Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-15 / 11. szám, Vasárnapi Új Szó

K E S Z E L I FERENC: Harmadnap mise volt apámért. Utána Gábor tiszteletes odajött hozzám és beszélt. Csak arra emlékezem, hogy szótlanul bólogattam, s nem vettem észre, hogy mindenki jelenlétét gyászosan rühellem. A mise alatt azon törtem a fejemet, hitt-e igazán istenben az apám, mi lehet a véleménye erről a parádés szertartásról, erről az értelmetlen ceremóniáról. Tűzoltó volt az öreg negyven éven keresztül csupán lelkesedésből. A falu leglelkesebb önkéntese. A szervezet pénztárosa és oktatója volt negyven évig. Néha mesélt erről. Semmit sem szégyellett jobban, mint azt, hogy én nem követtem ebben a hitvallásban. A velem egyidősek éveken keresztül rendületlenül jártak apám keze alá. Nemegyszer sírt szegény szégyenében. Minden tűzoltás után kisírta magát, de nem árulta el gyötrődése titkát. Persze mindenki tudta, de senki sem mosolyogta meg miatta. Szerették — ezért rám nehezteltek a barátai. Tudom, anynyira szívére vette, hogy akkor azt hittem, a többieket nálamnál is jobban szereti, mert azok lelkesednek. Pedig dehogy lelkesedtek, csak tétlenek voltak, s apám kedvére tudtak tömlőt gurítani. Kovács volt az apám harmincöt éven keresztül, kívüle más nem patkolt lovat a mi falunkban. Csak Kerge Ádám patkoltatta lovait a szomszéd faluban. Kerge Ádám az anyámba volt szerelmes legénykorában, s egyszer fejszét is hajított az apám után. Szórád, akit csak így emlegettek, akit sose láttam, harminckettőben adósa maradt a fél falunak, aztán elment Amerikába. Jenőkét, az ütődött fiát nálunk hagyta. Anyám pesztálta negyven nyaráig. Naponta tízszer bevizelt és rágta saját karján a húst, bömbölt, ordított, mint egy kisállat. Tizenegy éves volt, amikor visszajött az apja. Minden adósságát duplán visszafizetett, s három napig fizette a fél falu napszámát, egy egész hétig evett, ivott, s végén már züllött a falu. Ökröket, teheneket, disznókat vágtak, evő-, meg ivóversenyt rendeztek. Autót hozott a tengeren túlról és az öreg Vadkerti Gézának ajándékozta, neki is szánta, már amikor megvette. Amerikában állítólag nyolc teher- és két személyautója volt. Vágóhidat nyitott, akkorát, hogy négy év múlva már hat autó hordta a Szórád-féle húst szerte Ohio államban. Géza bácsi nála dolgozott, mielőtt elment. Fejt az öreg tehenet, ökröket is taglózott, ha kellett, fát Is vágott. Amolyan, emberségesen, demokratikusan kezelt szolgatéle volt Szórád házánál. Aztán becsapta Szórádot a Müller, tönkrement, eladósodott. Ezért ment ki Amerikába. Nevetett az egész falu, mit csinál majd az öreg az automobillal. Tavaszig a fészerben dédelgette, aztán mikor hosszú alkudozás, rábeszélések után végre is Tászánta magát, hogy eladja, egy feltételt kötött ki. Mielőtt elvinnék az autót, vigyék el őt a régi szeretőjéhez, ahhoz a szlovák lányhoz Semtére. Ráálltak persze szívesen, de félúton kiszállt az öreg, és egy hétig ivott valamelyik faluban. Vett egy lovat, azon jött haza. Aztán két cséplőgépet vett az autó árán. Negyvennyolcban államosították őket. Emlékszem, gyerekkoromban három cséplőgépe volt a szövetkezetnek, az a kettő, meg egy harmadik, valamikor a falu nagygazdájáé volt. Szórád nagybátyám két hónapig volt odahaza. Szeptember derekán ment vissza, és az öreg Géza húzta ki őt kéziszánon az állomásra. Mire odaértek, elkopott persze a talpa. Hat kilométeres távolság volt az. A fél falu kísérte nevetve — így beszélik. Apámnak annyit se mondott, hogy no, köszönöm Bélám, hogy törődtél ezzel a kölyökkel.* Egyszerűen fizetni is, köszönni is elfelejtett. Ilyen volt, meg részeg is akkor már hetek óta. Nem fizetséget várt az apám, de nyomorogtunk, neki meg dögig volt pénze, na és nevelték szüleim azt az idétlen kismajmot. Apám nem szólt, nem követelődzött, s anyámnak is megtiltotta. Aztán csak veszekedtek miatta hosszú ideig csöndesen, a maguk módján. Anyám csak mondta a magáét, aztán megelégelte az apám, és leverte mindkét fáról dühében a diót. Hátán a harazsák dióval beállított a konyhába. — Itt a dió! — mondta anyámnak, aki; meg se fordult. — Itt a dió, ha montlom — ismételte —, hová tegyem!? — Miattam akár a kútba is öntheted — jjszólt az anyám, anélkül, hogy megfordult volna a tűzhely mellől. Meg biztosan nem is tudta, miről beszél az apám. Az meg nagyon komótosan sarkon fordult, s mint egykor garatra szokta a búzát, ha később, miután megszülettem és megkamaszosodtam, évente egyszer malomba mentünk — kioldotta a zsák száját és a rengeteg diót csörögve beleengedte