Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-29 / 13. szám, Vasárnapi Új Szó

~r Ä MM DOME Kulcsár Ferenc negyvenkilencben született Szentesen (terebesi járás). Az alapfokú iskolát szülőfalujában és Királyhelmecen végezte. Kassán érettségizett a magyar gépipari iskolán, jelenleg a pozsonyi Komenský Egyetem másodéves hallgatója. A filozófia—magyar szakot választotta. Tizenhét vagy tizennyolc éves korában kezdett publikálni, akárcsak Varga Imre és Tóth László. Tehát olyan lehetőséghez jutott, amilyennel nem dicsekedhet egyetlen idősebb költő sem. Csakhogy ez a lehetőség jelentette a buktatót is, mert egy sereg olyan vers látott napvilágot, amit legfeljebb egy tehetséges fiatalember szárnypróbálgatásának lehet minősíteni, de nem kész eredménynek. Csakhogy ez nem rajta múlott, hanem a szerkesztőségeken. A fiatalok halálos komolyan vették a költészetet, míg a felelős szerkesztők erősen kockára tették saját tisztük komolyságát. Aki éretlen, kiforratlan, eredménynek nem tekinthető verseket közöl, felelőtlen és komolytalan, s mérhetetlen kárt okozhat az irodalomnak, de elsősorban a szárnypróbálgató fiataloknak, meri könnyítésre csábítja őket. Minthogy ő maga mértéket tévesztett, lerombolja a fiatalok amúgy is bizonytalan kritériumokra támaszkodó önkritikáját. S az eredmény? Elnagyolt, kizárólagosan nemzedéki szempontokra szűkülő valóságlátás. Kulcsár Ferenc a verseihez csatolt önéletrajzban így ír: „A felszabadulás nekem olyan élményem, mint mondjuk apám nemzedékének a trójai háború. És nem haragszom, hogy nem mondják el élményeiket (az idősebbek) Odüsszeuszról. Vagyis: természetesnek veszem, hogy szabad országban élek. Ezért nincsenek eszményeim. Csak az igazságot tisztelem. Úgy hiszem, elhallgatni a rosszat hamisabb dolog, mint nyíltan kimondani az igazságot." Van e sorokban egy erős logikai ficam. Mikor és miért volt például hamis dolog kimondani az igazságot? Mert az egészből ez következik: ha „a rosszat kimondani hamisabb dolog", akkor az igazságot kimondani kevésbé hamis, de mégis hamis dolog. A pontatlan fogalmazás megöli a gondolatot^ és nemcsak a prózában, a versben meg inkább. Nos, nem tudom, mit szól Kulcsár Ferenc nemzedéki alapállásához apja nemzedéke? Egy marxista megfogalmazás szerint a művészet a valóság szubjektív tükrözése. Túlságosan tág, mivel általában a művészetekre és nemcsak a költészetre vonatkozik, s megelégszik a valóság passzív tükrözésével, annak ellenére hasznát vesszük, mivel a művészetek szubjektív jellegére utal. A szubjektív jelző itt nem a költészet alanyiságát jelenti, hanem megkülönböztető jelző, mely a tudományok objektivlzáló és dezantropomorfizáló jellegétől akarja megkülönUtiztetni a művészeteket. Tehát a szubjektív válóság egyszerűen emberi valóság, de mindig a társadalmilag és történelmileg determinált, tehát a konkrét ember valósága, s ha igazságról van szó, akkor az igy felfogott ember igazságát értjük alatta. A biológiai, nemzedéki és egyéb determinációk is belefoglalhatók ebbe a fogalomba, sőt bele kell foglalnunk őket, de sose emelkedhetnek valami kizárólagossági rangra, mert abban a pillanatban búcsút mondunk a marxizmusnak. A költészet alanyisága alkotó eleme a művészetek szubjektív jellegének, ennek szükségszerűen úgy kell lennie, mivel a történelmileg és társadalmilag determinált konkrét szubjektivitásról van szó, tehát társadalmi és történelmi szükségszerűségről. Csakhogy az alanyiságot nem szabad leredukálni a szubjektív őszinteség, és az egyedi élmény fogalmára, s így kizárólagossági rangra emelni. A vers mindig általánosítást jelent. Az alanyiság és szubjektív őszinteség momentuma adja a lehetőséget az általánosításra, olyan értelemben, hogy egyedi jelenségnek