Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-15 / 11. szám, Vasárnapi Új Szó

Nincs aranyosabb egy gagyogó, mosolygó gyermeknél. Rájuk gondolva mégis szomorúság tölt el. Mert országunkban, sajnos, még mindig nem mosolyog minden gyermek, még mindig nem vagyunk képesek derűs jövőt biztosítani minden embernek. Egy bérház előtt állok és bámulom az ablakokat. Hány család, hány gyermek és hogyan élnek ott? Itt és amott? A nagyvárosban és a falun? Sajnos, a tények azt bizonyítják, hogy vidéken még rosszabb a gyermekekről való gondoskodás ... A Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium családvédelmi osztályán az utóbbi időben nem egy hasznos javaslat született, amelyet a kormány el is fogadott. Végrehajtásuk azonban már nem megy olyan simán. Egyrészt az Illetékesek tehetetlensége, másrészt a szülők hanyagsága iniatt. Szlovákia területén a járási nemzeti bizottságok mellett mííködő gyermekvédő osztályok — 18 531 családban — 28 857 gyermeket tartanak számon (az élő gyermekek 10,8 százaléka), akiknek életkörülményei, szociális helyzetünk katasztrofális, lelki és testi fejlődésükre káros. És hány hasonló gyerekről tudomásunk sincsl Ugyanis csak azokat tartják nyilván, akiket a szülők, vagy egyes szervek bejelentenek. Mi történik az Ilyen gyermekekkel? Legyünk őszinték és ne akarjuk szépíteni a dolgot: a többségükkel semmi... A szülőt felszólítják, törődjék gyermekével, de ez többnyire eredménytelen marad. Bizonyos százalékuk gyermekotthonba kerül. Ezeknek megvan mindenük: ágyuk, ételük, ruhájuk, tanulnak, érdekköröket látogatnak. Csak egy hiányzik: érzelmi kötöttségük — a szeretet. Aki járt már gyermekotthonban, egyetért velem. Ez a kaszárnyai nevelés szomorú látványt nyújt. A gyerekek türelmetlenül várják, meddig kell még az intézetben maradniuk. Akadnak olyanok is, akik örülnek, hogy bekerültek az otthonba, mert a szülői háznál még csak jól sem lakhattak. Miután letelik idejük — a bíróság által megszabott idő, vagy betöltik tizenötödik életévüket —, újra viszszakerülnek abba a rossz környezetbe, ahonnan jöttek és ahol azóta sem változott semmi. Nagyon rövid időn belül ismét asszimilálódnak. Nemrégiben ezzel a problémával kapcsolatban egy szakbizottság pontos kimutatást készített. A számok mindennél világosabban beszélnek, megdöbbentő képet nyújtanak, sürgetik a hathatós intézkedések és törvények meghozatalát. A terepszemlén tapasztaltakból csak egy példát említek: Zborovtaan, bardejovi járás, egy cigánytelepülésben több inint száz gyereket találtak piszokban, éhesen, csont-bőrre soványodva, akik nein látogatják az iskolákat, élősködnek, lopnak, bűntetteket követnek el. Kit lehet ezért felelősségre vonni? Elsősorban a szülőket és a helyi szerveket. Kiskorú betörök A fiatalkorúak bűnözése egyre terjed. 1967-ben a bíróság — szlovákiai méretben — 2512 ilyen esettel foglalkozott, ugyanakkor 1989 első feléijen már 1654 esettel. A bíróság az esetek felénél olyan határozatot hozott, hogy a gyermekeket nevelőintézetben kel) elhelyezni. Az illetékesek a határozatot csak 45 százalékban hajtották végre. Vagyis a gyermekek 55 százaléka továbbra is régi környezetében maradt, nem történik velük semmi, tovább garázdálkodnak. A bíróság ugyan jogerős határozatot hoz, de végrehajtására már nem ügyel. Megdöbbentő az a tény is, hogy a bíróságon egy-egy ilyen eset tárgyalása háromnegyed évig, és a döntés végrehajtása ismét egy évig tart. A kiskorú betörő tehát csaknem két évig még otthon marad, többnyire a rossz családi környezetben, s míg a gyermekotthonba kerül, számtalan kisebb-nagyobb büntettet követ még el. Kormányrendelet szabja meg, hogy minden községben állandó szociálisügyi dolgozót kell foglalkoztatni. Ennek ellenére Szlovákia több mint 2000 községében (63,4 százalék) nincs ilyen. A meglevők így képtelenek maradéktalanul betölteni küldetésüket, hiszen egy dolgozóra 25 684 gyermek jut. Ezt a hivatást 82 százalékban nők töltik be, sajnos, többségüknek nincs meg a szükséges képesítése (csak 5,9 százalékuk rendelkezik főiskolai végzettséggel). Leváltásukról azonban mindaddig