Új Szó, 1970. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-27 / 49. szám, péntek

Honegger: Jeanne ď Arc a máglyán A Szlovák Filharmónia dramaturgiája a bratislavai zenebarátok őszinte örömére néhány év után ismételten műsorra tűzte Honegger drámai oratóriumát. Az előadás zenei életünk kimagasló eseményei közé tartozik. A zenedráma magyarázatára a mesteri szövegkönyv szerzőjének, Paul Claudelnek szavait Idézzük: „Egy életnek, éppúgy nint egy tájnak a megértéséhez ki kell választanunk a nézőpontot, s nincs jobb erre, mint a csúcs" — mondja a francia költő. „Jeanne d'Arc életének csúcsa a roueni máglya. Drámámban erről a csúcsról tekinti végig az eseményeket, amelyek odajuttatták." Claudel drámája Szent Johannát a végső nagy pillanatban, az élet és halál mezsgyéjén ábrázolja. Honegger sokszínű, sokrétű zenéje pedig a zene és a szö költészetének varázslatos egységében a muzsika nyelvén jeleníti meg Johanna visszafelé pergetett életútját. Honegger zenéje rendkívül érzékletes, s mindvégig a humánum forró vérkeringésével telíti a történeteken, de amellett különös módon elsőbbséget ad a szónak, mintegy kitágítja az élőszó határait és azt mondja el, ami szóval már kifejezhetetlen. Emília Vásáryová, aki stílusos hófehér toalettjében már gyöngéd, finom megjelenésével is teljes illúziót keltett, megindítóan elevenítette meg a domrémy-i kis pásztorlány figuráját. A kitűnő fiatal színésznő szövegmondását leginkább egy szóval jellemezhetjük: „zenei" volt. Szerepét beszélt szólamnak fogta fel. Úgy állította elénk a fanatikus lányalakot, mint aki tudja, hogy Claudel muzsikáló költeményét nem „fedheti" színészi eszközökkel. Gustáv Valach szonórus hangon, méltóságteljesen szólaltatta meg a szelíd szavú Domonkos testvért, aki kezében „A könyvvel" leszállt a földre, hogy az írástudatlan Orleánsí Szűz megtudhassa tőle, mit tettek vele a földiek. A további prózai szereplők gárdája: Alžbeta Poniőanová, Štefan Figura, Karol Zachar és végül František Zvarík, akinek tömör orgánuma jellegzetes formálása külön említést érdemel. A zene és a prózai szöveg sima kapcsolatáról Karol Zachar rendezői keze gondoskodott. A szólóénekesek névsora: Alžbeta Svobodová, Eva Blahovú, Nina Hazuchová, dr. Janko Blaho, Peter Oswald és Jozef Špaček. Az énekesek közül a „hölgykoszorú" érdemel külön elismerést. Ladislav Slovák oratóriumkarmesteri pályafutásának egyik legértékesebb teljesítményét nyújtotta. A mű zenei megoldása érett művészi produkció volt és kitűnően sikerült a prózai szereplők és a zenei apparátus összefogása is, ami valóban rendkívüli feladat. Filharmóniánk is teljes odaadással állította művészi erejét a nagyszabású kompozíció szolgálatába. A Bratislavai Csehszlovák Rádió gyermekkórusa (karnagy Ondrej Francisci) üde bájjal nyújtotta át a francia gyermekdalok harmatos virágait. És utoljára, de nem utolsósorban: a Szlovák Filharmónia Énekkara még a modern kórusművek kívánalmaival mérve is nehéz feladat előtt állt: boszorkányégetés, szentdicsőítés, a szeretet és a gyűlölet, a hit és a pogányság váltakozó hangjai ... a szélsőséges ellentétek bonyolult zenei és előadási problémákat rejtegetnek. A kórus kiváló karnagya, Ján M. Dobrodinsky irányításával a remekmű minden fázisát hangulatteremtő erővel, beszédesen abrázolta. A hatalmas drámai alkotás a szeretet jegyében csendül ki. Honegger oratóriumi zenei színházának élményével ezt a gondolatot vittük haza mi is a hangversenyteremből: az élet legnagyobb ereje a szeretet! HAVAS MARTA Dudapesten egyre gyakrabban hangzik fel a név: Ráthonyiék. Valóban, a Fővárosi Operettszínház népszerű bonvivánja, Ráthonyi Róbert mellett mind gyakrabban bukkan fel kislánya, a tizennégy éves Ráthonyi Hajnalka, aki már a Magyar Rádió és Televízió