Új Szó, 1970. április (23. évfolyam, 76-101. szám)

1970-04-02 / 77. szám, csütörtök

130 éve született Emilé Zola Százharminc évvel ezelőtt, április 2-án született Emilé Zola, francia regényíró, a naturalizmus megalapítója, s tulajdonképpen egyetlen következetes művelője. Esztétikáját és írói gyakorlatát az átöröklés tanára építette. Marxista szempontból erősen bírálható, mégis kétségtelen, hogy hatalmas regényciklusaiban, amelyekben erősen degenerált családok történetét írta meg, rámutatott a második császárság korának alapvető társadalmi ellentmondásaira. Legnépszerűbb regénye a Germinal, mely a Rougon-Macqart sorozaton belül jelent meg. Mikor Zolát perbefogták a Dreyfus ügyben tanúsított törhetetlen magatartása miatt, Jaurés a következőket jelentette kl épp e regényével kapcsolatban: „Ez az író a Germinal-ban megsejtette az új emberiség eljövetelét, a szenvedés mélységeiből sarjadó és a nap felé kitárulkozó proletariátus életerejét." Zola 1902. szeptember 28-ról 29-re virradó éjszaka halt meg Párizsban, széngázmérgezésben. Hamvait 1908-ban hatalmas tüntetések közepette helyezték el a Pantheonban. *Alábbi részletünket a Germinal ötödik részének 4. fejezetéből vettük. A tömeg ismét a kopár síkságon vágtatott, és hosszú, egyenes utakon az egyre szélesedő mezőkön át iramodott visszafelé. Négy óra volt, s az ég alján lebukó nap a vadul hadonászó horda árnyékát hoszszan elnyújtotta a fagyos földön. Montsou-t elkerülték, s feljebb újra a joiselle-l úthoz értek. Hogy ne kelljen kerülőt tenniük az Ökör-keresztút felé, a La Piolaine kerítése mellett vonultak el. Grégoire-ék éppen elmentek hazulról, meg akarták látogatni a közjegyzőt, mielőtt Hennebeau-ékhoz mennének vacsorázni, ahonnan majd Cécile-lel együtt térnek haza. A birtok elhagyott hársfasorával, télkopasztotta veteményesét gyümölcsös-kertjével teljesen kihaltnak látszott. Semmi sem mozdult a házban, az ablakokat belepte a benti meleg pára. A mély csönd valami kedélyes jólét benyomását és azt az érzést ébresztette az emberben, hogy odabent a birtokos családja ősi egyszerűséggel, nyájas nyugalommal élvezi a jő meleg ágy és a dúsan terített asztal bölcs boldogságát. A csapat meg sem állt, csak sötét pillantásokat vetett a rácson keresztül, amikor elhaladt az üvegcserepekkel telitfizdelt kőfal mellett. Ekkor újra felharsant a kiáltás: — Kenyeret! Kenyeret! Kenyeret! Csak a kutyák feleltek vad ugatással: két nagy, rötszínü šzelindek ugrott talpra, harapásra készen. Az egyik lehúzott redőny mögött csak a két cseléd, Mélanie, a szakácsné, meg Honorine, a szobalány, remegett. Erre a kiáltásra szaladtak az ablakhoz, halálsápadtan aézték a vad felvonulást, félelmükben kiverte őket a víz. Amikor pedik egy kő betörte a szomszédos ablak üvegét, térdre roskadtak, mert azt hitték, ütött az utolsó órájuk. Pedig az egyetlen betört ablak csak Jeanlin tréfája volt: egy madzagból parittyát eszkábált öszsze, s így üdvözölte erre menet Grégoire-ékat. De máris újra trombitálni kezdett, és a tömeg a távolba veszett ezzel a halkuló kiáltással: — Kenyeret! Kenyeret! Kenyeret! A mindjobban felduzzadt, most már több mint kétezerötszáz őrjöngőből álló tömeg megérkezett a Gaston-Marlehoz, és tört-zúzott, mindent elsepert maga elől, mint az egyre féktelenebb erővel zúduló lavina. Egy órával korábban arra jártak a csendőrök, de a parasztok becsapták őket, mire elmentek a Szent Tamás-akna felé, s nagy sietségükben még arra