Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-22 / 12. szám, Vasárnapi Új Szó

HAGYOMÁNYAINK ÉBRESZTÉSE A két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom tehetséges prózairójának, az 1895ben született N. JACZKÓ OLGÁNAK a TÜZ cimü folyóiratban vált ismertté a neve. A folyóirat szerkesztője, Gömöri Jenő, a következő szavakkal mutatta be öt a közönségnek: „írónő született. Új magyar írónő. Nem akarom, még nem szabad, de nem is szükséges azt mondani, hogy: nagy irónö. Még nem az. Oe: írónő. Amennyire tisztelem ezt a szót: író, hogy nem mernék vele viszszaélni; nagyot mondok már akkor is: irónö született. Nem minden eresz alatt születnek a magyar Írónők, dobbantani kell és felfigyelni, ha egy született." N. Jaczkó Olga tehetségét Fábry Zoltán is elismeréssel méltatta. Első kötete CSENDES MEDERBEN 1925, megjelenésekor így irt róla: „N. Jaczkó Olgának nem játék, nem szórakozás oz irodalom, de nem is elsődleges hiúsági vagy kiélési kérdés. A szoprán-nőiesség könnyed, diadalmas hangját nem ismeri. Az ő hangja: a kísérő, fájó, együttérzö alt. Az együttérzö, fojtott dinamikájú testvéri hang... N. Jackó Olgának a kívülállók, az esettek, a cselédek, állatbárgyú kisemmizett béresek tehetetlen topogó tragédiái fúlnak el a csendbe." T. L. háziasszony eyy éles kést tett a kamrakulcsok mellé. — És reggel... hallod, de vigyázz, hogy mit mondok: mikor kitisztítod az úr csizmáját, — de rögtön, hogy még sötét legyen, amikor én alszom, hogy ne halljam a gágogást: hát rögtön cipőtisztítás után kinyitod a libaólat és le jogod vágni a tarka gúnártl Ez a szónoklat a szolgához volt intézve, aki tátott szájjal figyelt, olyan N. JACZKÓ OLGA: hogy lecsapódott az ól ajtaja. Aztán befogtam a füleimet. — En kinyitottam a belső ablakot és figyeltem, engem nem izgat az ilyen csekélység, fól vágta a kölyök, alig rúgott egyet-kettőt és vége volt! A liba — szárnya alá kanyarított orral — már ott terült a konyhaasztalon. Egy nagy fazékban, a háziaszszony buzgalommal ls lefőzve, buzgott a víz, a liba utolsó fürdője. A háziúr zsebre dugott kezekkel, fütyörészve A kislányoknak olyan volt ez a nyilatkozat, mint az intés, hogy térjenek vissza a tárgyhoz. Kisompolyogtak a konyhába nézni, Drtíl-e Marcsu az ebédnek. Közelről fújták a szájába kérdéseiket, mintha noszogatnák a nyelvére vett zsíros falatkákat. — fó, Marcsu, jő? — Ettél már ilyet? — Ügy-e, hogy nem ettél? — Persze hagy nem! Mamuka azt buzgón kapkodva a szavakat, mint az állatkerti rabok a behajigált almát, kiflivéget. Most a kis cselédleány felé terített az asszony egy mosolygó gesztust, mint valami széles, pirosló mézeskalácsot. — Te pedig kiviszed a kis hajlott fülű tá lat és odatartod a gúnár nyaka alá, hogy belecsorogfon a vér. De úgy vigyázz, ha én kimegyek majd és észreveszem a havon, ha elcsöpögteted a felét! — Igenis! Kis vörös marka már a kilincsen ült, szinte billegett, mint egy mentőgallyat ért, macskától üldözött cinege és megkönnyebbülten pörgette a megváltó búcsúigéket: — fó éjszakát kívánok! — JÓ éj... de várjál csak: el tudod mondani, amit mondtam neked? Mert tőled kitelik, hogy elfelejted reggelre! Végül valóban megtörtént az elbocsátás, a két cseléd lekocogott a lépcsőn. A fiú után, mint barna daróc, úszott az istállószag, a kislány, mint egy vastag mosogatórongy, megszívódott a konyha levegőjével és vitte a sovány kunyhóba a kövér rántások illatát A család pedig bevonult. — Hát libator les?. — konstatálta az ünnepséget a háziúr. — Látta, hogy derült a Gyura arca? Mégiscsak hálásan gondolhat a gazdájára, otthon sohasem lenne ilyenben része! — Fenét — nyögdécselt az asszony, cipőjét fűzve, mely művelet, tekintve meglehetősen molett lábát, nagyon hasonlított ahhoz, mikor a hentes kibontja madzagburkából a hengeresre fűzött sonkát — Fenét hiszen ő már jóllakhatott; inkább azt gondolta, mikor odaadtam neki a kést: „Húznám már egyszer a te torkodon!" — Nem ismeri maga a cselédeket! — De a kicsi talán fog örülni, nekt még nem volt ilyenben része! — Ügy-e, nem vágott libát, mióta itt van? — Talán nem — virult ki a válasz egy széles ásításból, mint a hegyes tuja a kerek grupp közepén. A gyerekek kihegyezték a fülüket a kis ágyak rácsa között, hogy a mamáék által elvesztegetett szavakkal megalapozzák a holnapi