Táncdalfesztiválfán is szerepelt, de szereplője volt több tv-revűnek, rádióközvetítésnek és hanglemezfelvételnek is. Sőt, több hónapon keresztül édesapjával együtt fellépett a budapesti Kamara Varietében is. Hajnalka arra a kérdésre, hogy az előadói vagy a színészi pálya mellett dönt-e, még nem tud egyértelmű választ adni. A színpad, persze, vonzza, de ez még nem minden: a „sulit" is megfelelően kell elvégezni és még annyit kell tanulni, míg véglegessé válhat a döntés ... (f) Egy eset — több tanulsággal A Csallóközi Dal- és Táncegyüttes neve ismerősen cseng a kultúrát kedvelő széles nyilvánosság előtt. Ezt a Csoportot évek óta úgy tartjuk számon, mint egyik legtehetségesebb hazai magyar műkedvelő együttesünket. Különböző díjak és elismerések fémjelzik eddigi eredményes tevékenységét. Az idén azonban keveset hallatt magáról, s ha olykor mégis fülünkbe jut egy-egy kósza hír, bizony az nem éppen legkedvezőbb. De maradjunk csak a tényéknél, mert azok is lehangolók. Az együttes ezekben a hónapokban kritikus napjait éli. Magyarán: nem próbáltak, nem léptek fel sehol, nem dolgoztak. Vajon miért? — vetődik fel a kérdés. Erre igyekeztünk választ keresni Dunaszerdahelyen. I. A múlt Nem lehet anélkül beszélni az együttes mai helyzetéről, hogy legalább távirati stílusban ne idézzük múltját. A csoport elődje a Pozsonypüspökin működő Felső-csallóközi Népiegyüttes volt, amely az 50-es évek elejétől több mint tíz évig tevékenykedett, s ezután a gazdasági, valamint az egyéb körülményeket figyelembe véve székhelyét Dunaszerdahelyre tették át, s azóta szerepel mai nevén. Közben a maroknyi csaportból a műkedvelő szintet jóval meghaladó, csaknem ötven tagot számláló, együttes fejlődött ki. Az elmúlt években több első helyezést értek el a zselízi és a gombaszögi országos rendezvényeken, 1968-ban sikeresen vendégszerepeltek Budapesten is. Quittner János személyében tehetséges koreográfusra találtak, Ágh Tibor pedig különösen a zenekar továbbképzésében végzett értékes munkát. A sikeres tevékenység fő részesei azonban mégiscsak az együttes tagjai voltak, akik töretlen lelkesedéssel, szabad idejüket feláldozva jártak hetente háromszor próbára, s átlagosan havonta egyszer-kétszer fellépésre. Pedig túlnyomó többségük nem dunaszerdahelyi, hanem a környékbeli falvakban laknak, s így a próbák után késő éjszaka térnek haza, másnap meg kora reggel kell munkába indulni... Mégis vállalták az áldozatot, mert — ahogy mondták — szeretnek táncolni, énekelni és a sikeres fellépés öröme megfizethetetlen élményt jelent. Az elmúlt években műsorukba egyre több csallóközi népi hagyományokat felelevenítő tánc is került. Gombaszögön különösen Ágh Tibor feldolgozása, A lakodalmi hangulatok aratott megérdemelt sikert. Ügy nézett ki, hogy az együttes kiforrott és szlovákiai méretben is színvonalas munkát fog végezni. II. A jelen A remények egyelőre nem váltak valósággá. De nézzük tovább a tényeket: az elmúlt év végétől, Quittner János Pozsonyban a Csemadok dolgozója lett. Felajánlotta ugyan, hogy hetente egyszer, ha kell díjmentesen, lejár a próbákra. Ezt az ajánlatát a dunaszerdahelyi járási Népművelési Otthon illetékesei nem fogadták el, ezért végleg megvált az együttestol. Helyette az együttes volt táncosát, jelenleg a Népművelési Otthon szakelőadóját, Méhes Pétert nevezték ki a tánckar vezetőjévé. Az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy ez a csere kissé furcsán ment végbe, hiszen egy ideig még az együttes tagjai, de még a táncosok bizalmija sem tudott róla. Ugyanakkor a zenekarral ls megnőttek a bajok. Az ok prózai: az ő közreműködésüket bizonyos idő óta honorálták, de ezt a tiszteletdíjat kevesellették, s jobb kereseti lehetőséget találtak a Jednota fogyasztási szövetkezetnél. Ezúttal