Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-11 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó
Ü lök a konyha közepén a hevenyészve összecsapott vasárnapi ebéd rossz Izével a számban. Asztalomon egy tenyérnyi szabad hely sincs, annyi sem, ahová a könyökömet letehetném. Körülnézek ezen a csatatéren, ahol már megint én vagyok a vesztes fél. Előttem az üres tányér, a tegnapi és tegnapelőtti kávéscsészék, poharak, lázmérő, egy váza két szál lopott virággal, újságok, köny vek, egy kifizetlen számla, kiszóródott dohány, üres cigarettásdoboz, lehullott szirmok, hamutartók. Itt az ideje, hogy rendet tegyek. A sárga macska már ott ül a fáskamra tetején. Mozdulatlanul, mint egy bálvány, lesi a kéményt. Gyufát keresek és alágyújtok a kályhában, a konyha ráér, talán holnap már lesz hozzá erőm. Inkább a szobát teszem barátságosabbá. Elrakom az ágyneműt, helyére húzom a két fotelt, öszszesöpröm a kályhából kihullott hamut, behozom a konyhából a virágot, szenet rakok a tűzre és leülök olvasni. Az ablakon át a fáskamrára látok, a sárga macska még mindig mozdulatlanul ül a délutáni napsütésben szikrázó havon és a kéményt figyeli. Fölállok és kinyitok minden ajtót, mert ha jön és zárva találja a házat, szó nélkül visszafordul és napokig hiába várhatom. Most újra leülök és várakozom. Hirtelen kis szürke gombolyag gurul ki a szekrény alól, és eltűnik a konyhaasztal alatt levő pincelejárat hasadékában. Régi barátaimra, Oszkárra és Malvinkára gondolok. Miért kellett ilyen értelmetlenül meghalniuk? Hányszor kértem őket, próbáljanak kicsit csöndesebben élni. Szó nélkül tűrtem, hogy megegyék a lisztemet, hogy titokzatos alagutakat vájjanak a kenyérbe, még azt is elnéztem, hogy Malvinka, jövendő anyaságának mámorában fészekké rágja egyetlen abroszomat... De hát mit tehettem? Egyszerűen nem tudták megérteni, hogy csöndre van szükségem. Nem szeretem az izgága futkosást, cincogást magam körül. Aztán egy éjszaka üldözőbe vettek, és én menekültem valami ismeretlen szikla felé. A körmömmel kapaszkodtam a függőleges sziklafalba, úgy próbáltam felmászni rá, már-már sikerült, de akkor lövés dörrent és én visszazuhantam az ágyba. Verejtékes volt a párnám. A sötétben félrehúzott szek rény mögött még ott vibrált az előbbi csattanás, s a csapda egy darabig még tehetetlenül vergődött a padlóhoz. Befogtam a fülem, hogy ne halljam, de úgy is hallottam. Aztán csönd lett. Reggel újságpapírba csavartam Malvínkát, s az egérfogóval és szerelme titkon érő sok-sok kis gyümölcsével együtt eltemettem. Aznap délelőtt Oszkár sírja is odakerült a diófa alá. Aztán csak ültem, ültem és sokáig úgy éreztem magam, mint aki tévedésből idegen bőrbe költözött. Hát ezzel a kis gombolyaggal mi legyen? Gyilkolni többet nem akarok. Mindenesetre elzárom a kenyeret, s az asztal alá egy tányérba ételmaradékot teszek. Talán megérti, mire célzok. Talán rájön, hogy ezentúl vendégnek kell éreznie magát nálam, bár ez a legszörnyűbb büntetés, amivel sújthatom. A sárga macika most feláll, leugrik a fáskamra tetejéről és az ajtó felé indul. Óvatosan lépked a hóban, meg is áll néha, mintha fontolóra venne valamit, de aztán csak jön tovább. Ojra kinyitom a könyvet és úgy teszek, mintha észre se venném, amikor belép. Már itt áll a szoba nyitott ajtajában, most mozdulnom sem szabad. Áll és néz, engem figyel. Percekig tud figyelni ilyen mozdulatlanul. Ügy látszik mindent rendben talált, mert elfordította rólam a szemét és odatelepedett a kályha mellé a megszokott helyére. Most már letehetem a könyvet. Becsukom az ajtót, és visszaülök a fotelba. A sárga macska meg se moccant, szótlanul néztük egymást. Azt mondják, az állat nem bírja sokáig az ember tekintetét. Ö azonban csak néz, a végén nekem kellett elfordítanom a fejem. — Nem tudsz megalázni •— mondja a tekintete. — Nem is akarlak — felelem. — De igen. Látom rajtad. Ti mind ilyenek vagytok. — Én