okoskodásukat. Reggel a férfi diadalmasan állt meg a dunna fölött, mely emelkedettebb helyein híven adta vissza az asszony körvonalait. — Hallotta? Elég jól sikerült! — Nem — fuldoklott a hangja a dunna alatt. — Csak annyit hallottam, várta a bontást: milyen lesz a háj? A kislányok fél kávéjukat a csészében hagyva, siettek libakopasztást nézni. — 'Tanuljatok — mondta az anyjuk. — Te Marcsu pedig siess a mosogatással, aztán piszkáld legalább a fejét! A fej után a nyak következett. — Látod Marcsu, már tudsz libát kopaszani! Örülsz? — mondta a nagyobb leányka. Marcsu lesütötte a szemét, mintha a pilláival is azt a nagy nyelést akarná tolni, mely a torkában botorkált. Nyelt és nem szólt semmit. A másik kislány nagy elhatározással levette csípőjéről konokul odatámasztott kezét és megnógatta a kis cselédet. — Beszélj már, — csináltál valaha valamit libával? — Legeltettem! Erőlködve húzta föl a pilláit, mintha az egyetlen szó kiemeléséhez szintén Igénybe vette volna őket. — Látod, látod — fölényeskedtek a szorgalmas tanulók a kis kontárral, aki szép simára csipkedte már a nyakat és most a sárga csizmácskákat hántotta a gúnár lábáról. Délben csak a pirított vér került terítékre, a pirosra sült törzs a konyhaablakba kirakatozva hirdette a jövőmenőket a vacsora ünnepi és zsíros reményeit. — No, hát hogy a kölyök? — kérdezte ebédnél a háziúr. — Sehogy, nincs abban semmi buzgalom. Látta volna, Terka és fuci milyen szorgalmasan tanultak mellettem, attól pedig egy szót sem tudtak kihúzni, mikor kérdezték, hogy örül-e a kopasztásnak! — Mamuka, bezabálta az egészet, de egyetlenegyszer sem mondta, jó-e, hiába kérdeztük! Este, mikor a liba földi maradványai díszes salátákkal fel voltak ravatalozva, hogy kannibálmódon eltemettessenek, Gyura megint jött a kulcsokárt. Szeme nagy fénykarikákat vetélt a pecsenyére. Miért is nem olyan erős a legerősebb vágy pillantása sem, mint a szíj, hogy hurkot lehetne belőle vetni egy libacombra? A férfi meglökte az asszonyt. — Adjon neki is, hiszen ő vágta! Az asszony kelletlenül kotorászott a liba körül, aztán nagy darab kenyéren odanyújtotta a fiúnak a két lábát. — Gyújts rá. Gyura! — tréfálkozott a férfi, keménybarnára sült falatkák szivarszerű terjedelmére és színére célozva. — Alázatosan köszönöm! Kiment a szivarokkal. Az asszony duzzogóra fújta az arcát. — Maga elkapatja az összes cselédeket! Megmondtam, hogy szolgáló is lesz, nem adhatok a fiúnak velünk egyenlő kosztot! — fó, jó, máskor kioktatom: hogyha ilyen pecsenyével kínálja, mondja illedelmesen: „Köszönöm, nem dohányzom"! Az asszony dühösen kapózott fel, haragjának egész méltóságával a konyha felé irányulva. A két kislány vele egyszerre emelkedett, mintha róla lecsüngő szárnyak volnának. — Jézus Mária, ez már mégiscsak sok! Mi már megettük a fél libát, ez meg még csak hozzá sem nyúlt a fejéhez! Hát beszélj, mi a fene lelt? Talán még ez sem elég jó neked? Egész nap nem beszélsz és még nem is falsz? Marcsu mintha szólni akart volna, de nem ért rá, az asszony fogai közül, mint odúikból a hörcsögök, ugráltak a szavak és menten torkonkapták minden pisszenését. — Hát odaszáradt a nyelved? LŐRINCZ GYULA RAJZA mondja, hogy a parasztok könnyelműek, ahelyett, hogy megennék a jót, eladják a zsidónak és cifraságot vesznek rajta! —• Hát a te anyád is úgy tett, úgy-e? — Persze, hogy úgy! Látod, most is van a nyakában egy sor gyöngy, biztosan libát adtak el rá! Feldobták a kendője maszatos csücs két és úgy csodálkoztak a nyakára. — fé, igazán! — Es úgy-e, jó volt az ebéd? Marcsu végigfenegette zsíros ujjait bal arcán és rendületlenül kitartott eddigi szótlansága mellett. A gyerekek bevágtattak a szobába. — Mamuka, nem száradt oda! Az előbb Gyurával beszélt valamit, biztosan panaszkodott, mert Gyura azt felelte: „Hiába, a szolgálatban muszáj tűrni"! — Ne tagadd, hallottam, mikor kijöttem a tányérért! Az asszony tenyere rátapadt a gye rek vállára, mint egy denevér. Dühösen megrázta. — Hát mi az istennyila kell neked, hogyha még a mai nap sem tetszik? Egye meg a fene a büdös parasztját! Beszélsz-e, mi? A kislány elvágódott a ládán, amelyben a tojöstyúkok kotkodácsoltak s mint eldőlt korsó nedve, végre kibuggyant száján a szó: — Nekem ma ... egész nap ... nagyon fáj a fogam! I kO N G/3 Itt