Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-23 / 19. szám, péntek

SZABÓ ISTVÁN: UTOL Ferenc bácsi egy téli vasárnapon te­kintélyét is eljátszotta a család szemé­ben. Már régóta nem vették komolyan sem a fia, sem az unokái, szavára ügyet sem vetettek, még a tizenhárom éves Katica is felülről kezelte az öre­get, néha rá is pirított, mintha ó lenne a felnőtt, nagyapja pedig éretlen és oktondi gyerek. S akármit bíztak rá, nem tudta jól elvégezni: ha dologhoz nyúlt, mindig gyöngéd pirongatás lett a vége. Az öreg ilyenkor megszégyenül­ten vonult el egy sarokba bánatával. Pedig nagyon szerette volna hasznossá tenni magát, hiszen azonkívül, hogy nyolcvanesztendős elmúlt, nem volt semmi baja, még tudott mozogni, s meglátta a munkát — de a fiatalok nem engedték nyúlni semmihez. Ferenc bácsi nyugtalanul tengett-len­gett köztük, rosszul érezte magát a tétlenségben. De egy vasárnap estén Gizella, a menye, moslékkavargatás közben így szólt a konyhában ténfergő öreghez: — Összeszedhetné odakint a tojást, édesapám. Mindjárt sötét lesz, s még annyi a dolgom. Ferenc bácsiba mintha visszaköltözött volna az élet. Boldogan kezdett nyü­zsögni, szinte lámpaláza volt, hogy végre neki is adtak valami munkát. Ügyetlen buzgalommal kapkodta ma­gára a télikabátot. — Hol a kisvéka? — Annak a két-három darabnak? Be tudja hozni a markában is — mondja az asszony, s már szaladt kifelé a moslékkal. Ferenc bácsi, körülnézett még a kony­hában, de mivel a kisvékát nem látta sehol, motyogva és élénk igyekezettel kicsoszogott a házból. Meggörbülve, mintha a földet sza­golná, keresztülvágott az udvaron a fé­szer felé, ahová tojni jártak a tyúkok. Buzgón cipelte öreg rozoga testét s két karjával még evezett is, hogy gyorsab­ban haladhasson. A menye utána szólt: — De össze ne törje ám a tojásokat! Ferenc bácsi sértődötten legyintett, s megtörülte orrát a kabátja ujjával. A fagyos januári este kicsalta még a könnyeit is, testét azonban átjárta a hideg, ujjai meggémberedtek. Remegő szájjal motyogta: — A fene ezt az időt! — De nem zúgolódás volt ez, in­kább elismerő bók a télnek, s benne az az öröm, hogy azért is idekinn mo­zog még. Befordult a fészerbe, ahol már elég sötét volt. Szűk helyeken kellett mo­zognia. Átpréselte magát a szekéroldal, meg a falnak támasztott borona között. Keze már nyúlt a sarokban derengő fészek felé, hogy van-e benne tojás. Nem látta, mert boronafogak meredtek JÁR A az arcába, s a fejét félre kellett előlük fordítania. Szuszogott, nyújtogatta a kezét. Hogy a tyúkféle nem gondol ar­ra, vajon elférnek-e gazdái is ott, ahol ő be tud csúszni! De nem csüggedt. Csontjai nyikorog­tak, míg elérte a fészket. Micsoda? Négy tojás? Nem akart hinni a kezé­nek, többször végigtapogatta a szalmát, mindenhogyan négy darab! Boldogan szedegette elő a tojásokat, s bár reszketett a hidegtől, most nem törődött vele. Közben hallotta, hogy a kutya élénken ugat valakit az udvaron, talán látogató jött, vasárnap ejti la­togató. Áthúzott a másik sarok felé, s köz­ben tarkóját beleütötte a fölfelé meredő taligarúdba. Szitkozódott, de azért nem volt mérges igazából. Pelyva hullott a gallérja alá, nem érezte, drót akadt a kabátjába, s leszakította a nemrég oda­csapott foltot, nem törődött vele. Sze­me az új fészekre tapadt. Abban is fehérlett három tojás. Hi­hetetlenkedve nézte. S míg bal kezével óvatosan melléhez szorította, amit a má­sik fészekből szedett össze, jobb kezé­vel e hármat halászta elő. Orrahegyén nagy, ezüstös csöpp remegett, nem tudta letörülni, magától meg nem sza­kadt le. Ujjai kékremeredtek a hideg­től. Kikecmergett a fészerből, magához szorítva a hét tojást — több nincsen, de ki hitte volna, hogy ennyi is akad? Két-három darab — mondta a menye. Lám, nem kettő-három, hanem hét. Mégis jó lett volna megkeresni a kis­vékát. A maga igazától eltelve, megindult