Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-18 / 3. szám, Vasárnapi Új Szó

LÁTOGATÓBAN RÁKOS PÉTERNÉL Ellátogattunk Rákos Péter irodalomtörténészhez azzal a szándékkal, hogy elbeszélgessünk vele és olvasóink így bepillantást nyerjenek egy rendkívül szerény és önzetlen egyetemi oktató és irodalomtudós életébe. Igaz, a kérdések — jellegüknél fogva - elsősorban közérdekű problémákat feszegetnek, meggyőződésünk azonban, hogy az ezekhez való hozzáállás még pontosabbá teszi azt a képet, amelyet az interjú-alanyról alkothatunk. • A magyar kultúra szolgálata az Ön önként vállalt prágai tiszte. Mióta végzi ezt, s milyen elvek vezérlik? — A kérdést bevezető megállapítás máris zavarba ejt: nem vagyok ugyan fatalista, de azt sem merném állítani, hogy életsorsomat minden részletében magam választottam, „önként vállaltam". Ha már egyszer a véletlen Prágába sodort, s a vakszerencse ölembe hullajtotta azt a lehetőséget is, hogy a háborút követő többéves szünet után az egyetemi magyar intézet és oktatás újjászületésénél bábáskodjam, szinte sorsom parancsának éreztem, hogy éljek vele. Azóta csinálom, amennyire tőlem telik. S hogy milyen elvek vezérelnek? Inkább csak ösztönösen törekszem rá, hogy megmutassam a magyar irodalom nagyságát és szépségét, nem tompítva szégyenlősen, ami benne sajátosan magyar, de nyomatékkal éreztetve, mennyire rokon szellemű és fogantatású sok tekintetben éppen a csehvel, ezen túlmenően: menynyire közép-európai (Közép-Európában ugyanis hiszek és szeretem), s még tovább menve: mennyire európai. Prágában nem úgy végzi az ember az efféle munkát, mint akárhol „Idegenben": nem szabadul ugyan, adysan szólva, a fel-felhorgadó nosztalgiáktól, de kárpótlásul megkapja hozzájuk a megszépítő messzeséget... • Hogy ítéli meg a csehszlovák—magyar irodalmi-kulturális kapcsolatokat, s milyen vonatkozásban lehetne ezt — Ön szerint — bővíteni, erősíteni? — Az irodalmi — vagy kulturális — kapcsolat bonyolult valami. Öröm megállapítani, hogy van, de naivság követelni (bár szabad kívánni), hogy legyen. Alapvető létezési formája: egymás kölcsönös megismerése. Csehek, szlovákok és magyarok olvashatják egymás irodalmát, de mindig sokkal többet fogják olvasni a sajátjukat és a nagy európai irodalmakat. Kár ezen sopánkodni: így van ez rendjén, vagy legalábbis Így természetes. Hogy mennyi helyet szorítanak maguknak a mi Irodalmaink egymás szellemi pátriájában, az végső soron a minőségtől függ, erről pedig az alkotóknak kell tenniük. De azért ne legyünk farizeusok. Tehetnek itt egyet-mást, s nem is olyan keveset, a literátorok is, az irodalmi portéka értelmezői és terjesztői: figyelmeztethetik az olvasót a szomszédirodalom sajátos, élményanyagában hiányzó színeire, szaporíthatják és csiszolhatják a népszerűsítés módszereit és formáit. Bizonyos történelmi idők ezenfelül kultúrpolitikai gesztusokat igényelnek, kedvezőbb konstellációkat hoznak létre, alkalmakat szülnek, s ezeknek nem vásárian konjunkturális, hanem irodalmi szempontú megnyergelése sokat lendíthet az ügyön. Ezért keletkezhetett tiz év leforgása alatt nyolckötetes cseh Móricz-sorozat, jelenhetett meg a kitűnő új cseh Madách, s hogy csak a huszadik századi magyar irodalomról