a kútba. Szórád bátyám visszatértét, meg apám dióbosszúját azóta is szinte naponta emlegeti valaki a faluban. Akkor én még a világon se voltam, azért nekem is már ezredszer meséli valamelyik öreg a pultnál, ha hazamegyek. Csak arra a pillanatra emlékezem, arra a képre, hogy a koporsót néztem, s utoljára egy öklömnyi nagyságú fekete pontját láttam, amelyet aztán eltakart a sárga föld, de hiába volt a vastag földréteg, ma is csak arra az egyetlen pontra emlékezem, amely legutoljára látszott az apámból. Apám arcának láttam azt a pontot, pedig nem a koporsó végén, a közepén volt, ott, ahol a kérészién a papírkrisztus arca is torzul csillogott. Az egész csak egy véletlen nagy tévedés. Nem igaz. A nehéz, sárga földön keresztül láttam beszakadt mellét. Egy német tiszt lova rúgta meg. Apám megtagadta a patkolást, fegyverrel kényszerítették rá. Irtózott a fegyvertől. Kölyökkoromban egy coltot talált nálam. Meglett férfiembereket hívott tanúnak az utcasorról és előttük dobta a vízbe. Láttam az arcát a másnapos alvadt vérben. Golyótalálat érte az orosz fronton. Harminc órán keresztül feküdt eszméletlenül. Egy halottrabló fordította meg a földdel és vérrel keveredett sárból a fejét. Apám felnyitotta szemét, ekkor tért magához, és a halottrabló elrohant. Holtig állította, hogy ma is Esetlen bakancsai, megsárgult inge meg a vőlegényt ruhája volt rajta. „Menj el Innét lakni" — mondta és adott ezer koronát. Délután elvittem a kévéházba. Csak ült köztünk és hallgatott. Aztán megjött a Nagyfröccsös és úgy üdvözölte az öreget, mint a legjobb, a front óta nem látott bajtársát. Nőkkel kezdte húzni, aztán engem pocskondiázott előtte a maga módján. Megijedtem, hogy apám félreérti. Nem. Ügy hallotta ő is, akár csak éli, mióta a Nagyfröccsöst ismerem. Nagyfröcsosös megtetszett az öregnek, és még el sem fogyott az első, fagyos liter, apám már megrendelte a mór sikat. Fél órán belül már vagy tizenketten voltunk az asztalnál, és ittunk mértéktelenül. Kihívtam Dogót a vécére és nekiadtam az ezrest — fizessen. Az öreg halálra sértődött és ő fizetett. Életemben akkor láttam először részegen. Tudtam, évekkel korábban kétszer volt nagyon részeg. Először akkor itta le magát, amikor Izát, a nővéremet felcsináUa egy városi péklegény. Másodszor meg a lakodalmán itta le magát az apám. Engem akkor operáltak, nem voltam ott. A péklegény azóta már rég nem a sógorom. Iza felismerné azt az arcot, pedig halottként látta meg. Mert ezt tartotta második születésének. Két óra múlva motorzúgást hallott, érezte, közeledik. Az út középén feküdt. Az utolsó pillanatban minden erejét beleadva sikerült leeresztenie a kezét, megmozdult, és észrevették, hogy él, nem mentek keresztül rajta, így menekült meg, így került haza egy évvel korábban a frontról. Elföldelték az apámat. Ha valamikor mégis erőt gyűjtök és visszamegyek a sírjához, a nehéz földrétegen keresztül, csak az addigra elkorhadt szilvakék arcát, meg mellén a csontfehér sebet tudom majd látni. Csak azt, ami nem ő. Nézem majd a megroskadt főldrakást, s látom alatta a beszakadt koporsót, csak apámat nem lá tom. És itt vagyok. Nézem a takarosan rendbeszedett sírt, amelyet Lénárt körül betonozott, ahogy mások szokták. Most sem tudok emlékezni. Amit visszapergethetek magamban, az nem az apám. Egyszer feljött utánam a városba. Háziasszonyom, ez a szörnyeteg, megvető, rossz szemmel nézett rá. meghalt a szülésnél, a péklegény meglépett, itt hagyva anváméknak azt a kedves gyermeket. Gyakran látom a városban lézengem. Drága ruhákban jár, de mindegyik úgy all rajta, mint gnómon a tóga. Hekus. Mióta Nagyfröccsös megfojtogatta, engem is messziről elkerül. Taxival vittük haza az öreget, hiába tiltakozott. Több mint száz kilométer — mondogatta^ Akkor szedtük fel a Pimaszt, a kóbor ebet, Nagyfröccsös legjobb haverját. Kedves kutya. Apám egész úton hozzá beszélt. Visszaküldtük a kocsit, a Dogóval meg Nagyfröcs esőssel nálunk maradtunk három napig. Apám kivitt bennünket a dombra, ötvennyolctól az a fix ideája, hogy a dombban avar hősök nyugszanak. Ott temette el a kutyánkat is, s ötvennyolctól hordta a virágot az avarokra, meg a kutyára. Keresztet kovácsolt, kettőt is, inert az elsőt még újkorában ellopták a tápóiak. Az egész falu kuncogott rajta, magam is mosolyogtam, ha a pultnál emlegették. Aztán a vasárnapi kártyázások közben húzni kezdtek, hogy kutyát temetett a hősök közé. A fújlatónál elácsorogtam, elbámészkodtam volna egész gyermekkoromat, de az apám ezt nem szerelte. B. Kubista: Otthon a szérűskertben