tekintjük, mely az általános hordozója. A költő művészete épp abban rejlik, hogy az egyediben az általános érvényűt emeli rangra. Mond Kulcsár Ferenc Ilyesmit is: „Kompromisszumot kötni a féligazsággal a lehetséges kiút elvesztését jelenti." Fentebb vázolt nemzedéki alapállása jelenti épp a lehetséges kiút elvesztését, a féligazsággal és részigazsággal való kiegyezést, sőt annak rangra emelését. Versei ott, és akkor jók, ha nemzedéki alapállása egy tágabb, általánosabb érvényű igazságba torkoll, mint a Hajnal cimű versében: „ ... fiatal nap vagyok, / s a mindenség jön ellenem". A szubjektum-objektum viszony friss, harmatosan költői megfogalmazása ez, melyben az ember parányi s egyben óriás voltát vetíti elénk erős lírai átélésben, és József Attila „a mindenséggel mérd magad" attitűdjére emlékeztet bennünket. A falusi életből és a természetből vett érzéki képeket finom szimbolikává lényegíti. Az első, az indító kép egy kihegyezett lécek sorából tákolt kerítés, mely a nap első sugaraiban megpirosodva nyüzsgő kakastarélyoknak látszik. A calligramme barokkos trükkje, amit jóval később a szürrealisták újra felfedeztek, sem zavar bennünket, sőt szemléltetően hangsúlyozza. egy vékonyka fénysugár villanását, vagy az ezüstösen megcsillanó pókháló finom szálát. Nos ezen érkezik. Egy kicsit a semmiből, önmaga parányi voltából, megszeppenve, könnyeit törölve, hogy hatalmas, emberi öntudatra döbbenjen. A Zsóka 1. című vers költői frázisai is rokonszenvesek, csakhogy az önmagát és másokat megtévesztő tehetetlenség érzésébe fulladnak, mely egészen furcsán hat a Hajnal szép sorai után. Az ember nincs annyira kiszolgáltatva saját ösztön- és érzésvilágának, s a költőnek tudnia kellene, hogy a nemiség és érzéki vágy nem azonos a szerelemmel, s nem lehet csak erre redukálni. A szerelem nem „örök" emberi érzés, mely nem szenvedett semmiféle változást a történelem során. Ebben a tálalásban mindez rendkívül hamisan hangzik, annál is inkább, mert belekeveri Engels nevét, aki büszkén írta le magáról, hogy soha pénzen szerelmet nem vásárolt, holott voltak korok és társadalmak, mikor nemcsak a szerelein, de maga a nő is adásvétel tárgyát képezte. A bibliai Adám szerelmét azonosítani a modern ember szerelmével tudatlanságszámba nienő naivitás. A Zsóka II.-ben már erősen változik alaptónusa. Elhagyja a meddő okoskodások talaját, s meghökkentően igaz képsorokat fogalmaz: „ ... Igen. A szerelem: madarak lábbal az égnek. Azt játszottuk egyszer, hogy trolibuszok vagyunk. Az áramtapogatóival az égnek ágaskodó trolibuszok egy kis költői fantáziával lábbal égnek álló madarakat asszociálhatnak. Nos, így trolibuszokra játszani maga az irracionalitás, de nem kevésbé irracionális, vagy tényleges valami, mint a nemi és a társadalmi érettség közti szakadék, mely az irracionális helyzeteket produkálja. Egyébként a versben erős gradációt tapasztalhatunk: „ • • • a szerelem: / egy folyón a száj / vagy mankón bicegő milliméterek". Prózára fordítva: a szenvedély szomjúsága, és az esettségében egymást támogató emberpár. S végezetül következik a rádöbbenés: „ismeretlen állatot vezetett / kézenfogva az éj — / kesztyűbe takarva erős karmait". Az ember olykor épp nemisége révén süllyed vissza régen meghaladott állapotába — a természeti lény, szegényes szintjére. S ezen nem segít semmi más, mint a társadalmi és természeti determinizmus elméletéből levont végső következtetés: uralom önmagunk felett és a természet felett. Csakhogy képes-e erre az a fiú, aki mint a Folyó szomjában segítségért kiáltoz, mégis elveti az elérhető célokat, sőt egyenest csalásnak minősíti azokat: ... „csaljátok meg őt az elérhető céllal. Rejtsétek furulyája hat lyukába a világrészeket, hadd érezze a