Új Szó, 1970. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-01 / 5. szám, Vasárnapi Új Szó

Az öreg Európa képzőművészete a prágai Nemzeti Képtár gyűjteményeinek tükrében A kései reneszánsztól - Goya-ig Jóllehet a képtár termeiben a késői reneszánsz egyik kiválóságától, Sebastiano del Piombotól kezdve Goya-ig, az európai, a olasz, a német, a németalföldi és a holland festészet legjobb művészeinek alkotásaival találkozunk, mégis meghökkenve döbbenünk rá, hogy annyi sok minden hiányzik ebből a gyűjteményből. A névsor hosszú lenne ... Itt döbbenek rá, hogy Prága, jóllehet nem tartozott Európa keleti végváraihoz, sőt egy ideig császárváros is volt, kultúráját, gazdagságát éppen a Duna-medence végvári vitézei védték a tatár és török veszedelem ellen. Tény az, hogy míg Brnóban, Kutná Horán, Prágában és másutt főurak és gazdag kalmárok palotákat, várkastélyokat építtettek, s ezeknek faluit hires festők vásznaival díszítették, addig Szeged, Debrecen, Győr, Budapest, Kassa, Léva és Pozsony falait a bősz barbárok földig lerombolták. Prága ennek ellenére is a kifosztottak országának fővárosa. Mert amit a fehérhegyi csatavesztés után nem pusztítottak el a császári hadak, amit a harmincéves háború folyamán a különböző képtárakból és magángyűjteményekből nem cipelhették el a svéd hadak, és amit még esetleg a kapzsi Habsburgok sem „helyeztek át," Bécsbe, azt alaposan megdézsmálták Hermann Göring kincskeresői, Európa legyőzött országai képtárainak keselyűi. Újból és újból a közép-európai sors jutott eszembe, no meg természetesen néhai jó Ady Endre Magyar Jakobinus dalának strófája, hogy: hiszen magyar, oláh, szláv bánat// mindigre egy bánat marad ..." Igen, Ady Endre jobban és előbbre látott, mint a kor politikusai! És mindezt most ismét tudatosítom magamban, amikor a budapesti képtárak fehér foltjai után, itt Prágában is hiába keresem azokat a műveket melyek egykor minden bizonnyal itt voltak...! De talán nézzünk végig a prágai Nemzeti Galéria második emeletén, ahol a festmények országot, illetve tájegységek szerint vannak rendszerezve. Igy az első öt termet az olasz festészet foglalja le, a továbbiakban a német festőiskolák, majd pedig a németalföldi és a holland festők alkotásait helyezték el, s a végén pedig Goya trónol, magányosan. Igy könnyebb lett volna a gyűjtemények kiválóságait bemutatni. Mivel nem akartam vállalni az idegenvezető szerepét, aki egy jó vagy rossz módszerrel elkészített katalógus szerint dolgozik, a nehezebb utat választottam. És habár az olaszoknak meg is hagytam az elsőséget, a sorrendet, a képzőművészeti szempontot respektálva a festészeti irányzatok fejlődésének időrendjét és folyamatosságát (késői reneszánsz, a XVII. századbeli átmeneti korszak, a barokk, a rokokó) véve figyelembe, igyekszem rámutatni a gyűjtemények legjelesebb szerzőinek alkotásaira. A kései olasz reneszánsz festészet egyik kiválóságának, Sebastiano del Piombe-nak a Madonna del Vello című hires vásznára kell felfigyelnünk, hogy aztán máris az érett reneszánsz egyik nagyjának, Jacopo Tintorettónak alkotását, A Góliát fejét tartó Dávid-ot bámuljuk meg. De máris Veronese következik. Mária mennybevitele című hatalmas méretű vásznának fragmentje előtt állunk, melyen a 9 apostol dinamikusan mozgó csoportját a kompozíció mértani pontossága teljesen kiegyensúlyozza. És ez az egyensúlybravúr az alkotást, amelyen már jelen vannak a barokk izgató nyugtalanságának az előjelei, a mester a harmónia és a logika