Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-29 / 13. szám, Vasárnapi Új Szó

Magyar tanítók a haladás szolgálatában A Csehszlovák Köztársaság tízéves évfordulójára kiadott könyvében dr. Erdély Jenő ezeket írja: „A magyarság helyzete az utódállamokban a forradalom előtti állapotokkal összehasonlítva a politikai jogok és a gazdasági helyzet tekintetében jobb, kulturális téren azonos a békeidők állapotával." (Dr. Erdély Jenő, A magyarság az utódállamban és Magyarországon, Bratislava, Kultúra, 1928, 90. oldal.) A magyar tanítók a nemzetiségi kérdést már kezdettől fogva maguk igyekeztek megoldani. Az első magyar tanítói folyóirat, a Magyar Tanító már 1921-ben, I. évfolyamának 2. és 3. számában „Felhívás a szlovenszkói magyar tanítókhoz" című cikkében ezeket írja: „ ... Anyagi érdekeink, szolgálati-jogi viszonyaink megoldása, a nyugdíjkérdés revíziója közös ügyünk a szlovák tanítótestvérekkel. Velük párhuzamosan működve egyesült erővel és akarattal biztosíthatjuk mindazon célok elérését, amelyekre a tanítóságot társadalmi helyzete és munkájának fontossága kényszeríti. Legr künk kell kifaragnunk olyan embereket, akik a demokratikusabb élet, társadalmi rendszer és magasabb civilizáció úttörői és munkásai lesznek azokon a nyomokon, amelyeken át kialakul majd az új Európa." Az 1921-ben megalakult Szlovenszkói Általános Magyar Tanítóegyesület (SZÁMTE) alapszabályok 4. §-ának b) pontjában a következőket olvashatjuk: „...ápolni a szeretetet és a hűséget a Csehszlovák Köztársaság iránt, valamint kifejleszteni az összetartozás érzését a szülőfölddel mind az iskolában, mind az iskolán kívül." A radikális tanítók csoportja 1925. március 4-én a pozsonyi Redutban gyűlt össze, hogy a tanítóság befolyásának megerősítésére új folyóiratot alapítson, amelynek vezetésével Farkas Gyulát bízták meg. Ez a frakció a harmincas évek elején megszűnt ugyan, de sokban hozzájárult a demokratikus tanítói közvélemény kialakításához, mert a sokszor konzervatív Magyar Tanítóval szemben bátran kiállt a tanítóság jogai mellett és hirdette AZ ELSŐ CSEHSZLOVÁK KÖZTÁRSASÁGBAN 6zentebb kötelességünk és törekvésünk az legyen, hogy a tanítóságot, mint társadalmi kategóriát az intelligenciájának megfelelő illendő és tiszteletre méltó helyre soroljuk, és hogy kivonjuk mindenféle gondnokság alól. Nem látunk okot semmiféle nemzeti aggodalomra abban, hogy a szlovák testvérek álláspontjukat a következőkben foglalták össze és adták tudtunkra: „A magyar maradjon magyarnak, a szlovák legyen szlovák — szívével, lelkében, érzéseiben. A magyar iskolák szelleme és nyelve legyen magyar, a szlovákoké szlovák." A szlovák tanítók a további évek folyamán is megbecsülték magyar kollégáikat, sőt pl. a „Slovenský učiteľ' 1929-ben megjelent 7. számában, mint az együvétartozás, az áldozatkészség mintaképét állították a szlovák tanítók elé. A magyar tanítóság mindig tudatában is volt közvetítő szerepének a szomszédos nemzetek között. Ezt fejezte ki többek között dr. Krammer Jenő is, a szlovenszkói magyar pedagógia feladatköréről írt tanulmányában, amikor ezeket írta: „Ehhez járult még egy jellegzetes kisebbségi misszió: az a feladat, hogy híd legyen. A szlovenszkói magyar pedagógia, mint minden kisebbségi szellemi munka ezt is betölti, amikor helyzetéhez mérten állandóan nyilvántartja, összehasonlítja és számbaveszi a megfelelő megfigyeléseket, ideákat, kutatásokat