Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-13 / 61. szám, péntek

A pártmunka mai feladatai és a kétfrontos harc jelszavának problémái (3) írta: ĽUDOVÍT PEZLÁR, az SZLKP KB titkára 1970. III. 13. • A szektásság veszélye A reális politikai életben fennáll a szektás irányzatok veszélye, az elszakadás a tömegektől, az, hogy a párt olyan feladatokat tűz ki és olyan feladatok megoldására törekszik, melyeket a dolgozók többsége nem ért meg. Lenin több ízben hangsúlyozta, a kommunistáknak nem szabad abban a hitben ringatózniuk, hogy ami a párt számára nyilvánvaló, az a tömegek számára is nyilvánvaló. A politikai szektásság kikerülhetetlenül a párt elszigeteléséhez és erejének csökkenéséhez vezet, dogmatizmust eredményez és akadályozza a tömegek kezdeményezésének fejlesztését. A kommunista pártnak határozottan kell harcolnia a szektás irányzatok ellen. A közelmúltban szerzett politikai tapasztalatok világosan megmutatták, hogy a jobboldali és szocialistaellenes erők demagógiája nem orvosság a szektás irányzatok ellen, hanem ellenkezőleg: támogatja őket. A politikai demagógia széles körben különböző politikai programokban, platformokban, és nem kevés esetben ezektől függetlenül is érvényesíthető. A jobboldali és a szocialistaellenes erők fellépését hatalmas demagógia kísérte, melynek keretében paradicsomot ígérgettek. Ezen mit sem változtat az a tény, hogy a lakosság jelentós része nem vette észre a kitűzött jelszavak irreális és ellentmondásos voltát. A tömegek végül is meggyőződtek volna irrealitásukról. Példaként említsük meg azt az ígéretet, hogy emelik a lakosság valamennyi rétegének bevételét annak ellenére, hogy az időszerű gazdasági problémákat nem oldották meg. Az inflációs spirális fejlődés bizonyos szakaszában egy csapásra rámutatott volna a jobboldali propaganda irrealitására és demagóg hátterére. A politikai életben ugyanúgy terjeszthetők jobboldali frázisok, mint „baloldaliak". Ma bizonyos politikai szektásság nyilvánul meg a konszolidálási folyamathoz való hozzállásban. Ennek megnyilvánulása, hogy a káderprobiémákat a többi feladat fölé helyezik, és lebecsülik a gazdasági kérdések párhuzamos megoldásának jelentőségét. A káderkérdésekre való egyoldalú összpontosítás szükségszerűen ahhoz vezetne, hogy a dolgozók tömegei előtt a pártmunkának ez a területe öncélúnak tűnne, a pártban és az államban folytatott hatalmi harcnak látszana. A lakosságnak úgy kell értelmeznie « káderproblémák megoldását, mint a gazdasági, a politikai és a társadalmi fejlődés más problémái párhuzamos megoldásának fontos eszközét. E kapcsolatok dialektikája azonban olyan, hogy nem szabad elmaradni a káderproblémák megoldásában, mivel ez fékezné más kérdések megoldását. Az, hogy a párttagok és a lakosság egy részének figyelme az ilyen problémákra összpontosul, annak eredménye, hogy társadalmi válságunk elmélyülése időszakában anélkül állítottak félre kádereket, hogy értékelték volna az elvtársak erkölcsi, politikai profilját és szaktudását. Az a mód, ahogy politikai nézetei és állásfoglalásai miatt félreállítottak több tízezer funkcionáriust: ez a boszorkányüldözés a félreállítottakban a sérelem érzését váltotta ki és gyakorlatilag mindenkinek, és azoknak is, akiket jogosan bíráltak, lehetőséget adott, hogy az ártatlanul üldözöttek közé sorolják magukat. Közismert tény, hogy a „konzervatívok", a „dogmatikusok" és az „árulók" elleni harc időszakában nem a szaktudást, hanem elsősorban a politikai állásfoglalást értékelték. Erre vall az is, hogy milyen nevekkel illették a féreállított áldozatokat. A „dogmatikus", a „konzervatív" megbélyegzés sohasem volt és nem is lehet érv. Az ilyen kijelentés nem vall arra, hogy aki kijelentette, nagy tudással rendelkezik. Sőt, ellenkezőleg. A megismerés bonyolult folyamatában a tárgyilagos emberek érveket és nem megbélyegzéseket használnak. Sok esetben olyan emberek osztogatták és osztogatják az ilyen titulusokat, akik a valóságban nem is tudják, mit jelentenek.