Új Szó, 1970. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-22 / 8. szám, Vasárnapi Új Szó

r 1 S Az utóbbi időben a nyelv- és az irodalomtudomány korszerűsödését tapasztalhatjuk. Mindkét tudományág korszerűsödése főként abban nyilvánul meg, hogy a kutatók ma már olykor-olykor sikeresen alkalmaznak s használnak fel olyan módszereket és eljárásokat, amelyek a kibernetika egyes részdiszciplínáiból hatolnak be fokozatosan a nyelv-, illetve irodalomtudományba. E cikksorozatban az e módszerek segítségével történő kutatásokról és az eddig elért eredményekről akarok rövid áttekintést adni az Oj Szó olvasóinak. Természetesen egy ilyen cikksorozat keretei, a lap jellege és egyéb tényezők nem teszik lehetővé, hogy a kibernetikai módszerek nyelv- és irodalomtudományi alkalmazhatóságát, elterjedtségét, valamint gyakorlati jelentőségét illetően mindenről szó essék. Ebben ugyanis nemcsak a terjedelmi kötöttségek hatnak gátlóan s jelentenek megoldhatatlan akadályt, hanem az is, hogy a kibernetikából terjedő módszerek a nyelvészetben és az irodalomtudományban még meglehetősen kiforratlanok. Ezzel magyarázható, hogy csak lassan-lassan nyernek létjogosultságot ezen a számukra nagyon is szokatlan területen. Ennélfogva csak azokat az eredményeket és kibernetikai eljárásokat szándékozom ismertetni, amelyek kétségtelenül előbbre vitték, vagy idővel előbbre vihetik és elősegíthetik az egyes nyelv- és irodalomtudományi diszciplínák fejlődését. Ezek közül is főleg a stilisztikában és a stíluskutatásban használt kibernetikai módszerek rövid ismertetését tűztem ki célul. Eleddig kivált az információelmélet és persze vele egyetemben a statisztika vívott ki magának létjogot a stilisztikában; s így természetesen az sem véletlen, hogy az irodalmi művek elemzésekor is elsősorban e diszciplínák mutatkoznak hasznosnak és célszerűnek. Ennek folytán e cikksorozatban is az információelméleti, valamint a vele nagyon is összefüggő statisztikai kutatások eredményeit foglalom össze röviden és vázlatosan. Előbb azonban érdemes lesz tisztázni a kibernetika, a statisztika és az információelmélet mibenlétét — egyszóval: az alapfogalmakat. AZ INFORMÁCIÓELMÉLET es a ZÉPIRODALOM Kibernetika, statisztika, információelmélet A kibernetika több modern tudományágat magában foglaló elnevezés, s megalapítójaként Norbert Wiener amerikai tudóst tartjuk számon. Ö a kibernetika fogalma alatt az élő szervezetben és a gépben történő kommunikációnak és vezérlésnek az elméletét értette. A magyar szakemberek közül valószínűleg Tarján Rezső meghatározása a legismertebb és legelterjedtebb. Tarján Rezső így definiálta a kibernetikát: „Olyan új komplex tudományos irányzat, amely bonyolult, magasan szervezett rendszerek felépítését és viselkedését tanulmányozza a természettudományok módszereivel, elsősorban elméleti, de ahol lehet kísérleti módszerekkel is (vö. Kiberenetika, Bp., 1964. 17). A meghatározásban nem véletlenül van szó a természettudományok módszereiről. A tudományos kutatómunka sikerének és eredményességének valóban fontos, szinte nélkülözhetetlen előfeltételévé vált e módszerek egyikének-másikának a használata, alkalmazása. A humán tudományágakban főként a pontosságra, egzaktságra való törekvésben nyilvánul meg e módszerek hatása és alkalmazásuk jelentősége. Ennek következményeként a matematika és a matematikából eredő egzaktság egyre nagyobb szerephez jut a lélektan, a logika, a nyelvtudomány és az irodalomtudomány területén. Köztudomású, hogy a matematika hatására e tudományágakon belül új diszciplínák jöttek létre a közelmúltban; ilyen például a matematikai logika és a matematikai nyelvészet. Igaz, a lingvisztikával kapcsolatosan már sokan és sokszor megállapították, hogy a matematikai módszerek