szóljunk: verseskötet Adytól, Tóth Árpádtól, józsef Attilától, Radnótitól, Illyéstől és Aprilytól, próza Kosztolányitól, Karinthytól, Kaffka Margittól, Tersánszkytól, Kassáktól, Nagy Lajostól, Németh Lászlótól, Illyés Gyulától, Dérytől, a háború után indultak közül is Szabó Magdától, Fekete Gyulától, Sánta Ferenctől, Fejes Endrétől, Mándy Ivántól és így tovább — a lista távolról sem teljes. Szóval sok mindennel kísértésbe tudjuk hozni a cseh olvasót, de azért a kapcsolatok terén mindig úgy kellene kalkulálni, hogy inkább száz cseh olvasson el egy (jó) magyar könyvet, mint egyetlen cseh olvasó száz magyar könyvet. • A csehszlovákiai magyar kultúra eredményei meglehetősen visszhangtalanok a cseh nyilvánosság előtt. Mi ennek — Ön szerint —- az oka, s miben látja a változás, változtatás lehetőségét? — Erre a kérdésre részben mintha már meg is adtam volna a választ. Az egyetlen parancs s egyben az egyetlen lehetőség: a színvonal. Igaz, hogy a csehszlovákiai magyar kultúra eredményei Csehországban viszonylag csakugyan visszhangtalanabbak, mint a metropolis magyar kultúrája, de — anélkül, hogy adatok állnának rendelkezésemre — megkockáztatom a kérdést, hogy hát vajon a magyarországi nyilvánosság előtt oly számottevő visszhangjuk van-e? A kettő, tudom, nem ugyanaz: nem függnek egymástól, de mégis összefüggenek valamiképpen. Én őszintén becsülöm a csehszlovákiai magyar irodalmat, s még inkább hordozóit, akikről annyiszor elmondották, hogy a vox humana elkötelezett népe. Ezt az irodalmat rendkívül sok okos, felvilágosult, széles látókörű ember építi, akiket a kisebbségi helyzet nemcsak koloncokkal húz le, hanem bizonyos dinamikus többlettel, többféle nyújtogatható csápokkal is felszerelt. De az okos emberek irodalma nem szükségképpen a leglrodalmibb irodalom. Annál, amit kap, bizonyára sokkal többet érdemel, de türelem, a jelek biztatóak. S Isten óvjon attól, hogy amit nem tudunk vagy nem győzünk az eget kérő tehetség jogcímén érvényesíteni, azt az illendőség örvén próbáljuk becsempészni a cseh kultúra áramkörébe. • A prágai magyar diákokkal váló jó kapcsolata — úgyis mint egyetemi oktatónak — közismert. Mondhatna néhány szót erről a kis magyar csoportról? — Jó-e valóban a kapcsolatom a prágai magyar diákokkal — az Ady Endre Körrel —, ezt a kérdést már nemegyszer feltettem magamnak. A szándékot tekintve kétségtelenül az: divatos szóval élve, jól viszonyulok hozzájuk, dehát ez csak természetes. Másrészt töredékét sem bírom megtenni annak, amit szívem szerint tenni szeretnék. Hiszen abban, hogy ez a kicsiny, összetételében változó, de valami eszményi folyamatosságot mégis őrző csoport elmond majd idővel egyetmást önmagáról. Most az útkeresés termékeny stádiumát éli még: arra keresi a választ, hogyan lehet a Prágába-szakadtságból még valami előnyt is kicsiholni (mert lehet), elit és átlag között hidat verni (mert azt is lehet), és persze egyébiránt arra is, hogy mit ér az ember, ha magyar. Vagy inkább megfordítva. Ezek a fiatalok, ha legjobbjaikon mérem: művelődő, sőt művelt, egészségesen kíváncsi, tehetségben bővelkedő társaság. Nem sakk-kör vagy tánccsoport, amire szövetkeztek, hiszen észleletem szerint nem árvák ők ebben a