Új Szó, 1970. február (23. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-13 / 37. szám, péntek
P ár nappal a budai csata utolsó felvonása előtt a Törökvész és a Gábor Áron utca sarkán megütötte a fülemet az idegen szó: .Magyar, igyi szuda". Odamentem a szovjet katonához. Ukrán volt. Elmondta, hogy az ostrom alatt az előttünk elterülő réten beásta magát, ott feküdt a lövészárokban, s onnan lőtte a házat, ahol laktunk. Észrevette, hogy gyerekek is vannak a házban, ezért megkímélte a sarokszobát, ahol meghúzódtunk. Szlovák nyelvtudásom nagy segítséget jelentett, jól megértettük egymást. Hamarosan még jő néhány férfit öszszeszedett az „igyi szuda" jelszóval. Kis kerülővel elvezetett bennünket egy tőlünk nem messze eső domboldalhoz, s csákányokat adott a kezünkbe. Egy aránylag jó karban levő villára mutatott: „Ezt verjétek szét, ebből csinálunk fedezéket! A Gestapo, az SS és a nyilasmaradványokat most likvidáljuk a Várban, hogy Pest —Buda teljesen szabad legyen. Lehet, hogy erre próbálnak menekülni. A Várban bújtak meg még az utolsó „csodafegyverben" reménykedők". Alkudni próbáltam, hogy kár ezért a villáért, hiszen olyan kevés az ilyen aránylag sértetlen ház, viszont annyi a rom, hogy tégla, kő elég van itt körülöttünk. Fölényesen végigmért; civil! Ez sem tudja, hogy a háborúban csak parancs van és nem vita. Beláttam, és a csákányt teljes erőmből — persze, ezt az erőt csak jóindulattal lehetett akkor annak nevezni — a falba vágtam, s az beszakadt. Beépített szekrény volt a szoba falában. A katona kíváncsian odaugrott, benyúlt és egy félig bunda, félig szövet női kabátot emelt ki. Nekem akarta adni, vigyem haza. Visszautasítottam, hogy nekem más holmija nem kell Nem voltam elég gyakorlatias, nem gondoltam arra, hogy később ezért egy kis lisztet vagy zsírt kaphattam volna. Majd a szekrény aljából egy pár hegyes orrú „simlcipőt" húzott elő. Ezt kínálta, ezt is elutasítottam. Megsokallta, valami politikai ellenállást sejtett ebben, mert rám fogta automata fegyverét, hogy hát ez mi? Te talán valami szekta tagja vagy, netalán fasiszta vagy? Rögtön vigyél el valamit! Rövid ismeretség után katona bará tom, akinek talán az életem köszönhettem, most az életemet kéri. Ennek fele sem tréfa, valamit el kell vinnem, hogy haragját, bizalmatlanságát feloldjam. Négy éve harcol. A frontnak sajátságos törvényei vannak, s úgy látszik, én ezt nem respektálom. Ügy néz rám, mintha a Nagy Honvédő Háborút, a megtámadott védekezését, annak minden formáját nem tartanám jogosnak és természetesnek. Körülnéztem, gyorsan cselekedni kell. A földön heverő könyvek közül Petőfi összes költeményei felé nyúltam. Rálépett. Megkérdezte, hogy mi az, ki a szerzője. A szabadság költője, válaszoltam, majd felemeltem a könyvet. Radó Antal beveze" tésében az áll, hogy ami az angol nemzetnek Shakespeare, az olasznak Dante, az nekünk Petőfi. A helyzetnek megfelelően ezt aplikáltam. Ami az orosznak Puskin, nektek Tarasz Sevcsenko, az nekünk, magyaroknak Petőfi. Hát mit írt a ti Sevcsenkótók? Mit?! „Buda Várán újra német zászló! Hová legyek lelkem haragjától? Arcunk piros, de nem zsarnokvértűi, Hanem saját szívünk szégyenétűn" Fordítom neki szlovákra — ha nem is olyan tökéletesen adom vissza az eredetit, mint Janko Smrek —, megérti, majd az Akasszátok fel a királyokat cárokra alkalmazva fordítom. Tetszik neki. Meg kell ismételnem, hogy jobban megértse, hiszen a szlovák mégsem ukrán, habár sok a hasonlatosság a két szláv nyelv között. Mesélek neki Petőfiről. Látom, élvezettel hallgatja, majd elveszi tőlem a csákányt. Te professzor vagy, neked nem szabad ezzel dolgozni. Kijavítom, hogy festőművész vagyok, nem professzor. Professzori Hangzik kategorikusan. C'est la guerre! Ez