közül a kvantitatív jellegűek alkalmazása a nyelvtudományban egyáltalán nem újkeletű. Az egyszerű statisztikai felmérések tulajdonképpen már régóta folynak. Azok, akik először számolták meg, hogy Arany János és Jókai Mór bizonyos műveikben 22 000 — 25 000 szót használtak, már valójában a mai statisztikai jellegű szókincsvizsgálatok előfutárainak tekinthetők. De a régebbi verstani vizsgálatok is számos példával szolgálnak e téren. Ha valaki történetesen a versformát, a vers ritmusát pontosan meg akarta határozni, mindenekelőtt a verslábakat kellett összeszámolnia. Természetesen az említett nyelvi és ritmikai sajátosságokról készült kvantitatív számítások nagyon is egyszerűnek és kezdetlegesnek tűnnek a mai statisztikai felmérésekhez és számításokhoz képest. A "kutatók a jelenkori statisztikai vizsgálódás során már a százalékszámításnál is jóval bonyolultabb matematikai műveleteket végeznek. Mérések folynak például a szöveg variabilitását (változatosságát) illetően. Végeredményben a statisztika szorosan összefügg az információelmélettel, s a lingvisztikában e két matematikai diszciplína együtt, egymást kiegészítve terjed. Információelméletről beszélhetünk szűkebb és tágabb értelemben. A szűkebb értelemben vett információelmélet a matematikának, közelebbről a valószínűségszámításnak egy új fejezete, amely az utolsó tizenöt évben jött létre. A matematikának ez a fejezete a híradástechnikában előforduló információ-átviteli folyamatok elméleteként alakult ki; az információ-továbbítás, információ-tárolás, Információ-feldolgozás problémái- alkotják tárgyát (vö. Rényl Alfréd: Információelmélet és nyelvészet. Általános nyelvészeti tanulmányok. II. kötet. Budapest, 1964; 245). A tágabb értelemben vett információelmélet a hírközlést már nemcsak kvantitatív szempontból vizsgálja, hanem tekintettel van az információ tartalmi értékére is. A stílusjelenségek mérése jobbára a tágabb értelemben vett információelmélethez tartozik. Az információelmélet alapfogalmai A szűkebb értelemben vett információelmélet nem más, mint a hírtovábbítás általános matematikai elmélete. Létrehozása Claude Shannon nevéhez fűződik, aki 1949-ben jelentette meg „The mathematical theory of communication" (A kommunikáció matematikai elmélete) c. müvét, amely mind a szűkebb, mind a tágabb értelemben vett információelmélet alapjául szolgált. A szakirodalomban előfordul olyan felfogás is, hogy az információelmélet még a múlt században, mégpedig Morse munkásságával vette kezdetét. Ha ezt a felfogást elfogadnánk, akkor az első lépések az információelmélet létrehozását illetően 1832-ig nyúlnának vissza. A modern, a kibernetika részét képező információelmélet keletkezését azonban mindenképpen Shannon fellépése és említett műve jelenti. Az információelmélet eszerint a matematika egyik legfiatalabb ága, amely az üzenetközvetítéssel foglalkozik. Az üzenetközvetítés történhet ember és ember, ember és gép, gép és gép között. Az üzenetközvetítés és üzenetátadás legfőbb mechanizmusa természetesen a nyelv, de a nyelv korántsem egyetlen eszköze a hírközlésnek. Egyszerű hírközlésnek, információ-továbbításnak számít például a nagyvárosok útkereszteződésein a piros, a sár-> ga és a zöld. szín automatikus váltakozása. Ebben az esetben az üzenetet, hírt a „gép" továbbítja az emberhez — a járókelőkhöz és a gépkocsivezetőkhöz. Ahhoz persze, hogy a járókelő vagy a gépkocsivezető megfejthesse, rejtjelezhesse a színek jelentését, ismernie kell az értelmüket, információelméleti szakkifejezéssel — a kódot. (Tudnia kell, hogy a piros szín „állj"-t jelent, a zöld pedig ,,szabad"-ot.) A kód (francia eredetű sző „törvénykönyv" a jelentése) az egyik legfontosabb információelméleti szakkifejezés. Ezzel a terminussal azt a formát