Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-05 / 54. szám, csütörtök

Emlékezés Asztalos Istvánra Asztalos István 1909. augusztus 28-án született az erdélyi Kiskapus községben, egy vasúti tisztviselő családjában. Tizenhárom éves kisfiú, mikor apját elbocsátják a vasúttól. Befejezi még a polgári iskolát, de azon túl nyomorban él és munkássorsra jut. Sosem tudni, mi válik javára egy lasan érlelődő írónak. A munkássorban szerzett élményei a munkásosztály és a kommunista mozgalom harcos írójává nevelik őt. Eleinte ugyan csak szemlélődik. A kallódó, hányódó szegényemberek sorsa ragadja meg figyelmét. Harmincnyolcban megjelent első novellája nem is emberről, hanem egy elkóborolt eb pusztulásáról szól. Később elbeszéléseinek hősei ís passzív megnyugvással veszik tudomásul sorsukat, nem lázadnak, inkább szerencsétlenségük háborít fel. Harminckilencben jeleni meg első regénye, az Elmondja jános — s ez még egyszerűen a szegényember regénye. Ám két évre rá az Ojesztendö-ben már egy szervezkedő aktivitásra képes tanító és volt orosz hadifogoly a hőse és a Béresek című novellájában sikeres összefogásra szervezkedő földmunkások jelennek meg. Asztalos István a második világháború kitörésének idején már közismert író. Humoros, vidám stílusa — mely Tamási Áronra emlékeztet, de dísztelenebb annál — helyettesíti egyelőre a munkásmozgalom erejéből táplálkozó optimizmust. A felszabadulás utáni időszak hozza meg írói életpályájának kiteljesedését. Negyvenhatban Kolozsvárott jelent meg Író a hadak útján című regénye, negyvenkilencben, pedig a Szél fuvatlan nem indul, mely nemcsak Romániában és a magyar nyelvi territórium tette ismertté a nevét. Csakhamar franciára, németre, lengyelre fordítják. Nálunk 1955-ben a Slovenský spisovateľ gondozásában, jozej Oravec fordításában jelent meg szlovák nyelven. Kiadásának akkoriban rendkívüli jelentősége volt, mivel a regény cselekménye a román és magyar etnikum határán, vegyes lakosságú községben játszódik le, s a falu szocialista átalakulásáért és a sovinizmus ellen küzdő hőseinek harca sok analógiára ad alkalmat, ha egybevetjük azt az akkori dél-szlovákiai viszonyokkal. Asztalos Istvánnak ezt a regényét otthon Romániában állami díjjal tüntették ki, s ugyancsak állami díjat nyert Fiatal szívvel című regénye is, mely ötvenkettőben Bukarestben jelent meg. A regény hőse első személyben mondja el életútját, mely a kommunista párt soraiba vezetett. A súlypont itt is a sovinizmus elleni harcon van. A cselekmény közege egy soknemzetiségű széthúzó földmunkás tömeg, mely a regény hősének közreműködésével leküzdi saját belső ellentéteit és a nemzetiségi torzsalkodást, s így győzelemre viheti harcát. Bár Asztalos István regényei is sikert arattak, igazi erőssége a novella, melynek tömörítő műfaja lehetővé teszi írói készségének és tehetségének érvényesítését. Válogatott elbeszéléseinek gyűjteménye, a Vád és panasz 1954-ben jelent meg Bukarestben. Egyébként több novelláskötete jelent meg, úgy mint a Jóska, mely ifjúsági elbeszélések gyűjteménye, majd Miért kerek az alma, Bátor fiúk és Mátyás, a jégtörő. Több színpadi művet is írt s azon fölül egy riportkönyvet, hiszen vérbeli újságíró volt. Negyvenöltől ötvenig a Falvak Népének, s ötvenhattól kezdődően a Napsugár című gyermeklap főszerkesztője volt. Asztalos Istvánt a magyar szocialista irodalom egyik úttörőjének tekintjük. Tíz évvel ezelőtt, 1960. március 5-én halt meg Kolozsvárott. BABI TIBOR Az 50 éves Szlovák Nemzeti Színház színpadi képzőművészetének tárlata 1970. III. 5. Az Alexander