kivétel vagyok. — Hazudsz. Aki két lábon jár, az mind ilyen. Ez az a pillanat, amikor el kell fordítanom a fejem, mert nem tudok tovább farkasszemet nézni vele. Ogy teszek, mintha töprengenék valamin, később újra kezdjük az egészet. — Nem ismersz engem — mondom erélyesen — semmit sem tudsz rólam, azon kívül, amit magamról elmondok néha. — Tudom, mi a terved azzal az egérrel — sárga láng lobban a szemében. — No és? Talán van valami kifogásod ellene? — a hangom kihívó, egyre jobban kiélezi a helyzetet. — Öld meg, az becsületesebb. — Egyszer már öltem. Akkor megfogadtam, hogy többé nem teszem. — A humanizmus egy bizonyos fokon már kegyetlenség. — Nincs igazad. Ez két ellentétes fogalom. Viszonyuk olyan, mint a párMIKOLA ANIKÓ: a sarga macska délutánja huzamos vonalaké. Még a végtelenben sem találkozhatnak. A sárga macska félreérthetetlen pillantást vet felém, aztán ásít, nyújtózkodik és kényelmesen leheveredik. Fejét kinyújtott első lábaira hajtja, szemhéja lecsukódik, és többé nem vesz tudomást rólam. Odalépek a kályhához, szenet teszek a tűzre, hangosan zörgök a szeneskannával, de egy izma se rezdül. Közelebb húzom a fotelt a tűzhöz, én is elnyújtózom a lehető legkényelmesebben, és szundítok egyet. Arra riadok fel, hogy a sárga macska mereven figyel. Semmit sem változtatott előbbi testtartásán, csak a szeme tágul éberen kerekre és néz. Zavartan pislogok, nem tudom mit akar ezzel az alattomos támadással. Gyűlölöm ezt a nézését, idegesít, robbanni tudnék tőle, fölállni és elrohanni, de mégse tehetem, mert ugyanakkor szinte teljesen megbénít vele. Mintha elzsibbadnának a tagjaim, még a lélegzetvétel is nehezemre esik. Minden erőmre szükségem van, hogy föl tudjam venni a harcot vele. — Voltál te már vendég valahol? — kérdezi hirtelen. — Hogyne lettem volna. Ez csak természetes, nem? — Nem. Egyáltalán nem természetes. — Akkor te sok mindennel nem vagy tisztában. Az én hivatásomnak éppen ez a lényege, hogy életem egy részét vendégségben töltsem másoknál. — Félreértettél és félremagyarázod a kérdést. Gondolj vissza arra az időkre, amikor még nem hivatástudatból vendégeskedtél. Akkor mit csináltál? — Átmeneti időre munkanélküli voltam. — Mennyi volt az az „átmeneti idő"? — Ügy fél év... körülbelül. — Mit csináltál az alatt a fél év alatt? — Nem tudom hová akarsz kilyukadni? Bosszant ez a sok kérdés. — Ügy értem, voltál-e valahol, vagy itt gubbasztottál fél évig ebben a fotelban? — Voltam. Persze, hogy voltam. Néha hazautaztam anyámékhoz. — Ez minden? Nem bírom tovább! Most mindjárt elrohanok, vagy őt dobom ki. Kiabálni kezdek: — Ha úgyis jobban tudsz mindent, akkor minek kérdezel? Hogy elrontsd a délutánomat? A sárga macska felizzik, mint egy halom parázs, forrósága engem is elönt, szinte megfulladok. Aztán lehúnyja szemét és ettől mindjárt megkönnyebbülök egy kicsit. Szelídebben folytatom. — Szeretném tudni, mi bajod van velem? Minek ez a sok kérdés, látom rajtad, hogy mindent tudsz rólam, mindent, azt is, amit még soha sem mondtam el. Azt is, amit mások sem tudnak. Üjra rámnéz, szemében kialszik a sárga láng, zöld lesz, mint a csendes, áttetsző víztükör. — A válaszokra nem nekem van szükségem, hanem neked. Hogy emlékeztesselek. Ti hajlamosak vagytok rá, hogy nagyon könnyen felejtsetek. Ha valami kényelmetlen, nem akartok emlékezni rá, akkor egyszerűen azt mondjátok, hogy nincs, nem volt. meg sem történt soha. Ebben sajnos igazat kell adnom neki. — Hát tessék, kérdezz. Mit akarsz megtudni még, illetve mire akarsz még emlékeztetni? — Rendben van, újra felteszem a kérdést: voltál a szüleid házán kívül máshol is? — Voltam. Tudod, hogy vannak barátaim, és éppen abban a nehéz időszakban győződtem meg róla, hogy jól választottam meg őket. Azőta is jóbanrosszban összetartunk. — Megint nem arra válaszolsz, amit kérdeztem. Csodálom a türelmét, de most már nem merek tovább visszaélni