a háború! — gondolom, ahogy a franciák hajtogatják ilyenkor indokolás és vita helyett. Két ujját a szájába ilieszti, nagyot füttyent és pillanatok alatt egy csomó szovjet katona fog körül bennünket. Leülteti őket a hóba, a kövekre, a téglákra. Bekonferál. A professzor a magyar Puskinról, a magyar Sevcsenkóról, Petőfiről fog beszélni. A többiek — a- magyarok — verik szét a villa falait, hordják a téglát, építik a sáncokat. Kezemben Petőfi összes költeményeinek 1901-es kiadása. Improvizálva fordítom szlovákra a verseket, kétszer elmondom, hogy jobban megértsék. Félig szlovák nyelvlecke, Budavár ostrománál, félig irodalomtörténeti előadás a költőről, a szabadság harcosáról, aki nem akart „ágyban párnák közt halni meg". A napsütéses, kristályos, csillogó fehér hóban megható volt nézni a pirospozsgás katonaarcokat, ahogy érdeklődő, ragyogó szemekkel figyelték a szót, melyet talán nem 'S egészen értettek vagy talán mégis, hiszen még fizettek is érte. Pálinkával kínáltak és egy szelet kenyeret is adtak hozzá. Az utóbbit haza akartam vinni, de nem engedték, meg kellett ennem, ha külön adtak egy egész, formában sütött, ízletes barna kenyeret. Ez volt első keresetem a felszabadult Rózsadombon. Hazaküldtek. A Petőfi-könyvvel — melyet ma is őrzök, mint a felszabadulás emlékét — és a barna kenyérrel a hónom alatt elindultam, azaz elindultam volna, de ők azt akarták, hogy kössem össze a többi könyvet is, és vigyem el mind. Hiszen a „professzornak" szüksége van rá Lealkudtam őket és maradtam csak a Petőfi-kötet új tulajdonosa. Nem engedtek egyedül, hazakísértek. Attól kezdve mindennapos vendégeim voltak. Soha nem jöttek üres kézzel, kenyeret, egy kis sós szalonnát, babot, krumplit, húst, valami kicsiséget — de akkor nagy kincset — mindig hoztak. Persze ellenszolgáltatásul nekem is adni kellett valamit, mesélni az előttük eddig ismeretlen dolgokról, a magyarok történelméről, haladó irodalmáról. A Dózsa-féle parasztlázadástól Rákóczin s az t848-as szabadságharcon keresztül egészen az 1919-es Magyar Tanácsköztársaságig. El kellett mondanom mindent. Jólesett. Gyermeki meghatottsággal, részvéttel hallgatták ismertetéseimet a magyar ellenforradalomról, Horthyról, a Tanácsköztársaság leveréséről, a terrorista Héjas-fiúkról, a Prónai-különítményről, Orgoványról stb., stb. Ha az illegális kommunista mozgalomról, beszéltem, őszintén meg kell mondanom, azt mindig némi ideges fejcsóválás kísérte. „Akkor hogyan engedhettétek, hogy a németek leromboltassák ezt a szép várost?" Ilyenkor többnyire félbeszakadt a beszélgetésünk. Semleges témát kellett keresnem. Csehszlovákiáról kezdtünk beszélgetni, a háború előtt itt látott kiváló szovjet filmekről. Csapajevet, a Kronstadti matrózokat, Eisenstejn, Pudovkin, Dovzsenko és mások remekműveit valószínűleg ók is látták, mégis újra és újra elmondatták a filmek tartalmát, szüzséjét, beleélve magukat a hős történetekbe. Ezek a beszélgetések már a béke hangulatát keltették, de egy-egy sóhajtásuk figyelmeztetett végső célúkra, hogy Berlinben a Reichstagra még ki kell tűzniük a győzelmi vörös zászlót, és hogy addig még sok-sok emberéletet fel kell áldozni Ki tudja, mennyit azért is, hogy legközelebbi feladatukat teljesítsék és a budai Várból kifüstöljék az ellenséget. P ar nap múlva egy eszeszistát láttam felénk rohanni a Törökvész úton. Fegyverrel a kezében, egyenesen a házunk felé tartott. Az agyamon átcikázott a gondolat, hogy hozzánk rohan, valószínűleg polgári ruhát akar, máshogy nem menekülhet, és azt az életünk árán is megszerzi. 