Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-24 / 70. szám, kedd

Időszerű közgazdasági kérdések Arak és bérek SZÁMOS ÁRUCIKK nagykereskedelmi ára olyan, hogy gyártása végképp nem fizetődne ki, ha a termelő üzemeknek az állampénztárból nem fedeznék az ártorzítások okozta veszteségeket. így a vasúti közlekedés évi 9 milliárd, az ércbányászat 900 millió, az élelmiszeripar 5 milliárd, a mezőgazdasági üzemek pedig 4 milliárd árdotációt élveznek, öszszesen kb. 14 milliárd korona összegben. 45 olyan árufajta létezik, amelyeknek nagykereskedelmi ára magasabb, mint a kiskereskedelmi. Mindez végeredményben nem hiba, hanem az árdeformációk kiigazításának gyakorlata. Az utóbbi két évben a központi ipari irányítás azonban annyira meglazult, hogy az árképzés gyakorlatilag a vállalatok kénye-kedvén múlt. A nagykereskedelmi árak átépítése végképp megzavarta az amúgyis kibillent egyensúlyt ós az árak a tervezett 19 pont helyett egyszeriben 33 ponttal szöktek fel. Az ármegállapításnál nem vették figyelembe az összehasonlítást a világpiaci árakkal, hanem a saját önköltségeket vették alapul, tehát az új árba gyakran beleszámították a termelőüzemben uralkodó rendetlenséget és alacsony színvonalú termelést. Más szóval: a vásárlóval fizettették meg saját hibáikat és nem hatékony munkájukat. Már 1966-tól tanúi vagyunk annak, hogy az élőmunka értékét lebecsülik. Ez úgy tüiiik, a bérek alacsony szintjében mutatkozik meg. Valóban, a bérek akkoriban aránylag igen alacsonyak voltak és sok helyütt azok ma is. Az élőmunka értéke azonban nem egyenlő a bér nagyságával. Az élőmunka értéke annál nagyobb, minél nagyobb az aránya a gyártmány értékében. Csakhogy az áru értékében a legnagyobb tényező sajnos, még mindig az anyag, tehát a holt munka, nem az élőmunka. Ha nem így volna, a néhány év előtti bérszint mellett a világ legolcsóbb gyártmányalt állíthattuk volna elő, s Japánnak is konkurrálhattunk volna, hiszen éppen Japán alapozza nagyrészt árui versenyképességét a munkaerő olcsóságára. És itt a nagy különbség: míg Japánban a munkaerő olcsó, nálunk az élőmunka értéke alacsony. Ez pedig nagy különbség. A megteremtett értékhez viszonyítva nálunk a munkaerő nagyon is drága. Ugyanis a munka aránylag alacsony műszaki színvonalú gyártmányokat eredményez, de még egyenlő használati érték esetén is drága a gyártmány, mert a társadalmi munka termelékenysége alacsony. Ezt a gépek kihasználásának mértéke befolyásolja, de kihat rá a befejezetlen építkezések nagy száma, a befektetett, de hasznot csak nagysokára hozó összegek is. Ha mindezeknek a fogyatékosságoknak az ára belekerül az önköltségi árba, bizony nem csoda, ha az magasra szökik. Jelenleg a legfontosabb feladat az inflációs tendenciák meggátolása, s azután az objektív árképzés bevezetése. Az objektív árképzés alatt olyan árképzési rendszert értünk, amely serkentő nyomást gyakorol a termelés racionalizálására. E folyamat eredménye az olyan helyzet megteremtése kell hogy legyen, amelyben a vállalati rentabilitás arányos a termelés társadalmi hatékonyságával. Ez a jövőre kezdődő ötéves terv egyik alapelve. Az árképzés ösztönössége közvetlen hatással volt a bérek alakulására, illetve a bérkövetelésekre. Lakosságunk bevételeinek 70 százalékát bérek képezik, ami összesen évi 170 milliárd korona. Megmutatkozott, hogy a legfelelőtlenebb politika az aránytalanságok keletkezésekor a munkaerők szakaszán nyilvánult meg. A tervezés piaci viszonyokkal való helyettesítésének legnegaüvabb következménye a munkaerőgazdálkodásban volt. A világon nincs még egy olyan államgazdaság, amelyben annyira elmélyült volna a munkaerőkereslet és kínálat közti aránytalanság. Az állami irányítás szétziillesztése a munkaerőgazdálkodást demoralizálta, teret kapott a túllicitálás, spekuláció, amely