Noskovic koncepciója alapján Pavol Gábor megoldása szerint rendezett kiállítás gazdag és vonzó anyagával elénk varázsolja a legnagyobb szlovák színház színpadi képzőművészetének 1920-tól máig való változását, alakulását. A Dosztojevszkij sori kiállítási termekben izgalmasan vibráló fények között elevenednek meg előttünk az egyes színpad- és kosztümtervek s makettek. Éreztetik a múlt színházának szegényes, kezdetleges díszleteitől, majd a természetelvű színpadképektől merőben különböző újabb scenográfiai művészet félszázados páratlan fejlődését. Oj arcú törekvésekkel már a 20-as évek második felében, s a harmincas években jelentkezett az úttörő Ľudovít Hradský, a modern irányzatot képviselő František Tröster, majd ján Ladvenica és jozef Vecsei. Ľudovít Fulla, aki elsősorban festő és grafikus, nagyszerű újító szellemével hatásosan járult hozzá színpadi képzőművészetünk lendületes fejlődéséhez. A felszabadulás alapvető változást jelent a színpad művészetében ís. A színháznak, mint esztétikai élmények forrásának a színész munkájával szervesen összeforrott, vele együtt élő tényezője a játéktér. A színészi akció kerete a korokkal és kultúrákkal mindenkor együtt változik. A legújabb törekvések a leíró realizmustól elfordulva a dráma szellemében alakított színpadi térbe helyezik a színészi alkotást. Ennek az új szemléletnek lelkes híve volt az 1945-ben a Szlovák Nemzeti Színház kötelékébe lépett fiatal és kivételes tehetségű Ladislav Vychodil. Működése szorosan összefügg a színháznak a felszabadulás óta eltelt két és fél évtizedével. Sikerült kialakítania a színházra valóban jellemző sajátos egyéni s a kor levegőjét éreztető stílusát. A színész kifejező mozgása számára UTUNK A LENINIZMUS komponált és tagolt tér valóságosan együtt él a cselekménynyel. Megfelelő háttere és fokozója a színész játékának, s a nézőből érzelmi hatást vált ki. Vychodil klasszikus és modern drámákhoz és operákhoz alkotott mesteri színpadképei nemcsak országos viszonylatban állnak vezető helyen. Erről tanúskodik a 65-ös Sao Paulo-i biennálén elnyert nagydíj is. A Színművészeti Főiskolán kifejtett értékes pedagógiai tevékenységével sikerült az új színpadművészet számára modern szellemű nemzedéket felnevelnie. akik köztil csak Pavol Gábort, Jan Hanákot, V. Sucháneket és Oto Sujant és a kosztümtervező Helena Bezákovát említem meg. Vychodil alkotó szelleme sugalmazó hatással van többek között Cestimír Pechre és Ľudmila Prkynovára is. Az érzékeny művészi rendezéssel bemutatott 136 kiállítási tárgy ékesszólóan bizonyítja, hogy a szlovák színpadi képzőművészet bátran felveheti a versenyt bármely ország haladó szellemű scenográfiai művészetével. BARKAMY JENONÉ Kulturális hírek • A Gallimard kiadónál jelent meg Izis müvészfotós Marc Chagall albuma. A fényképész hosszú Időn át „nyomon követte" Chagallt. Megörökítette munkaóráit a miiteremben; találkozásait nagy írókkal, képzőművészekkel, zenészekkel; látjuk munka közben a párizsi opera mennyezetét borító híres körkép befejezésénél... A könyv az eddigi legnagyobb gyűjteményes Chagall-kiállítás megnyitása napján jelent meg, s először a Grand Palais előcsarnokában árusították. • Cassius Clay, a fegyveres szolgálat megtagadásáért világbajnoki címétől megfosztott amerikai néger boxvilágbajnok, most egy broadway-i színház műsorán lép fel — három dalt ad elő — néger művészek társaságában. AZ ALÁBBI tRÄST A RUDÉ PRAVO ÉS A PRAVDA EZ ÉV MÁRCIUS 3-1 SZÁMA KÖZÖLTE. Társadalmunk előtt fontos feladat áll. A CSKP Központi Bizottságának januári plénuma így határozta