0 • fegyverrel, mi fegyver nélkül. Most már igazán kár volna meghalni! A Vár felől rohan, gondolom, kitört. Mintegy négy telefonoszlopnyira lehetett tőlünk, úgy kétszáz méternyire, mikor oldalról gépfegyverropogás hallatszott. Az eszeszista megbotlott, fölvetette magát, fordult egyet a levegőben, majd arccal az úttestre zuhant. Lehet, hogy abból a fedezékből lőtték le, amelyet mi kezdtünk építeni a mieinknek, mert akkor már igazán a mieinknek éreztem azokat, akikkel Petőfin keresztül szőttünk testvéri barátságot. Lehet, hogy ez volt Buda hívatlan „védelmezői" közül az utolsó halott. Azután már nem nagyon hallottunk csatazajt. Itt-ott lehetett hallani még, hogy egy-egy sorozatot kilőttek géppisztolyból, de az már csak visszhang nélküli sortűz volt, cél nélkül, a levegőbe. Jelezve, hogy ne feljtse senki: itt vagyunk, győztünk! Most már nemcsak Pest, hanem Buda is felszabadultl Szabad volt Budapest és —• lerombolt. A Vérhalom térről elmentünk a volt Ziluhy-villához. Onnan szörnyű panorá ma tárult elénk. Valamennyi Duna-híd lerombolva. A kémények, a héefalak supaszon, füstösen, ablak nélkül ágaskodnak az égnek. Csonkán -persze, csak itt-ott megmaradva. Ijesztő kép! Örök pusztulás, reménytelenség, lemondás. Itt sohase lesz élet! Lemegyek a Margit körútra. Végesvégig csupa kilőtt német tank, autó, különfele szállítóeszközök. Köztük embe rek mozognak. Szovjet műszaki csapatok szerelik szét ezeket a tákolmányokat. Szakszerű rendszerességgel szorítozzák a leszerelt csavarokat, alkatrészeket. Tervszerűség, rendszer ebben a borzasztó rombolásban. Micsoda kontraszt! Távolabb már magyarokat is látok. Civilek, nők, gyerekek, férfiak. Közös vonásuk, hogy többnyire soványak, sápadtak és szinte kivétel nélkül üres hátizsák, zsák vagy tarisznya van a hátukon. A biztonság kedvéért viszik, hátha akad valami bele való. Egy zsákutca felé mennek sokan, állítólag egy agyonlőtt ló fekszik ott, akárki vághat belőle. Hallom, sokan étvágyat csinálnak, milyen jó hagymával a gulyás vagy a pörkölt a ló húsából. Persze, csak az vág belőle, aki a rettenetes szag ellenére iiieg tudja közelíteni. Én is elindulok, a zsebkésem szorongatom, de hamar visszafordulok. Ugyanakkor mégis megállapítom, hogy az emberek szemében nincs lemondás, ellenkezőleg, élniakarás van mindenáron. Ember, küzdj és bízva bízzál! Jó volna átjutni a pesti oldalra, megtudni, ki él barátaim és ismerőseim közül, de hogyan átjutni a hidak nélküli? Lemegyek a Duna-partra. Látom, hogy egy nagy csónak vagy kompféleség működik, hordja az utasokat. A komp felé veszem az irányt, mikor egy rikkancs vidám hangja üti meg a fülemet: Megjelent az orosz — magyar szótár, tessék, tessék! Orosz — magyar, magyar — orosz szótár, tessék, tessék! No tessék, mondom én is, rámosolyogva a rikkancsra, aki megértően visszamosolyog meglepetésemen. Ki hitte volna?! De hiszen igaz, Mohács után állítólag csak 32 000 család maradt meg Magyarországon. És most már világosan látom, hogy nincs örök lemondás, megsemmisülés. Ellenkezőleg, az élet újra lüktet. Budapest szabad — Budapest újra éli M ost már csak azt kellene felsorolni, hogy 25 év, egy negyedszázad alatt mennyivel szaporodott a magyar főváros lakosságának a száma, hány lakást, középületet építettek újjá, hány új lakóház, középület épült, hány új lakótelep, híd, szálloda, áruház, üzem, kulturális intézmény született. De ennek én már nem vagyok mindennapos szemtanúja. Hazajöttem, és csak mint ritka vendég megelégedéssel és csodálattal bámulom néha-néha. hogy az egykori romváros egyre épül. szépül. Élvezettel hallgatom a pesti ember örök elégedetlenségét, egészséges zsörtölődését a hibák körül: „Hát igen, vannak még hibák .. Ezért az előtt, aki csali vendégségbe jár a 25 évvel ezelőtt lerombolt Budapestre, vannak még csodák is! Amihez szívből gratulálunk a felszabadulását ünneplő magyar fővárosnak. LŐRINCZ GYULA U D API íri ĽJ 1945. FEBRUÁR np iL