helyenként „emberkereskedelemmé" fajult. Csehszlovákiában a legnagyobb az alkalmazottság a világon. Viszont az iparban átlagosan 2 és 1/4 év alatt kicserélődik a dolgozók teljes létszáma — kb. 3 millió ember változtat munkahelyet. Emellett alacsony a munkaidő kihasználása. Kiszámították: ha minden egyes dolgozó a kihasználatlan munkaidőnek csupán 10 percét termelőmunkára változtatná, az évi 280 millió munsebb, mint 145 ezer dolgozó kaórát tenne ki. Ez nem kevemunkája naponta! A főiskolát végzett szakemberek 27 százaléka nem dolgozik olyan munkahelyen, amelyre képesítése van. A szakiskolák végzettjeinek 47 százaléka, a kitanult munkások 50 százaléka nem dolgozik azon a munkahelyen, amelyre készült. Ez évi 8 milliárd korona veszteség. Nyolc milliárd korona pedig az egész évi tervezett bérnövekedés összege. Tehát: a tudás kínálta erő kihasználásával megkétszerezhetnénk az évi bérnövekedést. AZ EMLÍTETT TARTALÉKOK kihasználásáról az elmúlt két évben szó sem volt. A bérnövekedés azonban hatalmas ugrást tett: 1968-ban teljes 8 százalékot. Ez ugyan egy főre csak 1600 korona évente, ami kevés, viszont a bérek összege az alkalmazottság növekedésével emelkedett annyira. Tehát sok csekély juttatásra aprózó dott fel a béralap. A legkülönfélébb sztrájk-fenyegetésekkel és követelésekkel a béremelések Igénye 1968-ban 27 milliárd korona volt, ám ebből csak 3,2 milliárdos követelésnek tettek eleget. Ez is elég volt azonban ahhoz, hogy nagy mennyiségű fedezet nélküli KOHÁSZOK MŰSZAK UTÁN IBakonyt felv.

f pénz kerüljön forgalomba. Némi javulás 1969 második felében állt be, amikor a munkatermelékenység növekedésétiek üteme 4,8 százalékos lett, a bérek emelkedésének üteme pedig 4,1 százalékos volt s a válság óta először maradt a béremelkedés mögött. Ez az arány az idei terv szerint tovább javul és feltehetőleg eléri az 5 százalékos munkatermelékenység-növekedést 2,8 százalékos átlagbéremelés mellett. Ez az inflációs folyamat végérvényes megállítását jelentené. Azok, akik le szeretnék járatni a párt új gazdasági irányvételét, azt szajkózzák, hogy a gazdasági reformnak „befellegzett" és „odavan" a szocialista elosztás alapelve, a „mindenkinek munkája szerint", mert ugye, ekkorácska átlagbérnövekedésből nem lehet mindenkit érdeme szerint jutalmazni. Bezzeg 68-ban, akkor harcolni lehetett a béremelésért ... Lényegében a „jóakarók" részéről arról van szó, hogy a sokáig hangoztatott denivellizálásra, az egyenlősdi felszámolására nem kerül megint sor. Tény, hogy 68-ban lehetett harcolni a bérekért, s azok meg is nőttek — 44 milliárd koronával, egyetlen év alatt többel, mint azelőtt az egész ötéves terv alatt. Ugyanakkor azonban az egyenlősdi nagyobb lett, mint bármikbr azelőtt! Az. átlagbéremelés egyszerűen nem oldja meg az egyenlősdi kérdését. Hiszen az átlagbéremelkedés főleg ágazatok szerint — pontosabban a legharcosabb szakszervezeti szövetségek szerint — történt, nem pedig a normázás, a teljesítmény, a szocialista elvek alapján. Ezenfe lül egy korona bérre 42 fillér „társadalmi fogyasztás" jut — évente 36 milliárd —, ami ugyancsak nem differenciált juttatás. A híresztelés, hogy a 2,8 százalékos átlagbéremelés a denivellizálás befagyasztását jelenti — ostobaság. Az egyenlősdit ott is fel lehet számolni, ahol semmilyen béremelés sincs. Csak igazságosan kell elosztani a rendelkezésre álló összegeket. Igaz, a bérátlagot megszabja a terv, de azok számát, akik között a béreket fel kell osztani, senki sem szabja meg — ha kevesebb dolgozóval nagyobb teljesítményt érnek el a munkahelyen, vállalatban, a teljesítmény érdem szerint nagyon is jól differenciálható. Sajnos, az említett „bérplafonnal" éppen azok ijesztgetnek, akik szervezési képesség hiányában, a denivellizálás problémáitól való félelem