meg ezt a feladatot: „Fel kell újítanunk a korszerű, leghaladóbb világnézetnek, a marxizmus—leninizmusnak tekintélyét". Számunkra, a társadalomtudományok dolgozói száméra, ez a felhívás alkalmat ad arra, hogy elgondolkozzunk további tudományos és ideológiai munkánkról. Nehéz időszakot éltünk át. Büszkék lehetnek azok, akik a marxizmus—leninizmus útján haladtak, akik céljuknak tartották a nagy eszmék és a forradalmi munkásmozgalom által kitűzött feladatok megvalósítását. Ezen az utunkon azonban nem történt minden a marxizmus-leninizmus alapján. A mély válság nehéz megrázkódtatásokat okozott, melyekből most fokozatosan felocsúdunk. Már ezt is sikernek tartjuk. Ez a pártvezetőség marxista—leninista irányzata alapfán elért siker nem lenne tartós és szilárd, ha a társadalomtudományok terén nem újítanánk fel teljes mértékben és nem fejlesztenénk a marxista—leninista elméleti munkát. A tapasztalatok arra tanítanak bennünket, hogy a marxizmus—leninizmus szilárd támasza nélkül nem találhatjuk meg az előre vezető utat. Az idő lépésről lépésre leleplezi előttünk a különböző illúziókat és meggyőz bennünket a marxista—leninista elvektől való elhajlás károsságéról. A legutóbbi években terjesztett legkárosabb illúziók közé tartoznak a társadalomtudományok osztályfelettiségéről és az ideológiák válságáról vallott tézisek. A szocializmus és a kapitalizmus kapcsolatában „a ki kiből" időszak állítólag véget ért és megkezdődött a nyugodt harmónia korszaka. Társadalomtudományunknak nem kell foglalkoznia az ideológiai küzdelemmel, sőt állítólag éppen azért marad le Nyugat mögött, mert kitart az osztályharc elévült marxista—leninista elmélete mellett. Egészen természetes, hogy mindenki, aki harcol, ellenfele legsebezhetőbb pontját keresi. A kommunista mozgalom erejének forrása a tömegek öntudatának és meggyőződésének erejében rejlik. A tömegekkel való kapcsolat és a mozgalom ideológiai alapja, a marxizmus—leninizmus, az a pont, amelyre a burzsoá propaganda csapást akar mérni. A legkülönbözőbb formákat és utakat keresi és próbálja ki azzal a céllal, hogy táborunkat ideológiailag lefegyverezze és felforgassa. A marxizmusnak elejétől fogva vissza kellett vernie az ilyen támadásokat. A múlt század kilencvenes éveiben a burzsoá elméletek képviselőinek sikerült kihasználniuk a fellépő imperializmus társadalmi feltételeinek megváltozását, revideálták a tudományos-szocializmus alajjelveit és belülről megbontották a munkásosztály ideológiáját. Ezért Leninnek, aki az új körülmények között kiemelte és felújította a marxizmus forradalmi alapját, fel kellett lépnie Bernstein revizionizmusa. ellen. A marxi tanítás eszmei tisztaságáért folytatott harc így lett a leninizmus egyik jellemzője. A burzsoá propagandának nem sikerült kihasználnia a leninizmust a munkásosztály érdekei ellen. A burzsoázia nyílt, megátálkodott ellenségének tartja ezért a leninizmust és a burzsoá propaganda támadása elsősorban ellene irányul. A harc logikája teljesen érthető: miután kudarcot vallottak azok a kísérletek, hogy a leninizmust, mint a munkásosztály ideológiáját lejárassák, most mint tudományt akarják megdönteni. A burzsoá és revizionista propaganda ellentéteket konstruál a marxizmus és leninizmus között és azt állítja, hogy a leninizmus csak ideológia, a politikai gyakorlat elméleti indokolása elfogult védelme mindennemű tudományos igény nélkül. A leninizmus valójában nem az élettől elszakított doktrína, melyet csupán leírnak és magyaráznak, hanem valóságos tudomány, amely a világ fejlődése törvényszerűségeinek