a szocializmus viszonyai között átvenni, mit kell átdolgozni és mit kell továbbfejleszteni annak érdekében, hogy Taylor fokozott kizsákmányolást szolgáló vezetés-szervezési koncepciója a szocializmus építését segítse. Idevonatkozó megállapításai máig érvényes elvi útmutatások a tőkés tapasztalatok felhasználására a szocializmus körülményei között. 1922 szeptemberében azt írja a Munkás-Paraszt Felügyelet helyettes népbiztosának, Avanyeszovnak, hogy gyűjtse össze a német és az amerikai szakirodalmat, egyáltalán mindazt, aminek valamilyen értéke lehet a tudományos munkaszervezés, főleg a vezetői munka hatékony megszervezése szempontjából. Pályázat kiírását sürgette két vagy több tankönyv megírására a szervezési és vezetési munkáról: javasolta: néhány képzett és lelkiismeretes embert küldjenek külföldre a korszerű vezetési módszerek tanulmányozására. Kezdeményezésére úttörő kutatómunkát is indítottak az állami és gazdasági vezetés kérdéseinek rendszeres tanulmányozására és feldolgozására. Ez a munka, bár Lenin halála ulán később abbamaradt, olyan kezdeti eredményeket hozott, amelyeket a legfejlettebb tőkésországok szakmai köreiben is értékeltek. A fentiek egyértelműen tükrözik Lenin koncepciójának egyik sarkalatos tételét: az elmélet és a gyakorlat .teljes, megbonthatatlan egységének elvét. A vezetés vonatkozásában ezt az elvet a gyakorlati tevékenység mindenkori tudományos megalapozásának követelménye fejezi ki, ami ma is egyik központi kérdése az idevágó szakirodalomnak. A lenini vezetési koncepció (elmélet és gyakorlat) időszerűségét és előremutató jellegét hangsúlyozva, nem érdektelen megemlíteni, hogy Lenin mennyire tisztában volt az időtényező szerepével és jelentőségével a vezető munkában — tehát egy olyan problémával, amellyel kellően csak a legutóbbi évek vezetéselméleti irodalma foglalkozik. (Appley, az amerikai menedzsment szövetség elnöke: „Van vezető, akinél hiányzik a tudás, van, akinél hiányzik a rátermettség, van, akinél hiányzik a tekintély — de egy valami minden vezetőnél hiányzik: az idő"). Munkatársai visszaemlékezéseiből tudjuk, minden megbeszélést, értekezletet pontosan a kitűzött időpontban kezdett. Ha valaki késett, Lenin az órájára nézett és nyugodt hangon csak ennyit mondott: „Meg kell javíttatnom az órámat, úgy látszik, siet". Fennmaradt egy saját kezű feljegyzése a Népbiztosok Tanácsának ügyrendjére vonatkozóan, amely szintén az időtényező (ugyanakkor az értekezletek ésszerű megszervezése) rendkívüli jelentőségének felismerését tanúsítja: „... az előadó — 10 perc, felszólalók először — 5 perc, felszólalók másodszor — 3 perc. Felszólalni a vita során legfeljebb kétszer lehet. Ügyrendi kérdésekben: egy felszólalás pro — 1 perc, egy felszólalás contra — 1 perc. Kivétel csak a Népbiztosok Tanácsának határozata alapján". Lenin egyértelműen foglalt állást az időt rabló, terjedelmes Jelentésekkel szemben is: „Röviden kell írni, távirati stílusban, utalni kell a mellékletekre ... Hosszú írásokat egyáltalán el sem olvasok". ÍEisenhower 23 évvel később: „öt oldalnál hosszabb jelentést nem olvasok el"). Lenin megelőzte korát a csupán napjainkban divatossá vált olyan vezetési problématerületen is, mint az emberi tényező munkahelyi szerepének felismerése és értékelése a megváltozott társadalmi-gazdasági feltételek között. Fotijevova, Lenin titkárnője, visszaemlékezéseiben Leninnek egy rendkívül fontos olyan tulajdonságát említi, amely az emberek megítélésével és a velük való bánással kapcsolatos, s amely minden mai vezető számára útmutatást jelent: „Rendelkezett azzal a képességgel, hogy mindenkiben észrevegye személyiségének jobbik oldalát, feltárja azt a bizonyos aranyfedezetet, amelyről maga az illető sem tudott. Lenin észrevette, érzékelte azt a bizonyos szikrát, a minden emberben benne rejlő „egyedi tartalékot". így a maga példájával bizonyította, hogy a hatékonyabb vezetés olyan művészet, amely az emberi erőfeszítéseket felszabadítja és a szükséges munka elvégzésére irányítja". Lenintől származik annak az elvnek első megfogalmazása (jóval a humán relations és a többi erre vonatkozó tőkés elmélet előtt), hogy az ember,a beosztott, nem tárgya a vezetésnek, hanem egyik legfontosabb alakító tényezője, aki aktív módon, kezdeményező formában vesz részt a vezetés által kitűzött célok megvalósításában. Vannak a lenini meghatározásoknak bizonyos állandóan visszatérő, ismétlődő elemei, s nem véletlen, hogy ezek a következők: az emberek megnyerése, a parancsolgatás mellőzése, a meggyőzés, a dolgozók aktivitásának és kezdeményezőkészségének kifejlesztése. A lenini megfogalmazásokban forradalmian új vezetői szemlélet és alapjaiban megváltozott, jövőbe mutató vezetési koncepció tükröződik. Ebben a vezetési koncepcióban a beosztott többé már nem alárendelt, hanem munkatárs, akit meg kell nyerni, mert gondolatai, javaslatai, ötletei lehetnek, munkatárs, akit nem utasítunk, hanem meggyőzünk az elvégzendő feladat szükségességéről, társadalmi hasznosságáról és fontosságáról. Az így értelmezett vezetői ráhatás eredménye pedig a beosztottnál nem a belső meggyőződés nélküli, formális engedelmesség, hanem az alkotó és kezdeményező együttműködés. A lenini vezetési koncepció minden elemét korántsem merítettük ki. Csupán azt kívántuk érzékeltetni, hogy a gazdasági vezetés vonatkozásában is mennyire időszerű a lenini hagyaték. D. 1, vMmf Két évig? Adódnak ügyek, melyek a legnagyobb igyekezetünk ellenére is elhúzódnak. Nyúlnak, mint a rétestészta, mert nyújtják, és hiába, a szent bürökrácia, illetve a felelőtlen nemtörődömség jobb tésztának bizonyul a legfinomabb búzalisztből készült rétestésztánál is. Ám ahogy megvan a határa annak, meddig lehet a rétestésztát nyújtani, mivel utána menthetetlenül elszakad, épp úgy megvan a határa annak is, meddig lehet egy ügyet csűrnicsavarni, illetve elintézését felelőtlenül halogatni. Milyen, illetve mely ügyről is van szó? A napokban, lapunk 7-i számának „Válasz olvasóinknak" c. rovatunkban „Végre megjavították Farkas János rádióját is" című cikkünkben röviden beszámoltunk arról, hogy két év múltán megjavították Farkas János perbetei olvasónk rádióját. Megírtuk azt is, hogy olvasónk még 1968 márciusában adta javítóba elnémult készülékét, melyet olvasónk többszöri sürgetése ellenére sem javítottak meg. Farkas János végül is megúnva az enyhén szólva is hosszúra nyúlt javítási időt, illetve az állandó halogatást, ez év januárjának közepén megírta panaszát szerkesztőségünknek. Olvasónk minden tekintetben helytálló panaszát mi pedig az Oj Szó január 29-i számában — az azóta hírhedtté vált párkányi tv-iigyekkel együtt — a „Szóvá tesszük" című rovatunkban írtuk meg, sürgetve a rádió mielőbbi megjavítását, és a perbetei javítótól kértük az erről szóló értesítést. Meg kell hagyni, hogy a perbetei rádiójavító ez esetben is hű maradt önmagához. Ugyanis sem a rádiót nem javították meg, sem a különlevél kíséretében megküldött kritikára nem válaszoltak. Nem válaszoltak a sürgetésünkre sem, úgyhogy végül is megelégelve ezt az egyoldali huzavonát, az egész ügyet továbbítottuk a Komáromi Járási Nemzeti Bizottság iparügyi osztályához s kértük az ügy kivizsgálását, mielőbbi elintézését. S lám, történnek még csodák! Ez esetben nem az a csoda, hogy a jnb iparügyi osztályától két héten belül választ kaptunk, melyben a perbetei rádiójavító nevében kötelező ígéretet tettek, hogy olvasónk rádióját pár napon belül megjavítják, hanem az a csoda, hogy azt a rádiót, melyet alkatrész (kondenzátor t hiánya miatt két évig nem tudtak megjavítani, most pár nap alatt megjavították. Ezt a tényt igazolta Farkas jános