törvényszerűségeinek veti alá játszi módon, a kései olasz reneszánsz csúcsai közé emeli. Sajnos, már most az elején — mint egy sakkmester az időhiányt - én is felismerem a helyszűkét, s éppen ezért kizárólag a legjobbak legjobbjairól teszek csupán említést. Ezek közé tartozik természetesen a krétai születésű és görög származású nagy festő, Domenico Theot'ocopulos, akit világszerte El-Greco néven ismernek. Velencében tűnik fel, s valószínűleg ebből az időszakból származik az itt látható képe, egy Krisztus-mellképet ábrázoló festmény, amelyen már jelzi, hogy előbb-utóbb elveti a korareneszánsz háromdimenziós ideálját. El Greco különben élete legszebb műveit a spanyol Toiedóban alkotta meg. És elérkezett az idő, hogy búcsút vegyünk az olasz reneszánsz alkonyától és egy lépéssel vagy ugrással a szomszéd teremben az Olaszországtól északra eső Németország reneszánszkorabeli művészetével ismerkedjünk meg. Albrecht Dürer, a Békés megyei Ajtós községből Nürnbergbe kivándorolt Ajtóssy ötvösmester 18 gyerekének egyike, és a német reneszánsz művészet óriása, aki forradalmasította a német festészetet. Albrecht Dürer volt az első, aki Németalföld helyett Olaszországba ment tanulmányútra és sok mindenre felfigyelt, amit elődei és kortársai a németalföldi műtermekben és képtárakban nem láttak, s nem is láthattak! Érdekes módon a faés a rézmetszet lesz a vesszőparipája, s itt, ezen a téren éri el a legnagyobb sikereit. Ki ne ismerné „Haláltáncát", vagy az „Apokalipszis négy lovasát", a „Szent Jeromes" című grafikái művét. Am amellett megfestett néhány igen értékes portrét és festményt, melyeknek leghíresebbje, a derűs, napfényes légkörével megkapó „Rózsafüzérünnepély", éppen a prágai Nemzeti Képtár tulajdona. Id. Lucas Cranach az a német festő, akit nyugodt lélekkel sorolhatnak fel Dürer után elsőkén*, bár nem szívesen hagyom ki Hans Baldung Grient sem. Cranach tipikusan német festő, fellelhető benne egy bizonyos fokú vallásos megszállottság (ez az utóbbi máig is német sajátosság volt). Kezdetben kizárólag gótikus stílusú egyházi tárgyú képeket fest, de Vénuszain, Dianáin és Éváin a Dél minden fényessége és színessége ellenere is fellelhető az akkori német puritánság, amit különben prágai képén is megtalálhatunk. Ha röviden is, de legalább megemlítem Albrecht Altdorfert is, a gótikus tájfestőt, hogy végre eljussak ifj. Hans Holbeinhez, a kor utolsó nagy német festőjéhez, akiből már hiányoznak a dűreri intellektuális ambíciók és Grünwald vallásos fanatizmusa. Megfesti szép Dunai táját, az erdő sűrűségében sárkánnyal harcoló Szent Györgyöt, majd áttér a portréfestészetre. Bázeli sikerei után Londonban telepedik le, ahol VIII. Henrik király udvari festője lesz! Most megint kihagyok néhány jónevű festőt, műveivel egyetemben, hogy többet szólhassak id. Pieter Bruegelről, akit általában Paraszt—Bruegelnek neveznek. Érdekes, hogy ez a németalföldi festő megjárja Itáliát, megfesti a Nápolyi-öböl elragadó tájképét, látja a régi rómaiak emlékműveit, a Forum Romanumon, Donatello, Michelangelo szobrait, a reneszánsz óriásainak freskóit és vásznait (Da Vinci, Rafaello), találkozik a derék olasz paraszttal, aki tisztóban van hazája kulturális hagyományaival. Id. Pieter Bruegel mindezt ugyan látta, de művészetének alapjait, a németalföldi nép életéből és a kor nyugtalan, szinte betegen eltorzult világától vett alakjait, az otthoni ismerős, konkrét környezetben helyezi el, s így válik ecsetjével népének igaz, de könyörtelen, gyakran