felismerésével arra tanít, hogyan változtathatjuk meg ezt a világot. A marxizmus—leninizmus nem öncélú tudomány, hanem az életet, a gyakorlatot szolgáló tudomány. Marx és Lenin mindig osztályszempontból értelmezte a társadalmi mozgást. A marxizmus—leninizmus a proletariátus, mint osztály történelmi érdekeinek szempontjából értékeli és értelmezi a társadalmi jelenségeket és folyamatokat. A munkásosztály társadalmi és történelmi helyzetének sajátossága, hogy általános osztályérdekei azonosak a társadalmi haladás érdekeivel és az objektív tudományos igazság a munkásosztályt és nem a burzsoáziát szolgálja. A marxizmus—leninizmus a pártosság és a tudományos igazság egysége, az ideológia és a tudomány egysége. A leninizmus azzal, hogy szigorúan és következetesen megkülönbözteti a burzsoá és a szocialista társadalomtudományokat, nem tagadja azt, hogy az ellenséges táborban az eredmények bíráló felülvizsgálata alapján sokat tanulhatunk. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy eltérő, egymásnak idegen feltételekről, filozófiai megoldásokról, az egyes tudományok alapját kéjjező értékrendszerekről van szó. Ebből a szempontból kell megítélnünk az ún. világiság kérdését a tudományban. Egyes dolgozóink ezzel a jelszóval eltértek a tudomány marxista—leninista módszertani és világnézeti alapjától és felléptek „provincionalizmusa" ellen. A világiság kritériuma azonban nem a világkongresszusokon elhangzó taps vagy a burzsoá sajtóban megjelent dicsérő recenzió, hanem a fontos társadalmi feladataink megoldásában nyúitntt reális segítség. Az elmúlt idószakoan nálunk gyakran kiemelték a tudomány bíráló funkcióját és a marxizmus—leninizmus sok elvét, mint apo^ogetikát visszautasították. Ezalatt, azonban nemcsak az irányító szervek bármilyen intézkedéseinek elvtelen védelmét értették, hanem a párt egész jjolitikájának, a szocializmusnak és a marxizmusleninizmus alafielveinek védelmét is. A társadalomtudományok fő és talán egyedüli értelmét az egyoldalú bírálatban — a társadalom nehézségeinek és hiányosságainak, a párt politikája nehézségeinek és hiányosságainak, valamint a társadalom építése során elkövetett hibáknak a hangsúlyozásában látták. A marxizmus—leninizmus épjjen azért mert tudomány, a társadalmi fejlődés törvényszerűségeinek ismeretéből indul ki és kritériumokat ad a társadalmi jelenségek magyarázásához és értékeléséhez. Ellenzi az apologetikus és kritikus egyoldalúságot. A marxista—leninista elemzés, tehát a védelem és bírálat is, nem általános elítélés vagy dicsérés.' A tudományos bírálat itt ugyanúgy, mint a tudományos élet más területein utasítást ad, mit csináljunk. A társadalmi realitás bírálatánál döntő jelentőségű a megoldás és a bírálat osztálypozíciója. A marxista—leninista bírálatot a munkásosztály pozíciójából és a munkásosztály érdekében valósítjuk meg. A szocialista társadalom sikeres fejlődésének alapvető feltétele a társadalomtudományok bíráló hatása. A kommunista pártnak munkájához és társadalmi vezető szerepe érvényesítéséhez szüksége van a tudományos elemzésekre és ajánlásokra; támogatja a társadalmi tudományok fejlődését és kihasználja eredményeit. A marxista—leninista bírálat megalapozza a politika tudományos lényegét, miközben a leninizmus következetesen védi ezt a politikát. A védelem a harc része és a marxizmus—leninizmus harci tanítás. Lenin, mint a forradalmi harc stratégája és gyakorlati ismerője, nagyon gyakran használt kompromisszumot. Sohasem engedte meg azo^tun az elhajlásokat az elméletbv :, nem engedte meg, hogy cz elvekkel