sem gondoltak, hogy legalább néhány emberből álló őrséget állítsanak az akna védelmére. Egy negyedóra sem telt bele, a nép máris eloltotta a tüzet, kieresztette a kazánokból a gőzt, elözönlötte, feldúlta az épületeket. A legnagyobb veszély azonban a szivattyút fenyegette. Nem volt elég nekik, mintha élő ember volna, akinek az életére törnek. — Na, rajta, te mérd rá az első csapástl — kezdte újra Étienne, és kalapácsot nyomott Chaval kezébe. — No, mozgás! Te is megesküdtél a többivel együtt. Chaval remegett, visszatántorodott, a tolongásban elejtette a kalapácsot, a bányászok azonban nem vártak, vasdorongokkal, fél téglákkal, s minden egyébbel, ami a kezük ügyébe esett, pusztították a szivattyút. Olyanok is voltak, akik a botjukat törték össze rajta. A csavarok kihullottak, az acél és réz alkatrészek úgy hullottak szét, mint kitépett végtagok. Egy teljes erővel rázúduló csákányütés végzett a vastesttel, a haldokló hörgéséhez hasonló bugyborékolással ömlött ki belőle a víz. Vége volt... A csapat egykettőre kitódult. Egymás hegyén-hátán, tébolyultan tolongtak. Etienne mögött, aki egy lépésnyire sem engedte el maga mellől Chavalt. — Halál az árulóra! Dobjuk a tárnába! A nyomorult halálsápadtan dadogott összevissza, és a rögeszmés háborodott csökönyösségével egyre csak azt hajtogatta, hogy hagyják megmosakodni. — Na, vár] csak, ha más bajod nincs — mondta Levaquené. — Nesze, itt a dézsa! Egy tócsára mutatott, a szivattyú vize folyhatott oda. Vastag jégréteg fehérlett rajta. Odalökték, betörték a jeget, és kényszerítették, hogy mártsa a fejét a jeges vízbe. - — Csak szaporánl — ismételte egyre Kozmás anyó. — A kutya isteníti Ha nem dugod bele, majd mi megmártunk!... Most pedig igyál szépen egy sort, igyál, igyál! Mint a barom! Nyomd a vályúba a pofádl Kénytelen volt inni, négykézlábra ereszkedve. Körülötte mindnyájan vadul nevettek. Az egyik asszony a fülét cibálta, a másik az útról felszedett friss lótrágyát tapasztott a képébe, öcska ujjasa már ronggyá tépve lógott rajta. Rémülten rúgkapált, Ide-oda rángatta a derekát, hogy kiszabaduljon a kezükből. Maheu is nagyokat taszított rajta, a felesége meg éppen azok között volt, akik a legvadabbul estek neki. Mind a ketten régi neheztelésüknek engedtek szabad folyást. Még Mouquette is acsarkodott ellene, pedig ő általában jóban maradt az udvarlói val; ezt azonban szidta, mint a bokrot, tehetetlennek mondta, s azt ajánlotta, húzzák le a nadrágját, nézzék meg, vajon férfi-e még. Étienne hallgattatta el: — No, ebből már elég volt. Nem kell ehhez ennyi nép ... nem igaz, Chaval? Majd mi ketten elintézzük a dolgunkat. Keze ökölbe szorult, szemében gyilkos gyűlölet gyulladt. Mikor részeg volt, mindig ölni akart. — Na, készen vagy? Egyikünk a fűbe harap ... Adjatok neki egy bicskát. Nekem már megvan a magamé ... A kimerült, rémült Catherlne csak nézte. Eszébe Jutott, hogy milyen titkot vallott be neki: részeges szüleitől szörnyű természetet örökölt, ha iszik, már a harmadik pohár úgy a fejébe száll, hogy mindenáron csak ölni akar. Hirtelen odaugrott, erős asszonykezével Jobbrólbalról arcul ütötte, s a felháborodástól fuldokolva vágta a képébe: —• Te gyáva, gyáva, gyáva! ... Hát nem volt elég ebből a borzalomból? Most akarod meggyilkolni, mikor már alig áll a lábán? Apja, anyja felé fordult, meg a többlekhez: — Gyávák vagytok mind, ahányan vagytok!... öljetek meg hát engem is vele együtt! A torkotoknak ugrom, ha