és megállapításokat, kezdeményezéseket, kísérleteket és eredményeket, amelyek mindkét nemzet részéről megnyilvánulnak. Igy önmagában, saját kultúrköreinek határain belül végzi el azt a nagyon kívánatos és hasznos munkát, ami a szomszédos nemzetek kulturális együttműködését jelenthetné, ha nem állnának ennek útjában politikai egyenetlenségek és nyelvi nehézségek. (Dr. Krammer Jenő: A szlovenszkói magyar pedagógia feladatköre, Bratislava, Magyar Figyelő, I. évfolyam, 1., 2. szám, 133. oldal.) A Magyar Tanító a húszas években már világosan látja, hogy csak a teljes demokrácia teremtheti meg az elviselhető jövőt. 1926-ban „A cselekvő iskola" című cikkében ezeket írja: „ ... Nea szocializmus eszméit. Érdekes, hogy a Magyar Tanító, a központi hivatalos szerv igyekezett minden irányzatnak helyet adni, így jelent meg pl. mindjárt a III. évfolyam 388. oldalán Molnár János cikke a kollektív nevelésről, amelyben marxista alapon mérlegeli a nevelés problémáit. A későbbi évek folyamán ís állandóan a kultúrjavak kollektív birtoklása mellett tör lándzsát. A szlovenszkói magyar tanítóság „legmerészebb lépése" az 1924. évi központi gyűlésen történt, amelyen Kovács Alajos elnök felvetette a személyi államosítás kérdését. A központi vezetőség a járások képviselőinek jóváhagyásával 1924. december 22-én felhívással fordult a felekezeti tanítókhoz. Arra az esetre, ha a felekezeti tanítók az államosítás mellett szavaznának, különféle „enyhítő" szépségtapaszokat terjesztett elő. 1064 felekezeti tanítónak küldtek szavazólapot. 1925. január 15-ig 861 szavazat érkezett be. Ebből 576 kívánta, 220 nem kívánta az államosítást. 65 szavazat érvénytelen volt. Az érvényes szavazatok 67 százaléka tehát az államosítás mellett döntött. Ezzel indult meg a SZÁMTE ellen indított lavina. A Prágai Magyar Hírlaptól, a szövetkezett ellenzéki pártok napilapjától kezdve egészen a legjelentéktelenebb vidéki sajtóig pergőtűz alá vették a központi vezetőséget. Nemcsak a katolikus, hanem a protestáns egyházi körök is ellenezték az államosítást. A „haladó" tanítók 1925-ben megindult folyóirata, a Szlovenszkói Magyar Tanügy (később csak Magyar Tanügy) mindját bevezető számában azt írta, hogy az államosítással a tanítóság csak szabadságot és nyugalmat nyerhet. Következő számában felszólítja a tanítóságot, hogy csak a haladó világnézetű politikai pártokra szavazzon. A II. évfolyam 2. számában azt írja, reméli, hogy a tanítóság útja előbb-utóbb a szocializmushoz vezet, mert csak abban találja meg mindazt, ami haladó gondolkodását és meggyőződését kielégíti. Az új koalíciós kormány ugyan elodázta az államosítás kérdését, de a haladó tanítóság tovább harcol a jobb jövőért. Maga az M. T. 1926-ban szinte egész cikksorozatot közöl a tanítói függetlenség kérdéséről. Ezekben a cikkekben olvashatjuk pl. a következőket: „ ... A rabszolga-tanító csak rabszolga nemzedéket nevelhet... Az a tanító, aki az államosítás mellett van, még nem eretnek. Ha valaki a jövő társadalmának érdekében védelmezi feltétlenül szükséges jogait, lehet-e megbélyegzett? Mi fiatalok, nem azt várjuk, hogyan csinálták elődeink, hanem a jövőért harcolunk. Ebben a függetlenségért vívott harcban nem lehetnek közöttünk világnézeti különbségek, mert ugyanarra a világnézetre épített Dózsa serege, arra Spartacus tábora." IM. T. VI. évf. 187—243. oldal.) A tanítói függetlenség és az államosítás