Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-22 / 12. szám, Vasárnapi Új Szó

M ÍTyS Tulajdonképpen nincs is élete, s ha van, így lehetne összefoglalni: óvoda, alapiskola, középiskola, egyetem. Ő maga foglalta össze így a verseivel együtt beküldött életrajzban, amit tények és adatok híján nem lehet életrajznak tekinteni. Mégis szívén üti az embert egy egészen prózai mondata: „Több kanál vízben akartak elveszejteni, mint megérdemeltem." Az ifjúságot fenyegető konkrét vagy csak megsejtett veszélyeket panaszolja fel. És joggal. Mi felnőttek egészen pontosan tudjuk, hogy felnőtt játékainkban mindig az ifjúság a tét, mert, a szokásos frázissal élve, őt tekintjük a „jövő zálogának", saját folytatásunknak, s szeretnénk belevetíteni magunkat az ő életébe, ami annyit jelent, hogy azt követeljük tőle, vállaljon bennünket — gyakran nemes törekvésnek álcázott érdekeinkkel, igazságként kinyilatkoztatott rögeszméinkkel és tévedéseinkkel együtt, holott az ifjúság a saját életét akarja élni, már most is és a jövőben még inkább, s ahhoz, hogy vállalhasson bennünket, előbb — ha majd eljött az ideje — kíméletlen kritikának kell alávetnie mindenkit, aki évtizedekre előre meg akarta határozni életét és sorsát. Végeredményben a felnőttek, az idősek felelőtlensége rejti magában a legnagyobb veszélyt, mely romlásba döntheti, félelmetesen determinálhatja az ifjúság életét és jövőjét. Ne kívánjuk hát tőle, hogy mindig és mindenkor bizalommal tekintsen ránk, különösen akkor, ha saját tévedéseinket is erre az ifjúságra akarjuk kenni, s így a felelősséget is áthárítani épp azokra, akikért mi vagyunk felelősek. Ez a „több kanál víz" pontosan ezt akarja jelenteni. És így nem csoda, ha így meditálta: „Közben gondtalannak kell lenni, de valójában keresni eszeveszettül a lényeget, fétiselmet megsemmisíteni, analizálni mindent, amit a köznapi gondolkodás nem tart felbonthatónak. Ezért néha olyan gondolatok meditációim végeredményei — vagy inkább sejtelmek — amelyekhez az olvasó nem talál anyagot, fgy születnek verseim, így romantizálok vénám felett ívelő anyagtalan hídon, ami nem is létezik, de tudom, hogy van." Nem csoda, hogy az olvasó nem talál „anyagot" meditációihoz és sejtelmeihez, hiszen ezek a meditációk és sejtelmek egy alig élt élet tapasztalataira és a még meg nem élt jövőre vonatkoznak. Maga a fiatal verselő sem igen találhat anyagot hozzájuk, ezért romantizál egy felfelé ívelő anyagtalan hídon, ami nem is létezik, de tudja, hogy van. Az élettapasztalat hiánya ez az anyagtalan híd, amely a megsejtett jövőbe ível, s ez a jövő ls legfeljebb sejtelem, amf nem is létezik, de van. Varga Imre képverseket ír, s alig csírázó művészetének „titkát" maga fejti meg egy az Irodalmi Szemlében közölt okoskodásában, mikor a szimbolista vers és a képvers közti különbségre akar rávilágítani: „A szimbolista versek csak egy fogalmat, vagy élesen elkülönülő fogalmakat helyeznek át egy másik gondolkodási kategóriába. A képköltészet pedig egész képeket szimbolizál, azáltal a képeket rendszerezi verssé". Ezzel nem mondott se nagyot, se újat, s csak az a csodálatos, hogy művelt, esztétikailag képzett emberek is érthetetlennek minősítik azt, ami nagyon kevés fejtöréssel is érthetővé válik, olykor már az első olvasásra is annak bizonyul. Benned és körötted és Nada című versei például alig