játszanak. Lenin műveire'-' olvasói néha talán azt atszik, hogy a revizionistákkal és opportunistákkal folytatott vita tárgya nem is olyan jelentős. Hiszen csak kisebb módosításokról, a marxi elmélet jelen téktelen „megjavításáról" van szó, gondolják. Lenin azonban következetesen leleplezte ezeket a „kicsiségeket", ezekjen látta annak az útkereszteződésnek az alapját, amelyekkel el lehet téríteni a mozgalmat a helyesen kitűzött forradalmi céloktól. Lenin egész elméleti munkássága meggyőzően bizo- ' nyitja ezt. A közelmúltban szerzett tapasztalataink is bizonyítanak. Ma már látjuk annak következményét, hogy nem voltunk elég elvhftek és könyörtelenek az ideológiai ellenfelekkel szemben az elmúlt évtizedben, az ideológiai front demobilizációjának időszakában. A „kicsiségek" nem váltak az ideológiai viták tárgyává, mivel az akkori légkörben senki sem akarta vállalni azokat az adminisztratív beavatkozásokat, melyekkel az elméleti problémákat akkoriban megoldották. A fejlődés folyamán megmutatkozott, hogy a társadalomtudományok egyes dolgozói a valóságban eltávolodtak a marxizmus—leninizmus platformjától. Egyesek éveken keresztül ismételgették, gyakran leegyszerűsítve és vulgarizálva a marxizmus—leninizmus szabályait és végül, amikor ez az ismételgetés már nem volt hatékony a valósággal szemben, elvetették a marxista—leninista elveket és ezeket fokozatosan a különböző divatos irányzatokkal helyettesítették. Elévültnek minősítették a marxizmust, szerintük csak a 19. század gondolatvilágának felelt meg, a leninizmust pedig csak az oroszországi viszonyok sjaecifikus termékének tartották. A marxizmus—leninizmus a valóságban az egész burzsoá társadalmi forma tudományos bíráló felmérésének eredménye, . az ember életfeltételei forradalmi átalakításának elméletét jelenti. A leninizmus, mint az imperializmus és a győzelmes szocialista forradalom időszakának alkotó marxizmusa a dolgozók történelmi aktivitásának legkorszerűbb és leghaladóbb történelmi bázisát jelenti a közeljövő és a távoli jövő számára. Elvi különbség van a leninizmus és aközött, ahogyan a revizionista Bernstein „fejlesztette" Marxot. Bernstein és a hozzá hasonló „marxisták" dogmatikusan értelmezték a marxizmust. Amikor azonban megállapították, hogy az objektív társadalmi realitás olyan jelenségeket vet fel, melyeket Marx nem tanulmányozott (kartelek, konszernek, trösztök stb.) úgy vélekedtek, hogy ezek a szocializmus megnyilvánulásai és ezért revideálni kezdték a marxizmust. Azt mondták, hogy Marx tévedett, amikor azt állította, hogy a kapitalizmust csakis forradalommal lehet legyőzni és kialakították a kapitalizmusból a szocializmusba való békés átmenet elméletét. Ezzel szemben Lenin mindij; marxista maradt. Az imperializmus új feltételei között pontosabban és újból megfogalmazta a marxista elveket és ezeket aplikálta az oroszországi forradalom specifikus tényeire. Az új társadalmi feltételek között nem lehetett mechanikusan, pontos elemzés nélkül érvényesíteni a marxista elveket. Az új feltételek között „újból fel kellett fedezni" az olyan marxistu elméletet és taktikát, amely megfelelne az Imperializmus eltérő feltételeinek, speciálisan Oroszországban. Az alkotó átvétel folyamatára ai:ért volt szükség, hogy megkülönböztessék az általánosat, a kapitalizmus általános törvényszerűségeinek megfelelő tényeket, a különlegességektől, melyek megfeleltek a kapitalizmus fejlődése monopólium előtti stádiuma fejlődési sajátosságainak a nyugati országokban, de Oroszországban az ímperializ(Folytatás a 6. oldalon.)