perbetei olvasónk levele is. örülünk, hogy végre ez az ügy is rendeződött, de örömünkbe jócskán vegyült üröm is. Az egész dologban a legnagyobb adag üröm a két év. Két évig tartott egy rádió megjavítása! Semmi okom sincs arra, hogy kételkedjem a Komáromi jnb iparügyi osztályának magyarázatában, mely szerint azért húzódott ennyi ideig a rádió megjavítása, mert a szükséges alkatrészt, a kondenzátort, nem tudták beszerezni. Sajnos, nagyon is jól tudom — a szerkesztőségünkbe érkező ilyen ügyek elintézéséből kifolyólag —, mit jelent az alkatrészhiány. Ám éppen ezért, mert gyakorlati tapasztalatokból ismerem az alkatrészhiány egész problematikáját, enyhén szólva is fejbekólint az a körülmény, hogy azt a kondenzátort, melyet sem a perbetei, sem a komáromi járási javító vállalat két év alatt nem tudott beszerezni, azután, hogy a panasszal a jnb iparügyi osztályához fordultuftk, alig egy hét alatt meg tudták szerezni. Nem hiszek a csodákban és más ilyesfélékben, de ezek szerint kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy a járási nemzeti bizottság iparügyi osztálya munkatársainak puszta megjelenése ís olyan bűvös varázsszernek bizonyult, hogy a két évig beszerezhetetlennek tűnő kondenzátor mintegy varázspálca érintésére egyszeriben kiugrott a bűvös keménykalapból. De hagyjunk föl az élcelődéssel és fordítsuk komolyra a szót. Ez pedig azt jelenti, hogy feltegyük a kérdést: vajon egy járási nemzeti bizottság iparügyi osztályának az a feladata, az a munkaköre, hogy ilyen piszlicsáré ügyekkel foglalkozzék, azokat intézze? Hogy egyetemet végzett emberek, mérnökök kondenzátor és még isten tudja mi után szaladgáljanak? Hogy miközben kondenzátor után járkálnak, a tényleges munkájuk — amely pedig egy járás iparának problémáira kiterjed — esetleg elintézetlenül fekszik valamely íróasztal fiókjában? Nem szeretném, ha a Komáromi Jnb iparügyi osztályának dolgozói — és esetleg mások is — félreértenének. Nem az ellen van kifogásom, hogy az említett ügyet elintézték, mivel a törvényes előírásokat ismerve tudják azt, amit úgylátszik sem a perbetei javítóműhely, sem a járási rádió- és tv-javító vállalat vezetője nem akar tudni, hogy a sajtóban megjelent és megküldött kritikára 30 napon belül válaszolni és intézkedni kell. Ez pedig azt jelenti, hogy az elvtársak törvény megszabta kötelességüket teljesítették. De ezért vannak bizonyos fenntartásaim az iparügyi osztály válaszával kapcsolatban. Ne csak arról, írlak volna, hogy a rádiót alkatrészhiány miatt nem tudták a műhelyben megjavítani, hanem arról is, hogy mind a perbetei műhely, mind a járási javítóvállalat részéről mulasztás történt (miért lett jnb iparügyi osztályának közbelépésére néhány napon belül alkatrész! J és hogy a hasonló esetek elkerülése végett ilyen és ilyen intézkedést tettek. jó volna már eljutni oda, hogy mindenki csinálja azt, amit rábíztak, és amiért a fizetését kapja. Ez esetben a perbetei rádiójavító műhely javítsa a rádiókat és szerezze be a szükséges alkatrészeket, a jnb iparügyi osztálya pedig a járás iparának kérdéseivel foglalkozzék. Hol játsszanak a gyerekek? Érdekes és nagyon is figyelemre méltó kérdést vet fel levelében Bugár Irma dunaszerdahelyi olvasónk. Megírja, hogy Dunaszerdahelyen a nemrég épiílt és még mindig épülő északi lakótelepen laknak. ISídlisko sever C/3f. Szuperlatívokban beszél az új lakótelep szépségéről, az épülettömbök közti kis parkokról, a minden igényt kielégítő üzlethálózatról, az óvodáról és a bölcsődéről. „Aki tudja értékelni a szépet, az okvetlen észreveszi, milyen szép itt körülöttünk minden" — írja olvasónk. Ám mindezek után következik a de ... Ez a „de" pedig arról szól, hogy a lakótelepen kb. négyszáz család él, ami hozzávetőleg ezer gyermeket jelent. És ennek a mintegy ezer gyereknek ezen az ideálisan szép lakótelepen