jelentenek valamiféle fejtörést a kevésbé tapasztalt versolvasónak is. Az elsőben néhány szóval felvázol egy helyzetképet és e helyzet hangulatát. Két fiatal találkozik a lépcsőházban egy folyosólámpa fényében támadt árnyékok alatt. Csakhogy ez a sor: „Pöre tárgyak árnyékában reszketünk". — Rendkívül sokat mond, különösen akkor, ha szembesítjük a következő kétso ros szakasz hangulatával, mely az erdő és a nyírfák illatát idézi. A friss erdő, nyírfák, a barátságos természet a visszapillantás révén hirtelen eltölti illatával a barátságtalan városi bérház folyosóját, mely nem lehet otthona a fiatal szerelemnek és szerelmeseknek. S erre: „Tenyeredből lassan bugyognak fel a hangok". És miért ne? Egy kézszorítás, egy simogatás beszédesebb lehet, mint a szavak özöne. Egyébként Rimbaud óta a szimbolisták kedvelt fogása az érzékek színlelt zavara. Pszichopatológikus tünetként ténylegesen is előforduló jelenség. Ám a költészet esetében nem szabad összezavarni a betegséggel. Amint lát juk a versben lehetséges a régen felszáradt harmatcsepp csillogésát illat gyanánt érzékelni, a tenyér meleg simogatását hangok gyanánt felfogni. A versben egyébként minden az éles kontrasztokra épül: a fény és árnyék kontrasztjára, a bérház, a mozdulatlan tárgyak s az eleven természet és érzés kontrasztjára, a tárgyak, a folyosólámpa némaságának és a szerelem sokat mondó némaságának kontrasztjára. A Nada című vers egy csaknem hasonló helyzetet vázol fel. Egy lány és egy fiú a lépcsőn üldögél. Dohányoznak. Csakhogy itt nem szerelemről, hanem egy felkínálkozó szerelem és alkalom visszautasításáról van szó. A visszautasítást már az első sor rögzíti: „Foglalt bennem mindegyik lépcső." A következő öt sor a visszautasítás nyomában támadt szánalom sugalmazta. A felkínálkozás tényét a hímporos tenyér képe rögzíti. Mindez rendkívül finom rajzban vetül elénk és rendkívüli lelki finomságról tesz bizonyságot. A Tárlat összefoglaló cím alatt hírtelen felsziporkázó ötleteket rögzített Varga Imre. Tulajdonképpen az epigramma régen elfelejtett műfaja támad itt fel eléggé paradoxiálisart, mert tovább őrzi a hagyományt, ugyanakkor a szimbólumok és képvers szokatlan eszközeivel teszi ezt. A legfelfigyeltetőbb talán az Archimadész című kis vers, mely az alkotás és a géniusz születésének pillanatát rögzíti. A Che Guevara című vers pedig az elbukott hős tragédiáját örökíti meg. A Buddha-aporkrif és a Villon-pitoreszk már csak ötlet mélyebb gondolat nélkül. A Partitúra (IV) cím alatt érdekes kísérlettel próbálkozik. Be akarja bizonyítani a költői sző és a zene egyazonosságát, s e szándéknak megfelelően válogatja képeit. Egy-egy szakasz egy-egy zenei mondatnak felel meg. A halott madarak a némaság és a csend állapotát rögzítik. A második szakaszban az „ajkak rojtos cinegéit" a xilofon lemezeivel azonosítja. A harmadik szakaszban a civilizáció jelenségeiből és különböző munkaműveletekből vett képekből teremt vissza-visszatérő ritmust. A negyedik és ötödik szakaszban a kísérletező költő ironikusan felfogott erőfeszítéséről és valóság sokrétűségéről van szó. Az önirónia hordozója a felpuffadt tüdő és lázas selyeming képe. A költő „síkfaiból ragasztott városok" felett kering. Az analizáló, a valóság sokrétűségének felfedezésére törő erőfeszítés fullad itt öniróniába, mert bármennyire komoly és igaz a törekvés, eredménye