jóindulatú száztornyú városban. Az tömöríti őket együvé, amit csakis egymástól és egymás között kaphatnak meg: hogy anyanyelvi kultúrájukat éliék és az egyetemes kultúrát anyanyelvükön élhessék. Ez magától értetődő igény, de iparkodásuk akkor lesz igazán eredményes, ha sajátos színként és hangként érződik majd meg rajta a plusz, hogy prágai magyar diákok voltak. • A közeljövőben a Madách Könyvkiadó kötetet ad ki az Ön tanulmányaiból. — A tanulmánykötetet olyan irodalomelméleti és magyar irodalmi tárgyú írásaimból válogattam össze, melyek többségükben cseh nyelven jelentek meg, magyarul ezúttal először. Mellesleg sokáig húzódoztam a tanulmánykötet műfajától, míg végül elfogadtam, hogy az irodalmi szakismeretek publikálásának világszerte ez a bevett és elterjedt formája. A kötet címe még nincs véglegesen eldöntve, jellege: többnyire olyan elméleti problémák feszegetése, amelyeknek tisztázása — vagy tisztázásuknak már a kísérlete is — megkönnyíti mindazok dolgát, akik az irodalom terjesztése és oktatása terén ügyködnek. Ilyesféleképpen határozom meg a kötet rendeltetését az előszóban is. Szó esik a kötetben az irodalmi értékelés problémáiról, a realizmus körüli vitákról, a Kafkaértelmezésről, nyugati irodalomelméleti áramlatokról, Madáchról, Adyról, Kyinthyről, Németh Lászlóról, Illyés Gyuláról — de végre is nem sorolhatom fel a tartalomjegyzéket. Szeretném, ha a különféle alkalmakkor, céllal és terjedelemben keletkezett írások valamilyen egységes képpé állanának össze, valamely az évek során változatlannak maradt szándékról vagy törekvésről tennének tanjSságot. • Tudományos kutatómunkájában milyen témák foglalkoztatják, s mi az oka annak, hogy viszonylag keveset publikál a csehszlovákiai magyar sajtóban? — Míg oktatói munkámban elsődlegesen a magyar irodalommal kell foglalkoznom, azon túlmenően elsősorban irodalomelméleti problémák kötnek le: valaha a filozófiától indultam el, s a konkrét irodalomtörténeti anyagtól szüntelenül afelé iparkodom vissza. Ebből következően sokszor, sőt legtöbbször olyan témákba botlom, melyek nem illenek bele közvetlenül a csehszlovákiai magyar sajtó profiljába. Hogy azután ebben a sajtóban viszonylag keveset publikálok, az igen megtisztelő szemrehányás, melyet jó volna legalább utólag kiérdemelni... Mindenesetre szívesen publikálok például az Irodalmi Szemlében, s úgy érzem, hogy még a látszólagos elkalandozások során ls valamiképpen arrafelé tartok. Fontosnak tartanám ugyanis, hogy akik ott publikálunk, lehetőleg más fórumokon ls szert tegyünk valami szerény súlytöbbletre, amellyel hozzájárulásunk értékét növelhetjük. Hajdani tankönyvem szerint Mátyás király azért akarta megszerezni Csehországot, hogy azzal megerősödve szállhasson szembe a félholddal. Ez, a történőt! igazságtól függetlenül, olyasfajta okoskodás, melyet törpébb arányainkhoz mérten nem ártana megszívlelnünk. • Milyen kérdésre válaszolt volna a legszívesebben, s mit kívánna önmagának — mesebeli három kívánságként — az elkövetkezendő évekre? — Igazán őszintén: mint ilyeténképpen kiszemelt interjúalany a legszívesebben egyikre sem válaszoltam volna, noha egyébiránt a kérdések ellen semmi kifogásom. S végezetül a három kívánság ... Itt