egyszerűen nincs hol játszani. „Sajnos, a gyerekekkel bajok vannak — írja olvasónk —, mivel nincs hely, ahol játszhatnának. Nincs játszótér, csak a járdán vannak, vagyis a keskeny betonútokon. Most, hogy a hosszú tél után kisüt a nap, természetesen minden gyerek vágyik a szabad levegőre, de mindenhonnan elzavarják őket. Naponta járnak a parkőrök (bottal) és zavarják a gyerekeket a beton úttestre. Talán most még ott is jó nekik — mint mindig —, de mi legyen velük nyáron, amiKor a beton jelforrósodik a naptól?" Olvasónk azt ls megírja, hogy a városban van egy játszótér, de ez az egyetlen viszont nem képes annyi gyereket befogadni. Éppen ezért, ha már játszótér nincs, akkor legalább hagytak volna olyan helyet a gyerekeknek, ahol —az úttest helyett — játszhatnának, fuballozhatnának, labdázhatnának. Igaz, hogy az óvodának nagyon szép udvara van hintákkal és homokozókkal, de ez csak az óvodások számára van. És hol játsszon a többi, az új lakótelep sok száz gyereke? Az olvasónk által fölvetett kérdés, illetve panasz figyelemre méltó és elgnodolkoztató. Bár levelének minden szavát elhittem, s azonkívül ismerem is kissé az ottani körülményeket, mégis alkalmat kerítettem, és múlt hét szombatján elutaztam Dunaszerdahelyre, hogy a helyszínen győződjem meg a helyzetről. (A késő délutáni órákban kerültem oda, ezért nem tudtam a város vezetőivel a kérdésről személyesen is beszélni). Alaposan körülnéztem a lakótelepen, s igazat adok olvasónknak abban, hogy erről a lakótelepről csupán az elragadtatás hangján lehet szólni. Nagyon szép házak, gyönyörű kis parkok, neonvilágítás, s ami a legmegkapóbb: mindennek a harmóniája, ami a lehető legjobb benyomást kelti az emberben. De mindezeken túl aztán még a további dolgok: minden háztömb előtt az autóknak parkolóhely, külön hely a szőnyegek porolására, további hely a szemétgyűjtő kukák elhelyezésére. Szóval megvan itt minden, amit összkomfortnak nevezünk. Igen, ám, de hol van az a hely, ahol a gyerekek játszhatnak? Sajnos, ez az, amit én sem találtami Összeszámoltam négy kis homokozót és körülöttük néhány hintát, úgy látszik, ezek az óvodához tartoznak, de ezenkívül a nagy lakótelepen az égvilágon semmit. Helyesbítek, mert szinte lépten-nyomon a figyelmeztető táblákba ütköztem: „Fűre lépni tilos!" Igaza van olvasónknak, hogy a gyerekeknek a játékra a csupasz beton úttest marad. Nem tehetek róla, de így, játszótér nélkül ez a minden komforttal ellátott lakótelep szépsége visszás érzéseket váltott kí belőlem. Nézve az üde kis parkokat, a viruló rózsabokrokat, egyre inkább az lett a meggyőződésem, hogy öncélú valami ez így. Szép a szépért! Mit ér mindez, ha kimaradt belőle a szülő életének értelme, célja és lényege: a gyermek? Köztudott, hogy államunk évek óta milyen komoly intézkedéseket hoz a gyermekszaporulat növelése érdekében. Hogy csak a legutóbbit említsem, az 1970. július elsejével életbelépő havi 500 koronás gyermeknevelési segélyt, amely évente súlyos százmilliókat jelent az államnak. Ám ha ezt nézem és az összkomfortos, de a gyerekek legelemibb érdekeit mellőző új lakótelepet, akkor csak arra a következtetésre tudok jutni, hogy esetenként és helyenként ez a két dolog óhatatlanul Is ellentmondásba kerül egymással. Befejezésül szeretném hangsúlyozni egyrészt azt, nem arról van szó, hogy az új lakótelepen irtsanak kl minden rózsabokrot, és a terepet engedjék át a gyerekek szabad, sokszor féktelen randalírozásának, hanem arról van szó, hogy ne feledkezzenek meg a gyerekek legelemibb szükségleteiről, a játszási lehetőségekről. Másrészt kérni szeretném Dunaszerdahely város vezetőségét, hogy találjon lehetőséget a hiba helyrehozására. Meggyőződésem, hogy ezért nemcsak a gyerekek, hanem a szülők is hálásak lesznek. S ez utóbbiak közé kell sorolnom a város vezetőit is. BÁTKY LASZLO