még egy ujjal hozzányúltok! Gyáva banda! És ezzel odaállt az embere elé, védelmébe vette, megfeledkezett az ütlegekről, életének egész nyomorúságáról, csak a gondolat buzdította, hogy az övé, hiszen ő volt az első férfi az életében, és hogy őt magát is megszégyenítik, amikor így megcsúfolják. Étienne halotthalvány lett a lánytól kapott pofonoktól. Először azt hitte, hogy rögtön agyonüti. Aztán a kijózanodó férfi mozdulatával végigtörölt az arcán. Halálos csend közepette szólt oda Chavalnak: — Igaza van ennek a lánynak. Ennyi elég volt. Kotródj innen! Chaval azon nyomban futásnak eredt. Catherine mögötte loholt. A tömeg döbbenten nézte, mint tűnnek el az útkanyarban. Csak Maheu-né dünnyögött: — Rosszul tette. Chavalt nem kellett volna elereszteni. Egész biztos, hogy valami galádságra készül. A tömeg azonban újra felkerekedett. Kis híján öt óra volt. Az ég peremén vörösen bukott le a nap, fénye lángba borította a végtelen mezőt. HAYDN: ÉVSZAKOK Március utolsó bérleti estjén BraMsIavában dr. Rajter karmestert pálcája alatt a Szlovák Filharmónia és a Filharmonikus Énekkar közreműködésével Haydn Érseafcok című oratóriuma hangzott el. Az Évszakok külön érdekessége, hagy oratórium volta mellett nem egyházi vagy bibliai témát dolgoz fel. Haydn mester az esztendő nőgy szakának örömeit, szépségeit, természeti jelenségeit énekli meg benne azzal a bölcs derűvel, friss, elfogulatlan életszemlélettel, ami alkotásaira annyira Jellemző. Haydntői távol áll minden túlzás, minden fellengős gesztus. Minél nagyobb, minél jelentősebb feladatnak szenteli magát, annál egyszerűbb hangot üt meg. Oratóriuml nyelvezete a templomi muzsika méltóságteljes pátoszától eltérve egyszerű, közvetlen, emberi. Haydn utolsó nagy oratórium-remekének minden taktusából az érett mester mély élet- és emberszeretete, megértő humora, s a filozófus leszűrt bölcsessége szól hozzánk, aki a magas régiókban ls „földközelben" marad és a földön ls magas régiókban járt Dr. Rajter nagy műgonddal vezényelt, s a hatalmas alkotást a mai ember látásmódjával és érzelmi Igényeivel közelítette meg. Erre vallott egész ,,építkezése" és a zenekar életteli, egészséges hangzása Is. A Filharmónia vegyeskara megint egyszer bebizonyította, milyen biztos tudásalappal rendelkezik. A vokális triót ezúttal magyar énekesek adták elő. László Margit, Réti József és Antalffy Albert szereplése az előadás erőssége volt. Nemes veretű művészetük egyenletesen kifeszülő Ive biztosan „tartotta" az oratórium zenei épületét. László Margit gyöngéd, nőies bájjal, pcítlkus szépséggel formálta Hanna alakját. Réti fénylő, érces, melegen zengő lírai tenorja ritka hangjelenség. Lukács szerepében maradéktalan gyönyörűséget szerzett. Antalffy jó érteimezőssel és jó német szövegklejtássel elevenítette meg Simon gazdát. Amellett mindhárman „oratórlumszerűen" énekeltek, előadásukban minden árnyalat a helyén volt. Rajter keze alatt a zenekari hangzás szerencsére sohasem „fedte" a szólót, fokozott hangerőre sem késztette a művészeket. Ebben a légkörben László Margit zavartalanul valósíthatta meg ellehelt pianólt. A budapesti művészek érzékenyen kiegyensúlyozott, rendkívül élvezetes produkciót nyújtottak, örülnénk a mielőbbi viszontlátásnak. HAVAS MARTA AZ IRKÖLCSI JÓ A