* Ezért helyes, hogy a mai politikai vezetőség határozottan azt követeli, miszerint a kádereket az általuk betöltött funkciókkal kapcsolatos felelősség szerint komplexen értékeljék. Ezt a gondolatot tartalmazza a CSKP Központi Bizottságának levele, mellyel a pártigazolványcserével kapcsolatban fordult a tagsághoz. A Központi Bizottság által kitűzött kritériumoktól eltérő, saját szubjektív kritériumok használatának veszélye komoly veszély, és a pártszerveknek és -szervezeteknek harcolniok kell ellene. A mai pártvezetőség nem akarja és nem is használhatja a jobboldali és szocialistaellenes erők fellépését jellemző demagógiát. A demagógia végső soron mindig megakadályozza a tárgyilagos, az elvi megoldást. Szerzőivel szembefordul. Érvekkel, alapos elemzéssel és nem megbélyegzéssel kell harcolni a revizionizmus ellen. Egyesek azzal érvelnek, hogy a lakosság széles tömegei támogatták a pártvezetőség jobboldali erőit, hogy a „tömegek" lelkesen üdvözölték őket. A jobboldal találkozói sok esetben inkább esztrádműsorokra, mint politikai gyűlésekre hasonlítottak. Ha eltekintünk attól a ténytől, hogy a lakosság egy része valóban "5 tömegtájékoztatási eszközök hatása alatt a demagógia, a nacionalizmus és az irreális koncepció befolyása alá került, és olyan dolgoknak tapsolt, melyeknek valódi politikai jelentőségét nem ismerte, előtérbe kerül az a tény, hogy a jobboldal képviselői elfogadták hazai és külföldi politikai ellenfeleink hódolatát és ujjongását, pedig ök — a félrevezetettektől eltérően — nagyon jól tudták, minek tapsolnak ezek. Magában a pártban a jobboldal képviselői fokozatosan elszigetelődtek az aktív magtól, a funkcionáriusok aktívájától, amelyre a párt a legnehezebb harcokban támaszkodott, s melyet a jobboldal oly gyalázatosan elárult. A jobboldal fokozatosan a párt veszélyes szektája lett. Hogy a jobboldal képviselői mennyire elszigetelődtek a funkcionáriusok aktívájától, azt a kerületi pártkonferenciák bizonyítják, melyek 1968 áprilisában valósultak meg Szlovákiában. A nyugat-szlovákiai kerületi szervezet konferenciáján a jobboldal képviselői, élükön Fugen Löbllel, döntő vereséget szenvedtek. A küldöttek egyértelműen visszautasították támadásait. A jobboldal képviselőinek csak a bratislavai városi pártszervezet konferenciáján sikerült jelentősebb pozíciókat szerezniük. Ezt az a tény is lehetővé tette, hogy Bratislavában voltak a központi intézmények, melyek közül több abban az időben a jobboldal képviselőinek befolyása alatt állt. A városi pártbizottság által a jobboldal irányította 1968 augusztusában a rendkívüli kongresszus előkészítését. Husák elvtárs Moszkvából való hazatérése megváltoztatta a kongresszus lefolyását, s a kongresszus ezek után már nem fogadta el a jobboldal által előkészített programdokumentumokat. Konkrét helyzetekben „jobboldali" és „baloldali" szektás irányzatok is megnyilvánulhatnak. Ez attól függ, hogy a párt és vezetősége kitől határolja el magát, és kire támaszkodik. A „jobboldali" szektásság, a funkcionáriusok aktívája legáldozatkészebb tagjaitól, a régi párttagoktól való elhatárolódás nem lehet orvosság a „baloldali" szektásság ellen. A pártnak mindig határozottan kell harcolnia az olyan szektás irányzatok ellen, melyek elszigetelik a pártot a dolgozók tömegétől. Ugyanakkor nem szabad engednie á tömegek nyomásának, nem szabad megengednie, hogy a pártban ösztönösség uralkodjon, nem lehet, hogy a tömegeket irreális jelszavak kitűzésével, a demagógia alkalmazásával nyerje meg, mivel ezzel elveszítené azt a képességét, hogy a munkásosztály élcsapata legyen, vezesse s irányítsa a tömegeket. Ezért a kommunista és munkáspártok nemzetközi tanácskozásainak dokumentumai rámutattak annak szükségességére, hogy kiküszöböljük a nemzetközi mozgalomban, valamint az egyes országokban a szektás irányzatokat. A pártvezetőség jobboldali opportunista politikája nem eszköz a szektás irányzatok kiküszöbölésére és amint tapasztalataink mutatják, végső fokon ez támogatja is az ilyen irányzatokat. Csakis az elvhű marxista—leninista politika szavatolja a szektás irányzatok kiküszöbölését. • A karrierizmus veszélye Létezik egy olyan veszély is, amely talán egyidős a politikai élettel: a karrierizmus. Sokat írtak már róia. Lenin sok esetben rámutatott, milyen veszélyt jelent a karrierizmus a szocializmusban, és hogy harcolni kell ellene. Még emlékezünk különféle politikusok azon kísérletére, hogy „meglovagolják" a nacionalizmus, a szovjetellenes.ség jobboldali táltosát, és így feljebb jussanak a karrierizmus lépcsőjén. Senki sem ringatózik abban az illúzióban, hogy hasonló céllal nem lehetne-e meglovagolni a normalizálás táltosát. Sokan bizonyára megkísérlik, hogy az egyik lóról a másikra ugorjanak, (talán egy harmadikra is) — a politikai platformtól függetlenül. Sokan, akik felelősek voltak az ötvenes évek politikai pereiért, tévedéseiért és hibáiért, büszkén lovagoltak a „demokratikus szocializmus" jobboldali lován. A lovasról keveset tudtak, a ló volt a fontos. A lóversenyektől eltérően, ahol senki sem táplál illúziókat egy bizonyos színű lovakról, vagy lovasokról, azt feltételezték, hogy a „demokratikus" táltosokon automatikusan „haladó" lovasok ülnek, akik már a rajtnál funkciókból font babérkoszorút érdemelnek. A pártnak ezért — soraiban — harcolnia kell a karrierizmus ellen. Mai törekvésünknek nem az a célja, hogy a karrieristák visszatérjenek azokba a funkciókba, melyekre sem politikai, sem szakszempontból nem feleltek meg. Nem hagyhatjuk meg funkciójukban azokat sem, akiket a jobboldali opportunizmus hamis hulláma emelt fel e funkcióba. A karrieristák mindig veszélyt jelentenek: „a jobboldaliak" és a „baloldaiak" is. A karrieristák leginkább az intrikákat használják pajzsként, és kopjaként a „baloldali" vagy a „jobboldali", néha mind a kettőnek a frázisait használják. A hatalom és a dicsőség utáni vágytól vezérelve nem riadnak vissza attól sem, hogy az elvtársak baráti ölelését az esztrádmfívésznők csókjaiért és a fanatikus tömeg tapsáért cseréljék fel. Attól sem riadnak vissza, hogy megvessék a dolgozókat, elvtársaikat, nézeteiket és érzelmeiket. A karrieristák, akik ma is különböző hangulatokat táplálnak a lakosság egy részében, és saját javukra akarják kihasználni a mai helyzetet, diszkreditálják a pártnak a konszolidálásra kifejtett törekvését. *) E sorok írója tanúja volt annak az esotnek. amikor egy bizonyos akadémikus műveltségű funkcionárius, iki bfiven osztogatta a „dogmatikus" titulust, nem tudta meghatározni ezt a fogalmat. Ügy, mint a tömegtájékoztatási eszközök szämos dolgozója, dogmatikusnak bélyegzett mindenkit, aki nem értett vele egyet. Az ilyen esetek nem voltak egyedülállók. A dogmatizmus ellen küzdő lelkes har cosok gyakran nem is tudatosítot ták, hogy az emberek tudatában szükségszerűen a dogmatizmus ellenpólusává váltak, azaz, önmagukat már előre revizionistáknak nevezték. A szép jelzés sok esetben rossz minőségű árut díszít. A távlati fejlődés szempontjából a demagóg sohasem kap elismerést. S ZÜLŐ Kí N EVELŐK F Ó R U M A A LELKI FÁRADTSÁG A FÁRADTSÁG az emberi szervezet természetes állapota: mindenei elfáradhat. A fáradtság hosszabb megerőltetés, vagy szellemi tevékenység természetes következménye, lelzi, hogy erőnk fogytán van, testünk pihenést kíván. A pihenő után felfrissülten újból munkához láthatunk. így van ez, ha egészségesek vagyunk, ha a fáradtság foka arányban áll azzal a megterheléssel, amelynek szervezetünket alávetettük, vagy az elvégzett munkával, és ha a felfrissülés foka arányban áll a pihenés intenzitásával és hosszával. A természetes fáradtságot rendszerint kellemes érzésként érzékeljük, mely arra ösztönöz, hogy pihenjünk, aludjunk, kikapcsolódjunk, szórakozzunk és kedvteléseinkkel foglalkozzunk. Másfajta fáradtság is létezik, és ennek megnyilvánulása teljesen más. Az ilyen beteges fáradtság aránytalanul gyorsan, már kisebb megterhelés után bekövetkezik, szokatlanul sokáig tart, és nagyon lassan múlik el. Sokszor elsősorban szellemi téren nyilvánul meg, de ilyenkor rendszerint testi állapotunk sem a legjobb. Az ilyen fáradtság nagyon kellemetlen, a pihenés után sem érezzük magunkat frissnek. Az alvás nem segít, sok esetben már kora reggel vagy nem sokkal később érezzük, hogy jelentkezik. Már a munkára való összpontosítás is nagyon kifáraszt. Érzékenyek, rosszkedvűek vagyunk. Az ilyen állapot napokig, hetekig, sőt hónapokig is eltarthat. Gyengék, fáradtak, kimerültek maradunk. Mi az oka az ilyen állapotnak? A TARTÓS LELKI FÁRADTSÁG sok esetben súlyos betegség következménye. Más esetben lappangó betegség kísérője lehet. Ezért hosszan tartó lelki fáradtsúg esetében erre a lehetőségre is gondolnunk kell, habár ez nem a leggyakoribb ok. A tartós lelki fáradtság oka leggyakrabban idegeredetű. Hosszas megterhelés, nagy felelősség, sok gond, a pihenés és lelki felszabadulás hiánya gyakran okozza idegrendszerünk túlságos kimerültségét. Ez a kimerültség hosszú ideig tarthat. Mindnyájan tudjuk, hogy sok munkával is megbirkózunk, ha ez a munka nem túlságosan egyhangú, ha szórakoztat és érdfikel, ha munkánk eredményét megértéssel és elismeréssel fogadják munkahelyünkön és a családban is. Amennyiben azonban a fokozott munkamegterhelés mellett munkahelyünkön, vagy pedig magánéletünkben súlyosabb nézeteltérések vagy gondok merülnek fel, állandó idegfeszültségben élünk, ingerlékenyek leszünk, figyelmünket nem tudjuk a munkára összpontosítani, hosszú ideig fáradtak, kimerültek vagyunk. Helyzetünket még súlyosabbá teszi, hogy ilyen állapotban nehezen találjuk meg problémáink gyökerét, okát és az ésszerű kivezető utat. A rossz hangulat, depreSzszió, érdektelenség, az általános aktivitás csökkenése és más pszichológiai tünet okozhatja elsősorban azt, amit mi fáradtságként könyvelünk el. Természetesen ezt nemcsak munkánk, hanem mi magunk é& környezetünk is megsínyli. Teljesítményünk csökken és munkánk minősége romlik. Munkánkban sok a hiba, a