nem beszélhetünk, amíg az üres helyeket be nem töltjük. A szociális dolgozók hivatása nagyon nehéz. Gyakran szembe kell szállniuk azokkal, akiken lényegében segíteni akarnak. Nem egy esetben testi épségüket is veszélyeztetik. Ilyen körülmények között nem kívánhatjuk tőlük, hogy tevékenységük megelőző jellegű legyen. Meg kell említenünk, hogy társadalmunk anyagilag sem értékeli eléggé munkájukat. A szociális dolgozóknak a család és a gyermek érdekében jogukban áll bírósági eljárást javasolni az olyan szülők ellen, akik elhanyagolják gyermekeiket, nem gondoskodnak rendes táplálkozásukról, nevelésükről, iskoláztatásukról. 1967-ben a bíróság 891 ilyen esetet tárgyalt, de 1969 első felében már 545-öt. S az eredmény? Háromnegyed részük néhány hónapig terjedő feltételes büntetést kapott. Ennek láttán a szociális dolgozók úgy érzik, hogy tevékenységük formális, elveszítik munkakedvüket. Joggal követelik hát az ilyen irányú törvények novellizálását és a szigorúbb ítéleteket. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy fizikailag egészséges, aktív korban levő emberek társadalmunk terhére élősködjenek, sőt a gyermekeikre kapott családi pótlékot is eligyák (sajnos, nagyon gyakoriak az ilyen esetek, főként a cigányoknál). Nem egy községben a nemzeti bizottság nem utalta ki a családi pótlékot, hanem a gyermekek számára élelmiszert és ruhát vásárolt. Mi történt? A szülők eladták az árut és a pénzt elitták. Ilyen esetben eljárást kellene indítani a vétkesek ellen. Elveszett a papa Vannak olyan apák is, akik szántszándékkal megfeledkeznek apaságukról. Világra hívnak egy új életet, esetleg megvárják a gyermek születését, aztán egyszerűen meglépnek, Sokan meglevő családjukat hagyják ott. Az elkeseredett anya felkeresi a családvédelmi osztályt és kéri a gyermektartás behajtását. Nem egyedi esetekről van szó. Szlovákiában több mint tizenötezer ilyen gyermeket tartanak számon, akiket az apjuk elhagyott. Megindul a hajsza, a levelezés, keresik a „feledékeny" apát. Az apák sem olyan ügyetlenek, mint azt hihetnénk. Gyakran és körmönfontan változtatják munka helyüket, nem jelentik be átmeneti lakhelyüket. Már többször elhangzott az a követelmény, hogy a gyermektartási kötelezettséget jegyeznék he a személyazonossági igazolványba, minek alapján a munkaadó azonnal kézbesíti a megszabott, fizetésből levont öszszeget. A javaslatot azzal vetették el, hogy a szocialista társadalomban az embereket nem lehet ily módon megbélyegezni, mert ez nem volna humánus intézkedés ... Mennyivel humánusabb, ha egyes gyerekek apjuk erkölcstelensége miatt nélkülöznek? Humánusabb talán, ha egy anyára nemcsak a nevelés, hanem a létfenntartás minden gondja is rászakad? Álhumanizmtisnak helye nincs! Gyermekek, a jövő sorsa a tét! Mikor teszünk már végre hathatós intézkedéseket? Nem elég csak törvényeket hozni, hanem megtartásukat, az ítéletek végrehajtását is szavatolni kell. A társadalomnak rá kell végr© kényszeríteni a szülőket alapvető kötelességeik teljesítésére. Meg kell gátolni a fiatalkorúak bűnözését. Szükséges volna a fiatalkorúság határát tizennégy évben megszabni és az intézeti nevelést tizenkilenc éves korig meghosszabbítani. Mindez nem olyan egyszerű. Sok kai könnyebb valamit követelni, mint azt megvalósítani. Mégis úgy vélem, hogy az eddigieknél jóval többet tehetnénk. De munkánk eredményessége szigorú rendeleteket, törvényeket igényel. Mindig és mindenkor a humánum híve voltam, de nem az álhumánumé. Egészséges társadalmi rendben kívánunk élni, ahol az aszociális, amorális elemekkel szemben nem lehetünk elnézőek. A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy az emberek többsége az erélyes rendelkezések híve. Bár akadnak olyanok is, akik úgy vélik, hogy egy-egy család problémája sérthetetlen magánügy. Lényegében ez igaz is lenne mindaddig, amíg a káros jelenségek megoldása nem igényelne társadalmi beavatkozást. Emberek! Segítsetek! A tehetetlen gyermekek érdeke ezt kívánja, tesszük ezt önmagunk, jövőnk érdekében. Lassan kialszanak az ablakokban a fények. Az eső még mindig zuhog. Vajon