vele. — No jó. Hót máshol is voltam. — Mint vendég? — Mint vendég. — Hívtak? — Nem. — Tehát hívatlanul mentől. Bekopogtál, mint egy koldus. És remegtél, hogy aki kijön, nem mondja-e majd azt, hogy a ház gazdái éppen elmentek valahová. — Ne kínozz. — Miért mentél? Pénz kellett? — Tudod, hogy pénzt csak az anyámtól fogadtam el. Dolgozni akartam. Fél évi lakbérrel voltam adós. Meg még sok minden mással is. — Tehát mégiscsak pénzért aláztad meg magad. Vendéggé lettél a pénzükért. — Mit tehettem volna? Ha éhen halok, még a saját temetésemet sem tudom kifizetni. Az is az anyáin nyugdíját terhelte volna. Most sarokba szorítottalak, gondoltam, de a sárga macska megint azzal a félreérthetetlen pillantásával sújtott le rám, és elfordította a fejét. Legalább nyugton hagy egy ideig. Esteledett. A kályha közelében kibírhatatlanul meleg volt, elővettem egy párnát és lefeküdtem a heverőre. Nagyon szeretem a meleget és a félhomályt. Szeretek így heverészni és arra gondolni, hogy a fáskamra tele van szénnel, néha az az érzésem, hogy sosem fogy el, sőt, mintha mindig több szenem lenne. Tavaly télen eltüzeltem a fáskamra ajtaját, gödröket ástam a szénporos földbe, széndarabok után kutatva, mindent eltüzeltem, amit lehetett, és mégis fáztam. Erről megint az az átkozott szoba jut az eszembe, pedig — igaza volt a macskának — ettől az emléktől szabadulni igyekszem. Arra a szobára gondolok, ahol én is szürke kis gombolyagként húztam meg magam az öblös bőrfotelben. Az asszony finom cigarettával kínált, összefutott a nyál a számban. Elfogadtam. (Köszönöm szépen... a de igazán ... ilyet még sosem ... hogy tetszik lenni... és egyébként mi újság?...) Az asszonynak ezüstre lakkozott körme van, széles, mint egy lapát. Az arca ls lapát, fényes merev konty trónol fölötte. Érzem, hogy kócos vagyok. Pedig az előszobában míg várakoztatott, titokban megfésülködtem. (Köszönöm szépen ... nagyon finom ... elkérhetem a receptjét?. .) Dugdosom a lábamat, mert a nagyujjam valahogy kibújt a zoknimból. Érdekes, ezt otthon észre sem vettem. És a kezem is eldugom, mert a körmöm tövig van rágva. (Köszönöm, talán majd később...) Levetett cipőm az előszoba fényes kövén toporzékolt. Titokban csendre inteni: türelem, mindjárt megyünk. Még néhány hasznos közhely és vége az elő; adásnak. A bútorok csúfolódva öltik" rám politúrozott nyelvüket. Jól kifent tekintetek villognak át a szobán és valahogy sosem tévesztenek célt. ló, hogy félhomály van. Időnként kínosan elvörösödök. Egy hét múlva újra elmentem. Virággal, meg egy üveg konyakkal. És a zokniinon bevarrtam a lyukat. Azóta nekem is van szőnyegem. Büszke sárfoltok, meg nem alázott cipőtalpnyomok virítanak rajta. Hat napig azt a lapátarcot bámulom egy sötét irodában, az ezüst körmű ujjak munkát tesznek elém, a munkáért pénzt kapok, a pénzért meg szenet. Sok-sok szenet. A hetedik napon boldog vagyok. Ez fáj a sárga macskának. Bezzeg, amíg hideg volt a szobám, egyszer se dugta ide a képét. Egyre dühösebb leszek. Az lesz a vége, hogy egyszer kikergetem. — Azt sosem fogod megtenni — szólal meg hirtelen a kályha mögötti sötétből. — Honnan tudod ezt ilyen biztosan? — szerencsém, hogy nem látom a szemét. — Tudom. — Lehet, hogy igazad van — az lesz a legokosabb, ha kibékülök vele. Bele kell nyugodnom, hogy a délutánjaimat megosszam vele. S az a legfurcsább, hogy már nem is idegenkedem annyira ettől a gondolattól. Magam sem tudom miért. Beletörődtem volna? Lehetetlen, hiszen a sárga macska maga a gyűlölet, az örökké izzó parázs, amely állandóan izzásban tartja az én gyűlöletemet is iránta. A gyűlöletet pedig nem lehet megszokni sosem. — Egyet jegyezz meg magadnak — szólal meg újra a sötét sarokból — azt, hogy én sosem leszek vendég nálad. Engem nem hívhatsz, nem marasztalhatsz és nem küldhetsz el. Én szabad vagyok. — Tudom — mondom és már nincs erőm vitába szállni vele. TÔTHPAL GYULA FELVÉTELE