a ház felé. jócskán besötétedett, odabenn már égett a lámpa. Két keze majdnem megfagyott a tojásokon, szemét, elbo­rították a hidegfacsarta könnyek, alig látott, orrahegyén pedig makacsul re­megett az a jókora fehér csöpp, s nem akart leszakadni. Hogyan törülje le? Majd odabenn — gondolta s buzgón haladt zsákmányával az udvaron, csont­jai remegtek, úgy átjárta testét a ja­nuár kemény fagya. Ujjait már nem is érezte, csak el ne ejtse a tojásokat. Jó lenne most az a kisvéka. De már mindössze tíz lépés az ajtó. Gémbere­dett szája boldog mosolyra húzódott: milyen nagyot néznek majd odabenn. Csoszogott, csoszogott, nyolcvaneszten­dős dereka még jobban meggörbült az igyekezettől. Az ajtóban majdnem meg­botlott az eléje törleszkedő kutyában, be akart az is surranni a melegre. — Menj innen — mondta neki aggo­dalmasan — menj innen, Fuxi! Féltetően szorította magához a to­jásokat. A kilincset könyökével nyomta le. Aztán belépett s körülnézett a konyhába. Már együtt volt a család, s egy idegen fiú is ült az asztalnál, a kis Katica mellett, Ferenc bácsi már több ízben látta itt a fiút, de nem tud­ta, kicsoda. Ferenc bácsi már nem is­merte a fiatalokat. Ügyefogyottan állt az ajtóban. Erre nem számított s most nem tudta, mit csináljon. Kékrefagyott két keze a to­jásokhoz tapadt, orra hegyén csillogott az a fényes gyöngy, szippantott egyet, de mi haszna? A család meg bosszú­san nézett rá, Katica lesütötte szemét a fiú mellett. Az ünneplőruhás fiú felpattant s oda­lépett az öreghez. — Jó estét, Ferenc bácsi — mondta barátságosan, s a kezét nyújtotta. Az öreg meglepődött. Vele már nemigen szoktak kezet fogni a látogatók. Közben a fiú észrevette, hogy a vén­ember jobbja nem szabad, s visszaej­tette üdvözlésre nyújtott kezét. Csak­hogy már Ferenc bácsi keze is meg­mozdult a fiú felé. Négy puha kis csattanás a konyha kövezetén. A fiatalember hátra ugrott, de hát későn. A tojások ráfröccsentek sötétkék nadrágjára. Nézte, aztán úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Katica felsikoltott, majd halkan el­sírta magát. Ferenc bácsi fia, János, káromkodott az asztalnál, az asszony felugrott: . — Nahát — móndta a toprongyoson, s dermedten álló öregembernek — na­hát édesapánkI — Semmi, semmi — mondogatta a fiatalember. Rá sem mert nézni a nad­rágjára. — Katica, valami ruhát áztass be — szólt vörös szégyennel az asszony —, ne haragudj Laci. Majd valahogyan ... — meleg vízzel megpróbáljuk. — Nem számít, Gizella néni — ha daria a fiú. — Nagyapa — zokogott fel Katica, és dühödt kis szemét eltakarta keze­fejével. Ferenc bácsi rémülten állt, két sze­me sorra járta a többiek arcát. Lesújtó harag tekintett rá minden felől. Gör­csösen szorította a maradék három to­jást. A fiú meg mosolygott kínjában, s ilyesmit dadogott. — Nem, nem számít, hiszen ... Majd benzinnel én is. Az öreg kicsire húzta magát a sze­mek verése alatt. — Már azt sem lehet rábízni — csi­korgott arcába a fia — menjen onnan az ajtóból!... És törölje meg az orrát. S míg az öreg elvonult a homályos sarokba, ahol az ő helye van, úgy né­zett utána, mintha fel akarná falni. Katica sírása nem akart csillapodni. A fiú leült melléje s ügyetlenül vi­gasztalta. — Mutasd — szólt Lacinak. A fiú szégyenkezve nyújtotta előre lábait. — Nahát — csodálta és sápadtan kezdte törülgetni a jókora sárga foltokat — már csak szégyent tud hozni az ember fejére. — Dehát nem tehet róla — mondta Laci. A kislány nem mert odanézni, ho­gyan szorgoskodik az anyja. A sarok­ban pedig ahová az öreg gyorsan el­húzódott, olyan csöndesség honolt, mintha Ferenc bácsi már nem is lé­leazett volna. Tóthpál Gyula felvétele (Folytatás a 9. oldalról) tenni épp a bolondgombát, de mindig azt, aki feltálalta. M indezek számba vétele után egy sokkal általá­nosabb kérdés vetődik fel a fossz versek problémájánál, még­pedig a