Új Szó, 1970. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-01 / 5. szám, Vasárnapi Új Szó

Lenin a szocialista művészetről A művészet A történelem nagy alakjaihoz minden nemzedék gyakran visszatér, felidézi és alkotó módon felhasználja tanaikat, okul tetteikből. Többszörösen vonatkozik ez az első szocialista állam vezető egyéniségére, Leninre, akinek sokoldalú és számos esetben úttörő jellegű munkássága ma is életünk egyik fontos alappillére és előrehaladásunk éltető forrása. Most, a közelgő Lenin-centenárium alkalmából, valamint az egészséges kibontakozás útján haladó társadalmi életünk körülményei között különösen időszerű visszatérni életművéhez. Sokoldalú munkásságáról köteteket lehet írni. A századforduló és az azt követő évtizedek megrázkódtatásokkal teli időszakában a teljes embert követelő politikai harcok közepette többek között komplex keresztmetszetet adott a tőkés társadalmi rendszer szinte valamennyi fő jellemvonásáról — az osztályviszonyokról, a politikai harcokról, a gazdasági ellentmondásokról és az ideológiai problémákról, s ugyanakkor alkotó módon gazdagította a marxista tudomány számos ágazatát, továbbá jelentős része volt a bolsevik párt helyes stratégiájának kidolgozásában és nem kevésbé fontos szerepet vállalt a fiatal szovjethatalom megszilárdításában is. 1917. októbere után a súlyos harcoktól sokat sanyargatott és az intervenció által veszélyeztetett szovjet államban szavakkal alig kifejezhető megfeszített munka kezdődött a már proklamált célkitűzések megvalósításáért. A politikai és gazdasági törekvések mellett megkülönböztetett figyelmet szenteltek a társadalom felépítményének, s ezen belül a művészeteknek. E téren ís minőségi változások érlelődtek, ugyanis az elmúlt évtizedben jobbára csak formai újításokkal kísérletező művészeti ágazatok ezúttal alapvető tartalmi megújulásra is kényszerültek, más szóval vissza kellett tükrözniük a társadalmi rendszerben bekövetkezett változásokat. Megváltozott a művészettel szemben támasztott igény, s ugyanígy merőben új feladatot is kapott. Lenin erről így írt: „A művészet a népé. A széles dolgozó tömegekben kell mély gyökeret eresztenie. El kell érnie a tömegek megértését és szeretetét. Az ő érzésüket, gondolkozásukat kell összefognia és felemelnie". Ezzel a programmal a művészet — amely különösen abban az időben gyakran csak öncélú kísérletezések eszköze volt — hatalmas és nemes feladatot kapott. A tömegeket kellett olyan színvonalra hoznia, hogy megértse és élvezni tudja az emberi alkotó tehetség gyümölcseit. Lenin e munka kapcsán rámutatott az értelmiség fontos és felelősségteljes szerepére is. A következő esztendőkben országszerte, az ipari központokból a legeldugottabb falvakig, nagyméretű mozgalom indul meg, hogy a kultúra fénye bevilágítsa a legeldugottabb helységeket is. Könyvtárak és olvasótermek létesültek, különböző tanfolyamokat szerveztek, színielőadásokat és hangversenyeket rendeztek, „kultúrvonatokat" és vándorkiállításokat indítottak az ország minden részébe. Lenin azt is jól látta, hogy az oroszországi viszonyok között elsődleges feladat a népművelés és a népnevelés, mert „ez megteremti a kulturális talajt — feltételezve a kenyérkérdés megoldását — amelyből egy valóban új, nagy művészet sarjad majd ki, a kommunista művészet, amely a tartalomnak megfelelő formát is kialakítja". Ha bepillantunk a századforduló utáni orosz irodalomtörténetbe megállapíthatjuk, hogy az orosz irodalmat és más művészeti ágazatokat felkészületlenül érték az októberi események. Ebben az időben az irodalomban három irányzat volt a legizmosabb, éspedig a szimbolizmus, futurizmus és az akmeizmus. E három hangadó törekvés árnyékában ekkor tette meg csak a proletárirodalom első bátortalan lépéseit, főleg Necsajev és Skuljov alkotásai révén. Ennek ellenére a forradalom itt is nagy mértékben éreztette hatását és döntő impulzust adott annak az erjedésnek, amely a későbbiek folyamán a szocialista Irodalom megszületéséhez vezetett. Ez az átalakulás nem ment máról holnapra, hiszen több mint egy évtized telt el a kikristályosodásig. A Lenin már jóval a forradalom előtt megfogalmazta a pártos irodalomról szóló téziseit, s elképzelése azután a bolsevik párt