közösséget! / Hiszen nem tud élni". Akinek nem élménye apja, nagyapja, dédapja élete — tágabb értelemben a történelem —, s akinek nem élménye a világ és a hat világrész, menthetetlenül kihull az idő és a történelem folyamatosságából, nem érkezhet el a jelenbe sem, nem ölelheti magához a kozmikus távlatokról álmodó emberi közösséget. Az elérhetetlen célok felé az elérhető célokon át vezet az út, csak egyetlenegy transcendencia létezik, ha már használni kell ezt a szót, a társadalmi és történelmi mozgás transcendenciája, mely mindig túl mutat önmagunkon. Az elérhetetlen cél az utánunk következő nemzedékek számára válik elérhetővé, társadalmilag is realizálható céllá. Modernség, azaz korszerűség, és modernizmus között épp az a különbség, hogy az előbbi vállalja a társadalmi és történelmi szükségszerűség felismeréséből következő lehetséges magatartást, tehát elismeri a társadalmi és történelmi folyamatok törvényszerűségét és objektivitását, s így illeszkedik bele az emberi közösségbe. A modernizmus hamis romantikára, ösztönösségre és a legszélsőségesebb individualizmusra épít, aminek elkerülhetetlen következménye a csőd és a bukás, tehát a pesszimizmus és a teljes kilátástalanság. Kulcsár Ferenc őszinte segélykiáltása reményekre jogosít. Aki segítségért kiált, az tudja, érzi az emberi közösség közelségét, az individualista lény magányában is felérzett realitást és biztos partot, mert bizony önmaga nem lett és nem lehet sem part, sem kikötő. BABI TIBOR KULCSÁR FERENC Hoj na! kakostoréjok nyüzsögnek o léceken e z ii s t f o n á o n é r k e z e m nézem a harmatot majd szememen elkenem fiatol nap vagyok s a mindenség jön ellenem Zsóka I. hajolj közelebb, van az életem és egy hárfa régi időkből, játszok vele rossz kirakatokban, utcalányok között ha arcukat fedi a göncölszekér. és van a vers. melyben csavargók emlékeihez hasonlatos a melled. / és talán liliomhoz. / vers. hol fémcsatod kinyílik. rgen. fémcsatod és combjaid, ezt Odüsszeusz hamlet királyfi vagy engels is érezte biztosan: az eszméletet kibomlani egy ember bordái közül, és dalolni mindenképp: tehetetlenül. mert van az életünk. és vannak tudósok gyermekek gyógyszertárak, meg egy hárfa mely átjárja csontomat / talán miattad / ha játszok vele szódon nyakadon. irgalmazz ádám nagy álmainak ezért. ember volt. Úgy hiszem, és dalolt: tehetetlenül. hiszen éva megoldta fügefalevelét. te. hajolj közelebb, van oz életem, szeretlek. Zsóka II. igen. a szerelem: madarak lábbal az égnek, azt játszottuk egyszer hogy trolibuszok vogyunk. / ó. kis gyermeki társadalom. / éjjel a törpe ég alatt azt játszottuk egyszer hogy trolibuszok vagyunk, de a megállóknál leguggolt a város hogy megöleljük hatalmas térdeit. ő aligha volt tizenkilenc éves. feketén keringtünk csillag-hidegben: szeretők egy parázsló madárban. mert a szerelem: egy folyón a száj vagy mankón bicegő milliméterek. egy kis irodában dolgozott délután négyig rendszerint és érintése tépés volt testemen. / tiszta köntöst teríts is'enem minden szeretőnek. / ő aligha volt tizenkilenc éves. és játszottuk hogy trolibuszok vagyunk. a törpe ég alatt Ismeretlen állatot vezetett kézenfogva az éj — kesztyűbe takarva erős karmait. A folyó szomjóból A fiú kacag s mindent újr&érez, mit eddig „ . megsiratott vagy megítélt. Segítsetek rajta! x Ö nem lett sem part, sem kikötő - szüntelenül elárasztja a folyó. Szegény. Csak térdepel a napban - narancsszínű, lucskos foglya az időnek. Juttassatok neki a földből, hadd lombosodjon szép erőlködésében! Adjotok neki holdkóros fekete kutyát, hadd röhögjenek együtt a holdra! Csaljátok meg őt az elérhető céllal! Rejtsétek furulyája hat lyukába o világrészeket, hadd érezze a közösséget! Hiszen nem tud élni.