érdekében folytatott harcnak aztán az lett a vége, hogy a nagyszombati apostoli adminisztratúra index alá helyezte a Magyar Tanítót. (Csak sub rosa: e sorok írójának nagy része volt benne, j Ezzel a rendelettel összefüggésben a pozsonyi Híradó, a Magyar Néplap, sőt a Slovák is megtámadta a magyar tanítóságot, amely a „radikalizmus vizeire evezett". A Híradó egyenesen azt írta, hogy a Magyar Tanító támadó cikkeinek a szerzői kommunisták. A haladó szellemű Magyar Tanügy a fejleményeket bizonyos mértékben természetesnek találja. Amikor a nyolcéves iskola bevezetését elodázták, azt írja, hogy ilyen módon a keresztényszocialista párt olcsó munkásokat kap. (M. Tanügy, III. évfolyam, 6. szám, 8. oldal.) 1927 végén kapcsolódik bele a haladó tanítók mozgalmába az első Csehszlovák Köztársaság legrégibb haladó szellemű tanítója, Czabán Samu beregszászi állami tanító. Már az első világháború előtt a haladó magyar tanítóság vezéralakjai közé tartozott, munkatársa és szerkesztője volt a „Küzdelem" című haladó szellemű tanítói folyóiratnak. „Oj korszak" címen indított szélső baloldali szellemű folyóiratot, amely a harmincas évek második felében szűnt meg. A Magyar Tanügy lassan hiába írja, hogy „a felekezeti iskola a középkori világnézetek hagyományainak a betegágya", a jobb jövedelmű felekezeti tanítók a kántori jövedelmek enyhe beszámítása után a „jómódú" társadalmi osztályhoz tartozóknak vélik magukat, az ő ügyeik „szociális rendezése", egyúttal anyagi „hanyatlásukat" Idézné elő. A Magyar Tanügy a lap IV. évfolyamának 3. számában lép „haladó" programjával a nyilvánosság elé. Ebben a programban a többi között ezeket írja: „A haladásnak megvannak a maga pozitív törvényei, természeti, társadalmi és eszmei törvényszerűségei, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. A haladás valódi jellege antiklerikális ..." Ismerteti húsz pontból álló programját, amelyből a következőket idézzük: „Magyar kulturális autonómia, tanítói függetlenség, valódi, demokratikus tanszabadság, teljesen ingyenes népoktatás az egyetemig, a tanítóság akadémiai képzése, az iskolák fokozatos államosítása, ami nemzeti vagy felekezeti különbség nélkül az iskolák egységesítéséhez vezet, magyar főiskola, a természettudományok bővítése minden iskolafokon stb." 1931. július 2-án a „progresszív" fiatal magyar tanítók tartottak gyűlést Pozsonyban, amelyen Morvay Gyula elnökölt. A kongresszuson Szalatnai Rezső tartott előadást „A fiatal tanító útja" címen. Jelen volt Balogh Edgár, a Sarló vezetője is. A progresszív fiatal tanítók határozatot fogadtak el, amelyben követelték az iskolareformot, a szocialista iskolát, a tanítók főiskolai képesítését stb. Csak röviden ismertettük az első Csehszlovák Köztársaság haladó szellemű tanítóságának erőfeszítését a szebb, a szocialista jövő érdekében. Lehet, hogy a későbbi évek folyamán alkalmunk nyílik még arra, hogy ezt a munkásságot adatsze rűen, részletesen is feltárhassuk. De az „öreg" haladó tanítók így ls megérdemlik, hogy az utódok legalább ilyen formában megismerjék őket. Dr. FARKAS ISTVÁN A Duna lázas hömpölygéssel futott medrében. Az emberek felgyorsított léptekkel rótták a város utcáit. A tavasz illatos áradata még a háború puskaporos szagával bontogatta a fák rügyeit. Városunk macskaköves főterét gyermeki hangunk ricsaja árasztotta el Mi, mitsem sejtve a világról és annak bonyolult