is, mint annyiszor, az előnyösebb anyagi feltételek erősebbeknek bizonyultak az erkölcsi kötelességeknél. S hogy a baj még nagyobb legyen, néhányan (ki tudja, miért?) Ágh Tibor munkáját sem nézték valami jó szemmel, különböző nézeteltérésekre került sor, és a mai napig sincs tisztázva, hogy tulajdonképpen megmaradt-e az együttes művészeti vezetőjének vagy sem. Ehhez mi csak anynyit tehetünk hozzá, hogy az ő áidozatkész munkája mindenképpen más viszonyulást érdemelt volna. A sok felgyülemlett nehézséget a tagok lelkesedése sem tudta legyőzni. Munkájuk megszakadt, hónapokon keresztül nem próbáltak, nem csináltak semmit. S az illetékesek? Tudom, számtalan objektív nehézséget hozhatnak fel védelmükre, mégis úgy érzem, hogy részben ők is felelősek az együttesben uralkodó jelenlegi helyzetért. III. A jövő? Megkérdőjeleztem, mert egyelőre még bizonytalan. Az előrehaladás annyi, hogy a társaság újra próbálni kezdett, egyelőre a régi sikeres számokat újítják fel. A Csallóközi Dal- és Táncegyüttes ügyével (nem előszörl) a jnb művelődésügyi osztálya is foglalkozik. Nyári Ferenc osztályvezető szerint egy olyan statútumot szeretnének létrehozni, amely szerződésben rögzítené a tagok — az új zenekart is beleértve — jogait és kötelességeit. Ez helyes lejtésnek látszik, de önmagában még nem elegendő. Ugyanis az együttesnek a mai napig nincs koreográfusa, sem művészeti vezetője, márpedig nélkülük bármiiyen igényesebb munka elképzelhetetlen. Ha nem tévedek, a régebbi sikerek kovácsoló! — Ágh Tibor és Quittner János —.mindenkinek előnyös megegyezés után hajlandóak lennének az együttessel dolgozni. Viszont helyeselni lehet azt is, amit Nyári elvtárs mondott, miszerint a legjobb megoldás az lenne, ha olyan szakembert találnának, akinek fő foglalkozása lenne a Csallóközi Dal- és Táncegyüttes vezetése. Epilógus helyett A történteknek más háttere is van, melyet nem okvetlenül fontos felidézni. Az egészet néhány mondattal is el lehetne intézni. Szándékosan nem tettem, mert ez az eset nagyon sok tanulsággal szolgál. Ismét bebizonyosodott, hogy bármilyen csoport eredményes működéséhez nemcsak lelkes tagok kellenek, hanem önzetlen és hozzáértő vezetők is. Továbbá újra szembe találtuk magunkat azzal az égető problémával, hogy úgyszólván alig van a •népműveléshez értő magyar szakemberünk. A meglevő lelkes emberek munkáját a kevésbé tehetségesek nemcsak, hogy nem nézik jó szemmel, de gyakran gátolják is. Viszont az is tény, hogy az említett szakemberek némelyike gyakran minden tekintet és tisztelettudás nélkül igyekszik érvényt szerezni akaratának, ami nyilván nem szülhet jó vért. Azt sem hallgathatjuk el, hogy a népművelési otthonok illetékesei gyakran felelőtlenül végzik munkájukat, s bizony vajmi keveset tesznek a korszerű népművelés érdekében. A legfőbb tanulságot a végére hagytam: ismét találkoztunk azzal a sajnálatos esettel, amely országos méretben is jellemző ránk: gyakran minden egészséges kezdeményezés és értelmes munka a személyes ellentétek mocsarába fullad és ez egészen addig fajul, hogy csak az indulatok maradnak meg, kultúránk egy-egy értékes láncszeme pedig tönkremegy. Ezért értünk egyet a Járási Népművelési Otthon szakosztályvezetőjével, Jarabik Imrével, aki a Csallóköz című járási újság hasábjain a következőket írta: „Hasznos munkát fejtenének ki a kultúra apostolai Dunaszerdahelyen, ha rágalmak és gúnyolódások helyett megteremtenék az együttes erkölcsi és anyagi bázisát, ami a legfőbb biztosíték lenne arra, hogy az együttes talpraáll FflRT és ott folytatja munkáját, ahol 1117 > abbahagyta — az ország legjobbjai között." 1970. Ezek a megszívlelendő sorok tágabb értelemben nemcsak a 2

7Csallóközi Dal- és Táncegyüttes esetében

vérvényesek. ZL SZILVÁSSY JÓZSEF ®