hány gyermek feküdt le vacsora és szülői csók nélkül? Hány apa dorbézol a kocsmában? Hány betörésre készülnek a fiatalkorúak? Városon, falun, ebben az országban ... OZORAI KATALIN SEGÍTSETEK! W Volt nekem egy teiejonom. Sok éven út szolgait hűséggel, odaadással, kitartóan. Fekete volt, akár az éj. Formái darabosak, elavultak, esztétikai szempontból bizony korszerűtlen jószág volt. Tárcsáján hosszú repedés húzódott végig cikcakkban, ugyanis egyszer lerántottam az asztalról. A jó öreg rwgyot koppant a padlón, azt hittem, befejezte földi pályafutását. De'amikor felemeltem, vidáman adta a szabad vonal jelzést, és úgy tűnt, hogy a tárcsáján végig vonuló repedés fájdalmas mosollyá merevül. Aztán méts évekig gubbasztott íróasztalom sarkán, akár egy csupa szőr, fekete puli. Néha úgy véltem, hogy a kívánságomat lesi huncut gombszemével, és azt kérdi: édes gazdám, nem kell valakit feltárcsáznod? A Csepregit a százas miatt, amit tavaly kért tőled kölcsön. Vagy az édes gazdasszonyt, hogy megjött a külföldi delegáció, és csak éjfél után szabadulsz, tehát ,.feküdt le nyugodtan anyukám". Egyúttal fel kell hívni Évát, hogy pontosan nyolckor — akár a múltkor, persze hogy reggelig — együtt leszünk, pá-pá-pá nyuszikám, te édes aranycsibe ... Szóval ilyen volt az én pulitelefonom. Nem szép, nem modern, unalmas, fekete testű, kopott, repedt tárcsával. A működésével nem volt baj, habár néha úgy jött belőle a hang, mint belőlem, amikor a buszon csúcsforgalom idején egy cselgáncsozó országos bajnok és a helyi húsipari vállalat vezetője közé kerül lem. A civilizáció lett a végzete. Ez a semmi hagyományt, semmi emberi ragaszkodást nem respektáló vihar, amely viszi a régit és hozza az újat. Vitte a régi telefont és hozta az úfat. Pár napos szolgálati út után minden átmenet nélkül szembe találtam magam az új munkatárssal. Pontosan a régi, fekete pulitelefon helyén trónolt. Ügy, ahogy mondom, trónolt. Hófehér vonalain megtört a csillár fehér fénye. S micsoda vonalak! A modem esztétika minden igényének megfelel. Sima, tökéletes arányok, a kagyló vonala képzőművészeti remek. Az ember szinte fél hozzányúlni. Ha a régi, fekete telefonomat pulinak becéztem, akkor ez méltán lehet dog vagy valami ennél is becsesebb kutyafajta leinézést, nem ismerem ki magam az ebek között, sohasem voltam kutyapecér f. Nyomban ki is próbáltam, főbb kezembe a kecses vonalú kagylót, a bal mutatóujjamat a tárcsába, ott is a hármas számba, egy pördítés a tárcsán, és a telefon hirtelen mozdulattal átpiruettezett az asztal túlsó felére. Meglepő bemutatkozás, de talán a kölcsönös izgalom okozta. Vissza az eredeti helyre, újabb perdítés. Lassan, érzéssel. Tárcsa murád, telefon csúszik. Próbáltam villámgyors tárcsázással. Ennek nem is maradt el a hatása. A készülék rakétaszerű mozdulattal végigvillant az asztalon, energikusan elseperte maga elől az aktalialnTbkat, és eltűnt az asztal túlsó felén. Nem esett le, a huzal fenntartotta. Felemeltem az ideges dögöt, pardon, dogot. Ügy emeltem, ahogy a régi fekete jószágot emeltem. Bizonyos erőkifejtéssel, számítva arra, hogy a telefonkészülékben vannak vagy legalábbis szoktak lenni bizonyos alkatrészek, umelyeknek némi súlyuk van. Ebben a telefonban a jelek szerint semmiféle alkatrészek nem voltak, mert pehelykönnyű volt. Persze, lassanként megtanultam rajta tárcsázni. Kezdetben a sarkait leragasztottam az íróasztalhoz. Nem bizonyult tartós módszernek. Gondoltam, átfúrom az asztallapot, és alulról csavarral odaerősítem. Állami íróasztalt megfúrni? Ezt inkább ne. fgy alakult ki a jelenlegi technikám. Székemet az asztaltól némileg hátratolom, a telefont térdem közé szorítom, jó erősen, jobb kezemmel a kagylót a fülemhez szorítom, a bal mutatóujjammal pedig tárcsázom. Ez a módszer bevált, és bátran ajánlhatom mindazoknak, akik ilyen dogtelefonnal rendelkeznek. A magam részéről azonban még egy óvintézkedést tettem. Visszaszereltem a régi telefont és azt használom. Persze, meghagytam az újat is, mert az embernek mégiscsak haladnia kell a korral, és ennek a külsőségekben is meg kell nyilvánulnia.