hiányosság. Elégedetlenek vagyunk saját teljesítményünkkel, de mások is kifejezik elégedetlenségüket. Bosszúsak, rosszkedvűek, ingerültek leszünk. Munkahelyünkön és családunkban is nehezen viseljük el a jogos szemrehányásokat. A nézeteltérések és a problémák elmélyülnek. Az ilyen helyzet már rendszerint határozott intézkedéseket követel, elsősorban orvosi szempontból, de egyúttal a munkahelyen és a családban is. Éppen ezért nagyon fontos az ilyen állapot megelőzése. BIZONYÁRA SENKI SEM GON DOLJÁ közülünk, hogy az életnek problémamentesnek kellene lennie. Az ember éppen a különböző akadályok leküzdése során erősödik és fejlődik. Hiba azonban, ha túl sok az akadály, vagy ha meghaladja az ember képességeit. Az embernek a lehető legjobban fel kell fegyverkeznie az akadályok leküzdésére. Lelki és idegállapotunk edzettségének fokozásával, azzal, hogy fokozatosan rá kényszerítjük magunkat egyre nagyobb munka-, lelki és szellemi megterhelés elviselésére, testünk edzésével, ellenálló képességének növelésével és helyes pihenéssel. A másik fontos módszer, melyet gyakran lebecsülünk az, hogy munkahelyünkön, de családunkban is egyenletesen osszuk el a munkát, hogy elkerüljük a sokszor felesleges hajszát, idegfeszültséget, idegeskedést. A súlyos problémákat és nehézségeket sokkal könnyebben bírjuk el és küzdjük le kölcsönös megértéssel. Végül pedig fokoznunk kell önmagunk ellenőrzését. Tisztáznunk kell, milyenek is vagyunk tulajdonképpen, hogyan tudunk megbirkózni feladatainkkal, milyen szinten áll lelki és testi edzettségünk, milyen a lelkiegyensúlyunk, milyenek a képességeink. Magunknak kell szabályoznunk, hogy ne kerüljünk képességeink és erőnk végére, ne lépjük túl ezeket a határokat, s idejében észrevegyük, hogy az életünkben vagy munkánkban eszközölt bizonyos változásokkal megakadályozhatjuk azt, ami a későbbiekben tarlós lelki fáradtságot okozna. Or. VL. ZIKMUND NÉVJEGYKÁRTYA ÉS ÖNGÓL Az ember valamikor ott kezdődött, amikor a névjegykártyára alig jért rá a sok hogyishívják. Ma is vannak, akik hisznek ebben. A minap városunk nemzeti bizottságának elnökénél egy pozsonyi valaki névjegykártyával jelentkezett. A névjegykártyán két nyugati nyelven is fel volt tüntetve a név, meg a többi. Magyarul, szlovákul véletlenül sem. Tudni kell még, hogy az illetőről már kora ellenére sem lehet azt mondani, hogy az alázatos, inasos" világ konokfejű maradványa. Egyértelműen tisztes, magunkfajta. Valamikor éppen a mi városunkból származott el Pozsonyba, s akinél jelentkezett, még gyermekkori ismerőse volt. Nem tudom hova tenni az esetet, hisz a mi nemzeti bizottságunk hivatalaiban dívik ugyan a kétnyelvűség, de nagyítóval sem lehetne olyan valakit találni, aki beszéli a névjegykártyán levő két nyugati nyelv bármelyikét is. Sőt, az illető atyánkfia sem, a névjegykártya tulajdonosa. Mi indokolhatta ezt a névjegykártyát? Nálunk valaki talán nagyobb lesz ezzel? Valaki előtt meghajolnak, ha ilyen névjegykártyával jelenti be magát? Bárki az ország bármelyik nyomdájában s bármikor csináltathat magának akár idegen, akár magyar nyelvű névjegykártyát. Ha akarja, még nagybecsű portréját is rányomják. Mindez csupán pénz kérdése. Nem tudom, az elnök mit csinált a kártyával, én mindenesetre rendkívül határozott módszert tudnék javasolni hasonló esetekre ... Napjainkban is lehet — van is! — tisztes szerepe a névjegykártyának. Az üzleti, kereskedelmi és társadalmi életben egyaránt. De az ilyen próbálkozás nem más, mint öngól. HAJDÚ ANDRÁS