költészet és a valóság viszonya, mely magába foglalja a költészet és nemzet, illetve nemzetiség problémáját is, ép­pen úgy, mint a hagyomány és korszerűség problémáját, s ezen túl a helyes eszmei tájé­kozódás kérdését. Ennek a kér­déskomplexumnak szerves ré­sze a források, és különböző irodalmi hatások kérdése is. Szalatnai Rezső végered­ményben helyesen tapint rá, mikor megállapítja, hogy a fia­talok a szlovák szürrealizmust Utánozzák, de hogy nincs ma­gyar lírai élményük, ez azonos értelmű lenne azzal az állítás­sal, hogy nem olvasnak ma­gyar irodalmat, nem ismerik a magyar költészetet. Alkalmam volt meggyőződni arról, hogy igenis Ismerik. Nap nap után figyelnek rá. Csakhogy a mi helyzetünkben másképp vetődik fel a kérdés. Sokszor elhang­zott már a megállapítás, hogy ez a nemzetiségi irodalom há­rom kultúra határmezsgyéjén keletkezett, s így elképzelhetet­len, hogy a közvetlen szomszéd irodalmak ne legyenek hatással rá, Igen; egészen az utánzásig, különösen akkor, ha közvetlen magyar példák hiánya, és a sokszor konzervatív magyar iro­dalmi felfogás kényszeríti erre. A magyar irodalomtörténetben ilyen jelenségek nem is olyan egyedülállóak, s elég, ha Gyön­gyössy, Kazinczy és Kölcsey korára utalok. Nem bűn ez, in­kább erény, különösen olyan korban, mikor Magyarországon az alkalmi Kassák ovációk el­lenére, Kassák költészetét még mindig a magyar líra egy mel­lékágának tekintik. Igy Szalat­nai Rezső hiába hivatkozik Kas­sákra, aki csaknem egész éle­tén át inkább elmarasztalás tár­gya volt, mint követendő pél­da. S egyáltalán elképzelhető-e, hogy olyan irodalmi korszak­ban, amit a törvénytelenségek felszámolása, a szocialista tár­sadalom belső erőinek megúj­hodása, a rehabilitációk és a perek áldozatainak politikai reaktivizációja determinált, a szlovák irodalom hatás nélkül maradjon a kisebbségi magyar költészetre? Más kérdés aztán, mit milyen mértékben, és ho­gyan asszimilál, önmaga gazda­godására, vagy specifikus vol­tának és jellegének feladására vezet-e mindez. Szalatnai hiába idézi a fiata­lck -fejére Móricz Zsigmond jó­indulatú figyelmeztetését: „Az utódállamokban nem fejlődhe­tik ki más magyar kultúra, mint Magyarországon. A ma­gyarság az egész emberiségnek csak egyféle kultúrát adhat, amit nyelvi és szellemi együ­vétartozás termelhet ki." A nyelvi és szellemi együvé­tartozás, a nyelvi közösség nem mindenütt tény, ahol magyar nemzetiségi irodalom létezik, annak ellenére, hogy bizonyos gátló tényezők a kölcsönös tá­jékoaódást sokáig kedvezőtle­nül befolyásolták. Csakhogy manapság ez a kérdés is más­képpen vetődik fel. Mert kér­déses, hogy egy kultúrát kizá­rólag a szellemi és nyelvi együvétartozás határozza-e meg, vagy inkább a valóság ellent­mondásai, amelyek szükségsze­rűen tükröződnek ebben a kul­túrában és tegyük hozzá: iroda­lomban. Nem Móricz Zsigmond­nak, hanem a dialektikának kell igazat adnunk. Az egyféle kultúra követelménye lényegé­ben egységes nemzeti kultúra igényét támasztja olyan körül­mények között, mikor a ma­gyar nép nemzettéválásának folyamatát a nemzetközi erővi­szonyok elakasztották. Ma már az is kérdéses, hogy ami 1848­ban Erdély és Magyarország uniójának kimondásával állam­jogi szempontból is realizáló­dott, s amit a hatvanhetes ki­egyezés kompromisszumosán szentesített, tényleges és teljes nemzettéválás volt-e? A magyar uralkodóosztályok jóvoltából a földreform és más szociális kérdések Magyaror­szágon soha nem oldódtak meg, tehát soha igazi, még kossuthi értelemben, tehát polgári érte­lemben vett „érdekegyesítés" ssm jött létre. Ezért az uralko­dó osztályok nem is támasz­kodhattak a széles néprétegek­re. A pclgári forradalom nem valósult meg következetesen, de a burzsoá fejlődéssel járó antagonizmusok, főleg nemzeti antagonizmusok az egykori ma­gyar állam bukását előidéző vadsággal kiéleződtek. Ezt a bukást