jelöljük, melybe az információt öntenünk kell, hogy az a feladótól a címzetthez a közvetítést megvalósító csatornába léphessen. A kód jelekből áll, és szabályokból arra vonatkozóan, hogy ezeket a jeleket hogyan szabad összekapcsolni. Ilyen értelemben tulajdonképpen minden konkrét nyelv (magyar, francia, német stb.) végső fokon egy olyan kód, amely egy bizonyos társadalmi közösség számára lehetővé teszi az információ továbbítását, tárolását, de egyúttal feldolgozását is. Ráadásul sokkal bonyolultabb és összetettebb kód, mint az útkereszteződések színváltakozása. • A kód azonban csak eszköze a hírközlésnek. A közlési hálózat legáltalánosabb modellje megkívánja a feladót (az üzenet-továbbítót) és a címzettet (a rejtjelezőt, hírfejtőt). Az információelméletben a feladót kódolónak, a rejtjelezőt (hírfejtöt) clekódolónak nevezik; s az üzenet, az információ formába öntését kódolásnak, az üzenet megfejtését, desifrálását pedig dekódolásnak szokták nevezni. A szűkebb értelemben vett információelmélet tulajdonképpen azt vizsgálja, hogyan lehet az információt a legcélszerűbb alakban (formában) bizonyos zavaró külső tényezők (zajok) jelenlétében közvetíteni, hogy kell a leggazdaságosabb módon „kódolni", s hogyan kell azután a kapott üzenetet „dekódolni". Végeredményben szűkebb érte> lemben vett információelmélettel van dolgunk a híradástechnikában, de az automatizálás és az elektronikus számológépek működése szintén erre épül. A szűkebb értelemben vett információelmélet az információt kvantitatív szempontból vizsgálja. Az információ mértékének az egysége az ún. bit (binary digit). Egy jel tulajdonképpen annyi bit információt tartalmaz, ahány igen—nemmel megválaszolható kérdést kell feltenni eltaláláséhoz, ha a kérdéseket a leggazdaságosabb módon állítottuk össze. Egy közismert példa segítségével magyarázom meg a bit értelmét. 32 kártya közül ki akarjuk választani mondjuk a zöld ászt. Hogyan járunk el? A 32 kártyát két 16—16 kártyából álló kártyapaklira osztjuk, majd feltesszük a kérdést, melyikben van a zöld ász. A válasz után a 16 kártyát megint két azonos számú kártyalapból álló paklira osztjuk, és ismét feltesszük a kérdést, hogy melyikben van a zöld ász. A végső megoldáshoz maximálisan, vagyis elméletileg 5 lépés szükséges, mert hiszen ennyiszer kell kettes csoportra osztani a megmaradt kártyapaklit. A matematikában jártas egyénekben itt könnyen felidéződik a logaritmus fogalma. S nem véletlenül és alaptalanul! Az információelméletben ugyanis a kettes alapú logaritmussal szokás dolgozni. Íme, a jelen esetben a 2-őt 5-re kell emelnünk, hogy 32-őt kapjuk (2

5= 32). A két alternatíva közötti döntések száma tehát 5, ezek szerint a 32 kártya közül a zöld ásznak az eltalálása elméletileg 5 bit információt igényel. (Persze, nemcsak a zöld ásznak az eltalálása, hanem bármelyik kártyáé.) Az információelméletben a bittel szorosan összefügg az entrópia fogalma. Az entrópia az eredmény meghatározatlanságának és a választási szabadság lehetőségének a mértéke. Ellentéte a redudancia, amely az eredmény előre meghatározottságának és a választási szabadság hiányának a mértéke. Redudanciáról főleg akkor beszélünk, ha a jelek (szimbólumok) felhasználása nem a leggazdaságosabb módon történik A redudancia számszerűen azt mondja meg, hogy a szöveg hányadrésze az, ami felesleges, amit nyugodtan ki lehetne belőle hagyni. A fehér hó, nedves víz, színes virág szókapcsolatok jelzői például többékevésbé feleslegesek, mert hiszen a jelzett szavak információértékét csak kivételes esetekben bővíthetik. A redudanciának a nyelvben lehet pozitív szerepe is, mert megkönynyítheti a szöveg megértését. Ez azonban már más kérdés. ZSILKA TIBOR (Folytatjuk) TÉL A TÁTRA ALATT (BERENHAUT RÓBERT felvétele)