z embert körülvevő világ nem más, mint az értékek világa. Az embert körülvevő dolgok és tárgyak, azok az emberek, akikkel érintkezik, azok az események, amelyek őt érintik, s az általa végrehajtott cselekedetek számára valamilyen jelentőséggel, értelemmel bírnak, tehát értékük van. Az ember erkölcsi tudatára jellemző, hogy nemcsak bizonyos magatartási szabályokat, az emberi magatartás Ideális formáját képviseli és vetíti előre, hanem meghatározott eirkőlcsi értékek hordozója is. Az erkölcsi értékek fogalmába tartoznak mindazok az erkölcsi elvek, normák és követelmények, amelyek: erkölcsi szükségletet elégítenek kl; az adott társadalom, vagy közösség szempontjából értékes cselekedetekre ösztönöznek; formálják és elmélyítik a már kialakult erkölcsi szükségletet. Az erkölcsi értékek az emberi megismerés eredményei, és szabályozzák, irányítják az ember cselekedeteit, így társadalmi jelentőségük van. A társadalmi együttélés folyamán ugyanis felismerik, hogy egyes emberi cselekedetek társadalmilag hasznosak, értékesek, más cselekedetek pedig károsak. A történelmi fejlődés során az emberek ezeket a különböző értékű cselekedeteket elhatárolják egymástól és szembeállítják egymással. A szembeállítás során a közösségek a hasznos emberi cselekedeteket „jónak", a károsakat pedig „rossznak" minősítették. Azonban meg kell különböztetnünk az általánosan értelmezett „jó" és az „erkölcsi jő" fogalmát. Ugyanis a bonyolult emberi kapcsolatok folyamán a cselekedetek belső indítékai, motívumai (cél, szándék) és annak következményei nem mindig esnek egybe. Lehetséges, hogy valamely cselekedet jő szándékú, ám nem biztos, hogy a következménye is jó. Az „erkölcsi jó" az olyan emberi cselekvés, vagy magatartás, amelynek belső indítékai és az eredménye is azonos. A „jó" és a vele ellentétes ** „rossz" kategóriája sajátos fogalmak. Erre Engels is rámutatott és kiemelte: „ez az ellentét, kizárólag az erkölcs területén mutatkozik meg ..." Már az ősembernek ls kialakult az elképzelése a jóról és a rosszról, azonban a társadalmi fejlődés folyamán állandóan változott. A nemzetségi társadalomban a Jó fogalmával még az ember erejét, a görög, a latin, a német stb. nyelvekben pedig gazdasági értéket jelöltek. A vallás keletkezésével a fogalom vallási színezetet kap, e szerint a jó forrása az isten, a rosszé pedig a sátán. A marxista etika hangsúlyozza: a „jó" és a „rossz" nem földöntúli, hanem földi eredetű és nem változatlan, örök kategóriák, hanem a társadalom fejlődésével együtt állandóan változnak. Engels „Antl-Dührlng" című munkájában ezt írja: „Nemzedékről nemzedékre, korszakról korszakra annyira megváltoznak a jóról és a rosszról alkotott felfogások, hogy Igen gyakran kölcsönös ellentétbe kerülnek". Az egyik, vagy másik embernek a „Jóról" és a „rosszról" alkotott nézetét végső soron a társadalmi körülmények, az osztályhelyzete, a társadalomban és a termelésben betöltött szerepe határozza meg. A „jóról" és „rosszról" alkotott felfogás léhát társadalmi meghatározottságú, azonban az ember bizonyos egyéni momentumokat is érvényesít létrehozásában. Ez azt jelenti, hogy a „jó" és a „rossz" nem önállóan, az embertől függetlenül létező kategória, hanem az embernek az erkölcsi értekekhez való viszonyát fejezi ki. Amikor bizonyos módon cselekszünk, vagy viselkedünk, illetve amikor értékeljük a saját és mások cselekedeteit, akkor a saját „Jó" és „rossz" felfogásunk szerint Irányítjuk önmagunkat. A „jóról" és a „rosszról" alkotott felfogásunk azonban nem velünk született tulajdonság vagy értékelő magatartás, hanem bizonyos társadalmi hatások alapján a családi, az