miatt, vagy tetszetős politikára törekedve valamilyen felsőbb helyre szeretnék hárítani a felelősséget saját tétlenségükért az egyenlősdi felszámolásában. A „bérplafonnal" operálóknak eszébe kell juttatni, hogy nem a bérek magasságát szabja meg a terv kötelezően, hanem a bérek összege és az értékesített teljesítmény közti arányt! Lényeges különbség! AZ IDEI TERV még nem szabályozza kielégítően béradóval a munkaerőgazdálkodást. Az ötéves tervben azonban már számolunk azzal, hogy megdrágul a munkaerő és megkezdődik egy lényeges ellentmondás megoldása: nem lesz többé olcsóbb az emberi munkaerő, mint az új technika. Ez az ellentmondás mindeddig az extenzív fejlesztésbe terelte a vállalatokat, s az ágazatokat is. A munkaerőtartalékok kimerülése ezt nem teszi többé lehetővé. A termelést műszaki fejlesztéssel, szervezéssel, új személyzeti politikával kell fokozni. A többet nyújtó, a gépeket jobban kihasználó képzett embereket pedig jobban kell megfizetni, hogy a vállalat inkább sok gépet és kevés embert állítson munkába a mai csekély gépesítés és nagyszámú segédmunkás helyett. Ez az irányvétel az egyedüli ésszerű lehetőség a továbbfejlődésre. Ez volt a reform eredeti célja is. De ezt csak munkaerőgazdálkodássál, nem pedig „emberkereskedelemmel" lehet elérni. VILCSEK GÉZA Műfordítás és híd-szerep Megalakult a magyar műfordítók szakosztálya Március 20-án, pénteken a Szlovákiai írók Szövetségének magyar szekciója mellett megalakult a magyar műfordítók szakosztálya. A magyar szekció tavalyi októberi plenáris ülésének határozata értelmében került sor erre a fontos lépésre. A szekció működésének elemzése kimutatta, hogy körülményeink között a műfordítás az irodalmi alkotó munka számottevő területe. Könyvkiadásunk két évtizede alatt a szlovák és a cseh klasszikus irodalom csaknem minden jelentős alkotása megjelent már magyar tolmácsolásban egyrészt a hazai magyar könyvpiac, másrészt a magyarországi igényeknek megfelelő mennyiségben, közben műfordító gárdánk jeles tagjai szinte anonimitásban maradtak. Munkájuknak szervezeti vonalon és a kritika vonalán is kevés figyelmet szenteltünk. A szekció vezetősége olykor ugyan megpróbálkozott azzal, hogy erre a területre is kiterjessze ösztönző és irányító tevékenységét, de ezefc a próbálkozások részint a fordítók érdektelensége, részint a szekció vezetőségének gyengesége folyamán eredményteleneknek bizonyultak. Az utóbbi évek folv,amán a legfontosabb, legjelentősebb lépés talán az volt, hogy a Madách-díj sztátuszába a műfordítás kategóriáját is besorolta, s azóta az év legjobb műfordítását ugyanolyan díjjal jutalmazta, mint a többi irodalmi műfaj legsikersebb alkotásait. Az alakuló gyűlés a műfordítók szakosztályának tevékenységét főleg abban jelölte meg, hogy igazi alkotóműhellyé váljon, mely tényleges szakmai segítséget tud nyújtani tagjainak, hogy figyelemmel kísérje a műfordítás problémáit, segítsen kialakítani konvencióit, s hogy a műfordítás a művészi becsvágy tárgyává tegye. A.. szekció vezetősége ugyanakkor a kritikai szakosztály segítségével ráirányítja a figyelmet a műfordító tevékenységre, hogy mutassa ki annak tényleges értékeit és sorvassza el a dilettantizmust. Műfordítóink éveken át kizárólag cseh és szlovák műveket tolmácsoltak magyar nyelvre. Ez részint a korlátolt lehetőségeknek és a nyelvtudás hiányának volt következménye. Az utóbbi években új tehetségek jelentkeztek a lapok hasábjain orosz, francia, angol, német, sőt spanyol versek és rövid prózai művek fordításával. A gnűfordítók szakosztályának és a magyar szekció vezetőségének közös gondja a jövőben, hogy az újonnan kifejlődő képességeket ne hagyja elsorvadni és teret biztosítson számukra. A nyelvtudás és műfordítás teszi lehetővé a tényleges szellemi áramlást nép és