persze valami eredeti ötlettel illenék előhozakodnom, de eszem ágában sincsen. Mi volna, ha kölcsön venném azokat a válaszokat, melyeket valami Irófélétől olvastam egyszer (már nem emlékszem kitől, mikor és hol): először is bátorságot, hogy meg tudjam változtatni, ami megváltoztatható, másodszor nyugalmat, hogy el tudjam viselni, ami megváltoztathatatlan, harmadszor pedig bölcsességet, hogy ezt a kétféle dolgot meg tudjam különböztetni egymástól. De ha ragaszkodnak a személyesebb válaszhoz, póz és frázis nélkül állíthatom, hogy legszemélyesebb kívánságaim is (talán részben foglalkozásom következtében) közösségi természetűek. Békét a világnak (amivel azt is mondom: egy megkönnyebbült fellélegzést minden emberi társadalomnak). Boldogságot enyéimnek (amivel azt is mondom: egészséget valamennyiünknek). S mi kell akkor még „önmagamnak"? Hogy legjobb tudásom és belátásom szerint teljesíthessem a kötelességeimet. Tessék, itt a mesebeli három kívánság. Vagy talán nem eléggé mesebeliek? FONOD ZOLTÁN Ä BALKEZESSÉG „Arra vagyunk kárhoztatva, hogy egy olyan világban éljünk, ahol minden a jobbkezesek számára van berendezve" — írta egy folyóiratban egy amerikai balkezes férfi. Az Egyesült Államokban ugyanis 21 millió balkezes ember él. „A szép kezecskédet nyújtsd" — mondja az anya a kisgyermeknek, ha az köszönésnél a bal kezét adja, attól való félelmében, hogy a gyerek esetleg balkezes lesz. Pedig a gyerek egész logikusan cselekszik. A szemköztinek azért ad bal kézzel kezet, mert annak a Jobb keze közelebb van az ő bal kezéhez. Ha az illető a bal kezét nyújtaná, a gyerek automatikusan a Jobb kezével fogná azt meg. Csak a kimondottan balkezes gyerek nyújtaná a bal kezét. A legújabb kutatások szerint feltételezhető, a legtöbb ember úgy születik, hogy egyformán használja a jobb és a bal kezét. Az emberiségnek csak kb. 5 vagy 10 százaléka születik kimondottan balkezesnek; ezek később sem nevelhetők át. Josephine Kramer neves svájci pszichológusnő szerint a balkezességnek több fokozata van: Gyenge balkezesség. A gyerek automatikusan bal kézzel ír, de állandó figyelmeztetéssel és ha mindjárt a kezdetben úgy szoktatják, jobb kézzel ls tud írni. Közepes balkezesség. A gyerek nehezen ír jobb kézzel. Ha azonban belefárad, megengedhető, hogy bal kézzel folytassa az írást. Erős balkezesség. Ez már a tulajdonképpeni balkezesség. Hagyni kell, hogy a gyerek bal kézzel írjon és dolgozzon, de ügyeljünk arra, hogy közben a jobb kezét is használja. Ha 10—12 éves koráig nem sikerül az átnevelés, hagyni kell, mert egyébként árthatunk a gyereknek. Nagyon erős balkezesség. Ennél a típusnál a test bal oldalán levő mozgási idegek és izmok erősebben vannak kifejlődve, mint a Jobboldaliak. A gyerek játéknál bal lábon ugrál, a baloldalén levő tárgyakat hamarabb veszi észre. Az ilyen gyereket egyáltalán nem szabad a jobb kéz használatára erőltetni, mert ez komoly lelki zavarokat okozhat. Észrevehettük már, hogy a balkezes ember általában ügyesebb, mint a jobbkezes. Ám a balkezes se hanyagolja el teljesen jobb kezét, hanem használja azt lsl A „javíthatatlan" balkezes tanuljon meg olvashatóan írni jobb kezével is, tehát egyformán gyakoroljon Jobb és bal kezével. (Stern)