művészetpolitikájának alapját is képezte. Habár a belső és a nemzetközi helyzet sokáig nem volt kedvező a szovjet állam szempontjából a bolsevik párt ezt az átalakulási folyamatot nem siettette adminisztratív és egyéb intézkedésekkel, hanem" tág teret biztosított a különböző művészeti Irányzatok képviselőinek tevékenységük kibontakoztatására és csak ott lépett fel erélyesen, ahol ezek a törekvések már kimondottan az állam érdekeit veszélyeztették (az irodalomban a szmenyovehovisták). Ezzel a tanulságos politikával magyarázható az a tény, hogy a szovjet állam létezésének első éveiben a legkülönfélébb művészeti ágazatok képviselői alkottak ott, ahol a cári Oroszország évei alatt minden újra törekvő művész a legjobb esetben is emigrálni kényszerült. Clara Zetkin egy alkalommal meg is jegyezte Leninnek, hogy lelkes csodálója a bolsevikok egyedülálló, titáni kulturális munkájának, de azt sem titkolta, hogy véleménye szerint igen sok bizonytalan, zavaros tapogatődzás is mutatkozik és a kulturális élet új útjaiért vívott harc mellett felbukkannak divathóbortok, nyugati minta szerint. Ezekre az aggodalmaskodó szavakra a következő választ kapta: „Azoknak az erőknek ébredése és tevékenysége, amelyek új művészetet és kultúrát akarnák teremteni Szovjet—Oroszországban jó dolog, nagyon Jó. De kell pótolnunk és be akarjuk pótolni az évszázadok mulasztását. A kaotikus forrongás, az új megoldások és jelszavak lázas keresése ... elkerülhetetlen". És nyomban hozzátette: „De persze mi kommunisták vagyunk. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel és nem hagyhatjuk, hogy a káosz tetszése szerint kavarogjon. Ezt a folyamatot is biztosan, tudatosan kell irányítanunk és meg kell kísérelni eredményeit kialakítani, meghatározni." Ezek a sorok is Lenin céltudatos, á megfelelő körülményeket mindig figyelembe vevő magatartásának bizonyítékai. Tisztában volt. többek között azzal is, hogy a művészet fejlődésének sajátos törvényei vannak, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni, de ugyanakkor tudta: e téren is határozott elvi álláspontra kell helyezkedni. S hogy nézetei mennyire helytállóak, azt többek között a harmincas és a későbbi évek bizonyítják, amikor ezeket figyelmen kívül hagyva a téves nézetek és intézkedések következtében a reményteljesen kibontakozó szocialista művészet egy része átmenetileg a sematizmus útvesztőibe tévedt. Ma már ezekből a torzításokból és egyéb tévedésekből okulva, Ismét a lenini útmutatások alapján tevékenykedünk, melyek nemcsak az új, szocialista művészet eredményes kibontakozását segítették elő, hanem mai művészetpolitikánknak is egyik alkotó eleme. SZILVÁSSY JÓZSEF NÉPÉ A

mi színházi közönségünk, aki joggal elvárja, hogy évadonként legalább egy zenés vígjátékot lásson, végeredményben nem is olyan „rossz" közönség. Eljárogat a színházba, örül a jó előadásnak és kellő szakértelemmel értékeli is színészeink emberábrázoló tehetségét. Észre veszi a rendező munkáját és ezen túl a díszlet, zene, jelmez és egyéb effektusok jelenlétét is hivatottan honorálja. Egyszóval érdeklődéssel ül be a nézőtérre, mert végső fokon mégiscsak élményt keres. Még a szórakoztatásra szánt előadásokban is keresi a színpad és a nézőtér közötti kapcsolatot. S mivel a színház nincs meg nélküle — a színpad sem lehet meg jő dráma és jó színészek nélkül. Színvonalas szöveg és tehetséges szereplő szükséges tehát, hogy a színház által „meghirdetett", és a néző felé „Irányított" probléma kellő visszhangra találjon. Mert bárhogyis szóljon a fáma, a mi közönségünk színházpártoló publikum! „Távolmaradásából" nem megnyernünk, hanem visszahódítanunk kell őt a nézőtérre. Visszaszoktatni á színházba jövéshez. „Társadalmi eseménnyé" minősíttetni a színházba járás hagyományos ceremonialitását. Persze ne csak egy-egy előadásra jöjjön el, de aktívan vegyen részt a színházi évadok munkájában. " Közönségünk szereti a színházat s éppen ezért mindent el kell követni, hogy jó és értékes előadásokat láthasson. Olyanokat, ahol a színpadi élmény közvetlen, őszinte és igazi. Ahol eleven színészek formálják emberré a szerzői figurák színpadi mását. Az is nyilvánvaló, hogy az esztétikai, a népművelés és a színházvezetés sokirányú követelményét keli