iskolai és a társadalmi nevelés során alakul kl. Az erkölcsi nevelés folyamán kell rámutatnunk arra, melyek azok az emberi cselekedetek és magatartások, amelyek szocialista társadalmunk számára hasznosak, tehát pozitív erkölcsi értékek és melyek azok, amelyek erkölcsileg károsak, tehát negatív értékűek. Ifjúságunkat meg kell tanítanunk az erkölcsi kategóriák helyes értékelésére, az „erkölcsi jő" és „erkölcsi rossz" helyes megkülönböztetésére. Ám fontos rámutatni arra, hogy bizonyos értelemben az „erkölcsi jó" azonos az erkölcsösséggel. Amit a szocialista társadalom erkölcsi elveinek rendszere előír, aminek betartását szükségszerűvé teszi — „erkölcsi Jó". Szükséges azonban azt is hangsúlyozni, hogy az „erkölcsi jó" nem csupán egyéni hasznosságot, individuális élményt jelent, hanem az egyéni érdekek figyelembevételével elsősorban társadalmi hasznosságot feltételez. A társadalmi hasznosság társadalmi-gazdasági rendszerenként különböző. Ezért hangsúlyozza Marx és Engels „A német ideológia" című munkájában: „A kommunisták... nagyon jól tudják, hogy az egoizmus csakúgy, mint az önfeláldozókészség, bizonyos körülmények között az Individuumok érvényesülésének szükségszerű formái." Az egoizmus szükségszerűen megjelenik a magántulajdonon alapuló társadalomban, s így az ember egoista magatartása a társadalmi rendszerekben „erkölcsi jót" jelentett. A termeilési eszközök társadalmi tulajdonán alapuló szocialista társadalomtól azonban mind az egoizmus, mind pedig az individualizmus idegen, tehát erkölcsi rossz. A szocialista emberek erkölcsi ér. tékként, „erkölcsi jóként" fogják föl és megtanulják, hogy a személyes boldogságuk legfőbb forrása a társadalom javára végzett munka, a közös boldogságért vívott harc. Társadalmunk legfőbb célja • a szocializmus, végső soron a kommunista társadalom építése. Ebből következik, hogy az „erkölcsi jó" az, ha az ember cselekedetei és viselkedése összhangban van a társadalmi igényekkel. Ugyanakkor „erkölcsi rossz", ha ezzel ellentétes a magatartása és cselekvése. A kommunista erkölcsről írja Lenin: „Az erkölcs arra szolgál, hogy az emberi társadalom magasabb fokra emelkedjék, megszabaduljon a dolgozók kizsákmányolásától ... A kommunista erkölcs alapja a kommunizmus megszilárdításáért és betetőzéséért folytatott harc". A szocialista és a kommunista erkölcs alapelvei szerint a következő erkölcsi szabályok betartása és teljesítése jelent „erkölcsi jót": a szocializmus és a kommunizmus ügye iránti odaadás: a szocialista haza és a szocialista országok szeretete; a társadalom javára végzett lelkiismeretes munka; a társadalmi tulajdon védelme és gyarapítása; magas fokú társadalmi kötelességtudat; a közösségi érzés és ápolása; az emberek közötti humánus kapcsolatok erősítése; a becsületesség. af igazságosság, az erkölcsi tisztaság, az egyszerűség és szerénység, kölcsönös megbecsülés a családban és a gyermekek neveléséről való gondoskodás; az igazságtalanság, a becstelenség, a karrierizmus és a haszonlesés elleni harc; a népek közötti internacionalista kapcsolatok ápolása; a népek bókéjéért és szabadságáért vívott harc. A

családra és az iskolára hárul az a feladat, hogy ifjú nemzedékünk előtt feltár- -<-*» Ja ezeknek az erkölcsi normák- Uii nak a lényegét, belső tartalmát ós teljesítésük módjait, s nem 1970. utolsósorban azt ls, hogy a szocialista erkölcs szabályainak 2megtartása miért Jelent „erkölcsi jót". £L Dr. ONÖDI JÁNOS "