csúfondáros, de együttérző krónikásává. A prágai képtárban egyik legszebb műve, a Szénagyűjtés című festménye képviseli Paraszt-Bruegelt. Nem hagyhatom ki Frans Halsok sem, aki mesterségbeli tökéletes tudásával, újfajta kifejezési formájával és jellemábrázoló készségével modelljeiből a legkülönösebbet és legjellegzetesebbet tudta kiemelni. Frans Hals igazmondó festő volt és ezért is halt meg nyomorban és ismeretlenül, mint nagy kortársa és honfitársa, Rembrandt Harmensz van Rijn, aki nemcsak a holland, hanem, egyben az európai festészet legnagyobbjainak egyike. Rembrandtnak a prágai képtárban látható festménye a „Vén bölcs", valamint a jelenleg restaurálásra kényszerült „Uzsorásnője", jóllehet, sötét színekben vannak festve, mindkettőn fellelhető a fény és az árnyék varázslójának bűvészkedő tehetsége. Éhen halt, elhagyatva és Muthers, a polgári művészettörténészet egyik kiválósága a szörnyű, de való igazságot írta le, amikor azt mondotta: „Ő volt az első a nagyok között, akit a burzsoázia megkövezett". Élete a fény és az árnyék harca volt, sorsa tragédia, amelyet világszerte az első modern ember tragédiájaként tartanak nyilván. Más csapáson haladt a halhatatlanság felé Peter Paul Rubens, a spanyol uralom alatt álló Flandria festője, aki nemcsak az olasz reneszánsz, hanem a spanyol barokk festőművészet legjobb törekvéseit és eredményeit egyesíti magában. Mintha nem is érezné a spanyol terrort, vásznain az élet dicsérete és szeretete dominál, s hogy néha érzéseit ködösítse, a bibliai, sőt az ógörög mitológia jelenetei! használja fel arra, hogy mondanivalóját senki se tehesse indexre. A Prágai Képtárban Szent Tamás halála című nagyméretű vásznát láthatjuk, melyen a barokk izgalmas mozgalmassága dominál. A két óriás mellett még Jan van Dyck portréművészetét. Essias van de Velde csendéletét, valamint Jacob von Ruisdael tájfestői készségét, felkészültségét kell megdicsérnem, főleg az utóbbi Lóvásár című vásznát, amely még gyerekkorom lévai vásáraira emlékeztet. No és a végén vissza kell térnem a napfényes Olaszországba, ahol a rokokó időszakában Giambattista Tiepolo (16961770), aki mitológiai jelenetekkel adózott a kor követelményeinek, természetesen tehetségének forrásából, ezt a megkövetelt divatosságot újszerűsítette. Ezt különben a gyűjteményben látható Bacchus és Ariadne, valamint Polyxena című vásznain is fellelhetjük. Es ha már Tiepolot említem, nem feledkezhetek meg Antonio Canalettó-ról, aki olasz festő lér tére London krónikása lett és az impresszionisták előfutára, akárcsak Francisco Jósé Lucientes Goya, a spanyol realizmus nagymestere, egyben spanyol királyi udvari festő (meglehetős iróniával), háborúellenes forradalmár, akit az itteni képtárban egy bájos portré (Don Miguel Lordizabála) képvisel. Goya, aki megfestette a háború borzalmait elítélő vásznait és grafikai soro» zatát, színeinek élénkségének és kötetlenségével a francia impresszionisták előfutárává, példaképévé vált. A prágai Nemzeti Képtárban megtett második körsétánk véget ért. Ügy vélem, hogy minden hiányossága ellenére az olvasó képet nyerhet arról, hogy a XIX. és a XX. század modern és ultramodern képzőművészete mellett, helyesebben mondva előtte is léteztek halhatatlan festők és szobrászok, akiknek alkotásaikra a világ minden művelt népe és embere, mindaddig, amíg vén sártekénk a levegőbe nem repül, büszke lesz. És lehet is! BARSI IMRE 1 8 Albrecht Dürer: Adám és Eva Hans Holbein d. J.: Gisze kereskedő arcképe