megelőzni, később pedig hatálytalanítani akaró uralko­dó osztályok a magyar nép sor­sát az európai, főleg német nagyhatalmi politika uszályába kötötték. S ez volt az igazi út­vesztő és úttévesztés. Ez volt a magyar nép nemzetté válásá­nak legfőbb gátja, akadályozója és ez vetette vissza a nemzet­téválás folyamatát. Jh magyar nemzeti kultúrá­^ nak és irodalomnak van egy budapesti, pozsonyi újvidé­ki, kolozsvári vagy bukaresti centruma is, és ez csak a tör­ténelmi okok következtében beállt állapotot tükrözi. Egyfé­le, vagyis — nemzeti irodalom, ebből a sokféleségből nem úgy áll elő, hogy centrikus magyar igények szerint hatálytala­nítjuk saját magunkat, mert ezt a többcentrikus képletet jámbor óhajjal hatálytalanítani nem le­hetséges. Csakis egy kölcsönös áramlás, amit a szocialista In­tegráció talaján lehetséges el­képzelni, segítheti elő a való­ban nemzeti, és valóban szocia­lista Irodalom létrejöttét. Csak­hogy az integráció nem egy­szerű összeadás, nem is önma­gunk feladása, hanem szerve­sen kialakuló egység. Ha a nemzetiségi- irodalmak szánt­szándékkai fel akarnák adni specifikus jellegüket, akkor sem tehetnék, mert a történel­met, a tényleges folyamatokat nem lehet semmibe venni. Ha van még magyar nemzeti irodalom, az éppen úgy van, ahogy van, s mint ilyen tükrö­zi a nemzet állapotát, a szom­szédokhoz való viszonyát, s a nemzetiségi kultúra és iroda­lom központjainak léte bizo­nyítja éppen, hogy ez a vi­szony nem romlik, hanem az adott történelmi helyzetben a kölcsönösség és a nemzetek egymásra utaltságának jegyé­ben fejlődik. Igy tehát az irodalmi hatá­sok kérdése is sokkal tágabb, sokkal általánosabb s a magyar nemzet sorsának alakulása szempontjából sokkal fontosabb kérdés, minthogy azt Szalatnai Rezső veti fel, lényegében a szomszéd népekhez való viszo­nyunk kérdéseivel terhes, és egyáltalán nem szűkíthető le az egyszerű utánzás és epigo­nizmus kérdésére, bár ez is ta­gadhatatlanul létezik, olyannyi­ra, hogy egyes költők még a cseh vagy szlovák mondatszer­kezeteket is lemásolják. A legutolsó és legkényesebb kérdés pedig: ha Magyarorszá­gon — még ott is — olyan gyanú árnyéka vetődött a szlo­vákiai magyarságra, ahogy azt Szalatnai Rezső állítja az Űj If­júságban közölt cikkében, ak­kor hogyan várjunk el jobbín­dulatú magatartást nem ma­gyar környezetben, s hogyan lehetséges, hogy ez a gyanú húsz év múlva Fábry Zoltán védőiratának hatására egyszeri­ben megszűnt. Ez azonos értel­mű lenne a csodával. Feltételezhetünk másfajta, inkább a tapintat és körülte­kintés sugalmazta magatartást is, ahogy azt Dobozy Imre fo­galmazta meg a szlovákiai ma­gyar írók és a Magyar írószö­vetség képviselőinek találkozá­sa idején Budapesten. Eszerint a szlovákiai magyar irodalom­mal azért foglalkoztak oly ke­veset Magyarországon, mert gyakran nehéz megítélni, mi használ, esetleg mi árthat ne­künk. Az utóbbi évekre vonat­koztatva ezt a megállapítást ér­zem igaznak és helyesnek. r írásom célja az volt, hogy • figyelmeztessek az eset­leges vita lehetséges buktató­ira., A vita kívánatos és szük­séges is volna, de nem merül­het ki egy kezdeteiben sokfé le gyengeségről árulkodó iro­dalmi törekvés elmarasztalásá­ban, mielőtt a csak valamelyest is fölmérhető s az összegezés alapjául szolgáló irodalmi ter­mékek legalább antológia for­májában napvilágot láthattak volna, hanem ölelje fel a már eddigi vitáink során is felme­rült, de megoldatlanul maradt kérdéseket. Mert valóban szük­ségünk van arra, hogy vizsgá­lat tárgyává tegyük irodalmi, esztétikai és kritikai gondol­kodásunk minden kérdését, ami méltó vállalkozás lénne az író­szövetség magyar szekciójához és sajtónkhoz. Ám ehhez nem elégséges ürügy az eléggé vé­letlenszerűen megírt és közölt Szalatnai cikkek sorozata, illet­ve egy cikkének három vagy négy változata. BÁBI TIBOR

Next

/
Oldalképek
Tartalom