valószínűtlen lebegés, „fiatal jércékkel fedélzetén". Nos, ezek a jércék nem annyira jércék, inkább jérce hangok, valami, ami még nem egész, nem teljes kiforratlan. . Vargának ilyenirányú kísérletei nyújtják a támadási felületet, s lehetővé teszik, hogy szigorú bírálói képzavart, s ezen túl eszmei zavart állapítsanak meg nála. Ezt a megállapítást a többi fiatalra is vonatkoztathatjuk. A képzavar diagnózisa olykor helytálló, de az eszmei zavar, ha nem ténymegállapításként, hanem vádként hangoztatjuk már kíméletlen brutalitás, mely, nem veszi figyelembe, hogy tizenkilenc éves, húszéves fiatalemberekről van szó, akik értelmiségi pályára készülnek. S éppen ez az, hogy készülnek! Tehát nem is lehet őket kész marxistáknak felfogni. Csak akkor foghatjuk fel így őket, ha műveltségük és tudásuk tudományos szintet ér el. És addig? Addig nem marad más hátra számukra, mint: tanulni, tanulni és tanulni! Ha a ténymegállapításon túl valaki mégis görcsösen ragaszkodik az eszmei zűrzavar sommás vádjához, akkor vissza kell térnünk ennek az írásnak indító gondolatához, hogy a fiatalokért elsősorban az idősebbek a felelőssek, s hogy épp az idősek teremtették meg számukra nem csak az eszmei zűrzavart, hanem a társadalmi élet tényleges zűrzavarát és válságát. Aki a vádló szerepében tetszelegve öklét rázza feléjük, lényegében a felelősségelhárítás gyanús és lelkiismeretlen bűvészmutatványát gyakorolja országos nyilvánosság előtt, hogy az idősebbek tévedéseiért és zavartkettő ténykedéséért bűnbakot állítson. Ez a legundorítóbb, legförtelmesebb jelenség, mely közéletünkben és közgondolkodásunkban előfordulhat. Egyébként Varga Imrét nem féltem. Az önirónia olyan megbecsülni valő tulajdonság nála, mely már most is kezességet jelent arra nézvést, hogy kísérleteit nem minősíti kész eredményeknek, s hivatalos nagyképűsége ellenére sem engedi felfuvalkodni. Ugyanakkor lelki alkatának finomsága, tényleges költői adottságai, reményekre jogosítanak fel bennünket. BÁBI TIBOR VARGA IMRE: benned s körötted a folyosólámpa körül hangzók rajzanak pöre tárgyak árnyékában reszketünk visszanézel? Megcsillant hajadon az illat — erdő nyírfák és nyírfák. Tenyeredből lassan bugyognak fel a hangok egyre némább folyosólámpa! Á lépcsőfordulókban ketten — Csak benned s körötted keringek mozdulatlan. nadttr foglalt bennem mindegyik lépcső nem tudom melyikre ülnél ha már hímportól termékeny tenyered tévedés nem tudom melyik lépcsőre ülsz majd ha elszívod ezt a cigarettát Térlat buddho-opokrif eufóriában india levesestálnak látszik fáradt elefántok vontatják a visszhangok madzagjain orchimedes isten miután megteremtette a kört egy fodormentalevélen váratlanul lepetézett villon-pittoreszk a nap visszakáprázódik gyöngytyúk önmagába míg a fegyverkovácsné combtövében lassan ring egy bárka che guevara a bambusznád árnyéka elfordul az idő tengelye körül itt az ember a hangok fölé magasodó körmein gyűrűzve remeg a fény ha egy fáradt legenda valamelyikbe belecsobban halott madarakat hord körénk a dél © az ajkak rojtos cinegéi ujj-remegések (xilofon) © villanydrótok feszülnek szemgödrökben kitapogatott éjszakának s a tenyér sártól varas tapétái visszajönnek a gépzörejekkel © a tüdő felpuffadt selyeminge lázban © aki síkjaiból ragasztott városok felett kering fiatal jércékkel fedélzetén 1. ••••• N C/3 •-9