közös nevezőre hozni, amikor korszerű színházról van szó. Elvégre nem lehet közönbös mit visz magával a néző (vagy a szereplő) egyegy előadásról. Milyen benyomásokat, milyen értékes és új gondolatokat, évadról-évadra, milyen színházi műveltséget visz magával a színpadról, nézőtérről. Az előrehaladás kulcsa, ilyen formán a tartalmas dramaturgiában van. És nem lehet még kifogás, hogy a műsortervezés eleve bizonyos eklekticizmusra kényszerül. Hogy nehéz az összeegyeztetés, sok a „zavaró" körülmény és gyakran hiányzik a tárgyilagos következetesség. S ezt méginkább fontos kihangsúlyozni, amikor két színházról beszélünk. Mert ez a valóság. Két olyan társulatot kell figyelemmel kísérnünk, amelyek előadásain a legkülönbözőbb érdeklődésű, ízlésű és kultúrájú emberek keresnek felemelő gondolatokat, felüdítő helyzeteket, megrendülést vagy élményt. De az is lehet, hogy csak egyszerű időtöltési lehetőséget, gondtalan szórakozást, könnyed kikapcsolódást. S éppen ezért van szükség a korszerű és időszerű színházra, a tárgyilagos színházi kritikára. A színház tóbb mint 2500 éve érzékeny lelki rezdülésekkel működő intézmény. Amit ad, az eredeti, őszinte és Igazi. De eredeti csak úgy lehet, ha saját magát adja. Őszinte, ha a legsajátosabb képességeit bontakoztatja ki. Igazi, ha az élet igazát ÉV ELEJI MEDITÁCIÓ SZÍNHÁZRÓL KÖZÖNSÉGRŐL hirdeti. Alkati sajátságok ezek. Önfeltáró őszinteségek ... kezdeményező merészségek, ami már nem a hajlamok és a szeszélyek dolga, nem merev kapcsolódások vagy elhatározások kérdése csupán, hanem szervesen egymáshoz tartozó dolgok ezek. Mert nem csak a tehetség valamely jónak hitt hajlamának könnyű kifuttatása adja meg a látszólagos eredetiség, hanem éppen a különböző hajlamok ütközéséből támadó új minőségek adják meg a korszerűség helyes értelmezését. Nem az a siker, amit valaki valakitől könnyen megkapott, hanem az, amit magában hoz létre azzal, hogy az adott lélektani helyzetben és az adott viszonyok között, hogyan valósítja meg nemes célkitűzéseit. Hogyan tudja tovább működtetni a színjátszás folyamatosságát, hogyan képes egybehangolni a szerző — színész — közönség egymást nem nélkülözhető egységét. Mert sorsdöntő a néző jelenléte. Fontos, hogy a színház céljait magáévá tegye. Csak így épülhet ki a színpad és a nézőtér egymásra ható, őszinte viszonya. Csak fgy lehet a színészetet rangra emelni, a nézőteret értékesein benépesíteni. Csak így lehet a kultúra jegyében tömörülő nézőket értékes aktivitásra buzdítani. Össze kell hát hangolni színházaink műsortervét. Eseményeket, igazságokat, izgalmas konfliktusokat kell színpadainkról sugároztatni. Ügyelve persze arra is, hogy a bemutatásra javasolt művek gondolati tartalma ne süllyessze a mondanivalót az alibi rangjára és a színházi alkalmazottak ne minősítsék ottlétüket csupán „kenyérkereső munkaviszonynak". Színészeink sokrétű közönség előtt lépnek fel. Igy a visszhang is soiíféle. Viszont a jó előadás sokmident kiegyensúlyoz. De a jó előadáshoz szükséges, hogy a színház valóban Színház legyen. Ez az alapvetés már magában is biztosítéka a sikernek, mert munkamődszerét abból az örök alapból veszi, amelyet Arisztotelész óta az univerzális színpadi művészet hagyott az emberiségre. S mint ahogyan a közkedvelt színész és a helyes szereposztás is „behozza" a maga nézőközönségét, a jő műsorterv a színház gazdasági feltételeinek is eleget tehet. A műsorcsere is a két színház előnyére válik, ha szakszerűen és módszeresen hangolódnak egybe a tervek. Ez magával hozza azt ís, hogy színészeink is gyakrabban jutnának „nagyobb" és értékesebb szerepekhez. Elevenebb lenne a színészi alkotás vérkeringése. És ösztönözhetné hazai drámaíróinkat újabb művek megírására, még akkor is, ha azok „csak" a kísérleti színpadon kerülnének bemutatásra. A közönség jelenlegi megosztásán és ehhez igazodva az eddigi színházi gyakorlat míkéntje-hogyanja felett ideje lenne elgondolkodni. Mert ez a kiinduló pont! Valahonnan el kell kezdeni a számonkérést. De a hisztérikus vagy a közönyös nyugtázás és vállonveregető alibizmus helyett inkább az a nyilvánvaló, hogy a színház és a néző viszonyának és őszinte közeledésének a módszertanán, célszerű lenne „egy kicsit" elelmélkedni. SZUCHY M. EMIL