szerkezetéről, élénk hangoskodással — egymást túlkiabálva — élménybeszámolókat tartottunk a háború alatti kényszerrabságunkról, a dohos pincék gyertyafényű világáról. Heves hangoskodásunkat néha-néha a piaci kofák — friss vajat, túrót — kiáltásai zavarták meg. Ilyenkor mindannyian a tekintetünket a kofákra vetettük és kórusban visszhangként kiáltottuk: Túrót, tejet vegyenek, ezt adják a tehenek. A tej, túró nagyon jó, tápláló és hizlaló. Ogy látszik, ez a kis rögtönzött versikénk tetszett a járókelőknek, mert hangos nevetést váltott kl bennük. Nem messze tőlünk az orosz katonák kis csoportja állt és úgy látszott, hogy nekik is tetWEPPERY LÁSZLÓ: BARATKOZAS szett a mi kis incselkedésünk. Mindannyiuk arcán valami leírhatatlan kedves mosoly jelent meg. — Harasó ribjata — mondta az egyik és kimért léptekkel elindult felénk. Akkor még nem értettük, hogy mit jelentenek ezek a szavak és a katona közeledtétől féltünk kissé. A katona blúzát öt különböző csillogású kitüntetés díszítette, tekintete bátor és határozott férfit árult el. Amikor odaért közénk, látta, hogy megszeppenve nézünk rá, elmosolyodott és a hozzá legközelebb álló pajtásunk felé nyújtotta kezét. — fa szaldát Vaszil — mondta. Észrevette, hogy nem értjük, amit mond, újra ismételte, de most már a kezei segítségével is. — fa — mutatott magára —, szaldát — levette katonasapkáját, majd újra visszatette és szalutált. — fa Vaszil — ismételgette. — Nem értitek? — mondta egyikünk — Vaszilnak hívják — s felnevettünk. Arcunkról a félelem jele szétoszlott, ő mintha értette volna pajtásunk szavát, rávágta: — Da, Vaszil. — Kezet fogott' mindannyiunkkal, s miközben a kezét nyújtotta, sorban bemutatkoztunk. Delet harangoztak A kofák lassú mozdulatokkal pakolták megmaradt áruikat és vontatott léptekkel indultak hazafelé. Most már gyűrűbe zárva az orosz katona teljes barátságunknak örvendezett és természetesen mi mindannyian az övének. Minden kérdésünkre igyekezett válaszolni. Kézzel, lábbál válaszolt, már amennyire megértette kérdéseinket. Közben a többiek is csatlakoztak hozzánk. Mindnyájan barátságos magatartási tanúsítottak irántunk. Pedig nem így képzeltük őket. Érkezésüket rossz és embertelen bánásmód híresztelése előzte meg. Az utca túlsó oldaláról egy erőteljes parancsoló hang szakította félbe vidám „társalgásunkat". — Tavarisi, szaldáti, pajgyomt — erre mindnyájan a hang irányába fordították tekintetüket, a járda szélén álló kis köpcös tisztre, aki még hozzátette: — Igyi, igyi... Az egyik udvarból autóberregés hallatszott. Pár pillanat alatt ott állott a tiszt előtt az autó sofőrje, vigyázzállásban, szalutálva mondott valamit a tisztnek. A mi katonáink, most már barátaink, még mindig mozdulatlanul álltak. A kis tiszt megszólalt. Erre a katonák mindegyikünkkel lekezeltek és fürge léptekkel felsorakoztak a teherautó mögé s elfoglalták helyüket egyenként az autón. A tiszt is beült. A sofőr még egyszer körülnézett, aztán beült a volán mögé és lassan elindult kocsijával a macskaköves úton. Mi az egész jelenetet gyermeki komolysággal figyeltük. Senki sem szóit, csak álltunk és szomorúan néztünk a távolodó autó után, amely ki tudja hová, milyen tájra vitte barátainkat. A kanyar előtt, mintha vezényszóra, mindnyájan felálltak és kórusban kiáltották: — Daszvidányja ribjátat De most már mi is egy új. eddig ismeretlen szavacska kiáltásával feleltünk: — Daszvidányja!