nép, irodalom és irodalom között. Irodalmunk, mely három nemzeti kultúra határmezsgyéjén jött létre, mindig is büszkén vállalta híd-szerepét, mely helyzetének természetes következménye. A szekció vezetősége e megfontolásból kiindulva terjeszti ki működését erre a fontos területre, hogy kivívja a műfordítás becsületét és érvényt szerezzen a tényleges képességeknek. BABI TIBOK Ortutay Gyula 60 éves Hatvan évvel ezelőtt, 1910. március 24i-és született Szabadkán a magyar néprajztudomány világszerte elismert tudósa, Ortutay Gyula akadémikus. Érdeklődésének középpontja az egyszerű ember mesékben és főleg szomorú dalokban élő múltja, szándéka, álma; a társadalom és a szükség által megszabott szokásai; egyszóval a néprajz és abban is főként a népköltészet. Ortutay Gyula tudós portréját nem lehet elválasztani a politikától. Amikor nagy gonddal és türelemmel elemzi a népmesék változásait, arra a megállapításra jut, hogy változtatni kell a sokat szenvedett, dolgos, tehetséges nép sorsán. Korán felismerte, hogy mindenütt a világon egy tőről fakadnak * mesék, az elnyomott nép jaja, panasza egy nyelven szól. öt azonban nemcsupán a népmese, a nóta érdekli, hanem a mögötte álló ember, a népi alkotások termőtalaja: a társadalom. Külföldi útjai sor-án többször járt Csehszlovákiában. Szakmai megbeszéléseken, néprajzi gyűjtőúton. Tanácsaival, útmutatásaival mindig segítette a kibontakozóban levő hazai néprajzi, honismereti munkát. Munkásságát mi is tiszteljük és tékeljük. G. M. A CSEH KAMARAZENEKAR HANGVERSENYE A Josef Vlach vezette Cseh Kamarazenekar játékában annyi az említésre méltó pozitívum, hogy nem könnyű röviden jellemezni sajátosságait. Elsősorban talán az együttes mély komolysága ragadja meg a hallgató figyelmét, a vonóskar minden egyes tagját áthatja az előadóművészet felelősségének tudata. Az összjáték ilyen magas fokú kultúrája ritka jelenség a hangversenydobogón. A zenekar tökéletesen kimunkált, salaktalan hangzása meglepően hajlékony, hiánytalanul „simul" az előadott mű stílusához és különleges kifejező erejével a kompozícióról mindig azt mondja ki, ami lényeges. A művészek az értelmezés teljes egyöntetűségével nyitott lélekkel közelednek a muzsikához és ezáltal a zene mélyebben rejlő titkait is megnyitják a hallgató előtt. Ez a magasrendű kainaramuzsikálás nagy akaratátvitelt kíván az együttes művészi vezetőjétől, Josef Vlachtól. Muzikalitásának, belső zenei erejének sugárzása két irányba hat: a játékosokra és a közönségre egyaránt. Műsoruk gerincét Beethoven jóformán ismeretlen vonóskari „Nagy Fúgája" alkotta, amely eredetileg a késői B-dúr vonósnégyes (op. 130) zárótétele volt. „A Nagy Fúgáról, amely fantasztikus, robbanásában is összemarkolt szerkezetrajzával mégis alig forma már, azt tartják, hogy előadásánál csak a hallgatása nehezebb" — mondotta Szabolcsi Bence. A különleges Beethoven-ópusz mind formaépltésben, mind hangzásbeli és hangszeres követelményekben igen sokat kíván az előadóktól. A prágaiak nagyvonalú tolmácsolása bizonyára nehéz előadói feladat, de a mű meghallgatása az előadás ilyen szellemi rendjében valóban nem volt nehéz. Vendégeink a beethoveni gránittömb köré csoportosították műsoruk többi számát. Az estet Mozart áttetsző, puha hangzással előadott F-dúr Divertimentőja nyitotta meg. (K. 138). A „vlachl" játékmodorban szinte az újszerűség varázsával hatott a Vivaldi szimfónia költészete. Josef Suk op. 6-os jelzésű ifjúkori bűbájos Es-dür Szerenádjának pompásan kiművelt előadását művészi többletként áthatotta a perc ihlete. JanáCek ráadásként előadott Adagióját és Gavotte-ját az együttes külön ajándékának tekintettük. Nem volt ugyan „telt házas" hangverseny, de távolmaradásukat csak a „hiányzók" sajnálhatják, az est meleg hangulatához nem hiányzott semmi. HAVAS MÁRTA