Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-21 / 17. szám, szerda

I Romániai jegyzetek Egy iskola háromszáz éve Ügy mondták, háromszáz, bár azok, akik az iskolaalapítás történetét behatóbban tanulmányozták, azt állítják, valamikor a húszas években egyszer már megünnepelték a Csíkszeredai Líceum 300. születésnapját. Bár az eredetet illetően eltérőek a vélemények, az Alma Mater ősiségét ezek nem vonják kétségbe. Igaz, a líceum jelenlegi épülete 60 esztendős sincs, hisz csak 1911-ben költözött bele az ősi csíksomlyói gimnázium. „Ezelőtt három évszázaddal— mondja az évfordulóra kiadott évkönyv bevezetője —,amikor az egész országot heves társadalmi és politikai küzdelmek hullámai kavarták jel, amikor élethalálharcot vívtak a függetlenségért, Csíkban a sorozatos török—tatár betörésekés pusztítások ellenére nagy jelentőségű művelődési esemény történt: középfokú iskolát alapítottak." Jellemző egyébként, hogy az ekkortájt alapított iskolák Bethlen Gábor gyulafehérvári akadémiai kollégiumához hasonlóan már nemcsak az egyház szükségleteit szolgálják, hanem szélesebb körű művelődési igényeket is kielégítenek. A csíkszeredai iskola alapítása tulajdonképpen Csíksomlyón kezdődött. A ferencrendi barátok nevéhez fűződik, akiknek Hunyadi fános — a marosszentimrei győzelem után — 1442-ben kiváltságokat adott. Az alapítók közt tartják számon Kájoni fános erdélyi származású tudóst, aki tanulmányait Nagyszombatban végezte. A Domokos Kázmér által megkezdett iskola építését ugyanis ő fejezte be, a mostani évforduló tehát hozzá tér viszsza. Az iskola múltjához tartozik nemcsak a többszöri „helyváltoztatás", hanem a fennmaradásért vívott küzdelem is. Nemcsak a Csíksomlyóra törő ellenséggel szemben kell azt védelmezniük fegyverrel a kézben, hanem a latinnyelvüség évei után az osztrák abszolutizmus zaklatásaitól ís. A tanulási szabadság megnyirbálása a 200— 300 tanulóval működő csíksomlyói gimnázium elnéptelenedéséhez vezet. A panaszokra a német ezredparancsnokság félreérthetetlen választ adott: „a tanuló a német Iskolába váló helyezés által azon kiváló kegyben részesült, hogy nemcsak a magyar, hanem a német nyelvet is alaposan megtanulhatja, hogy egykor mint katona sikerrel szolgálhasson s előrehaladását biztosíthassa." A 48-as szabadságharc idején a forradalom eszméi a csíki diákokat is fellelkesítik. Gábor Áron, az iskola egykori növendéke is ott van a szabadságharc legendás hírű harcosai között. Az osztrák önkényuralom megtorolja ezt a lelkesedést. 1851ig szünetel a tanítás, s az osztrák hadsereg a bennlakás épületét istállónak használja. Az ezt követő években tanítóképzővel bővül az iskola, majd a vármegyei állami és közigazgatási központ Csíkszeredára helyezésével napirendre kerül az iskola költöztetése is. 1911. június 5-én zárul le az iskola csíksomlyói története, ekkor avatják ugyanis fel az új iskolaépületet, mostani székhelyén. Tanulságos tehát az a háromszáz esztendő, mely az iskola mögött áll. S bál- fel lehetne sorolni, hány kiváló tudóst, művészt, közéleti férfiút adott az iskola a népnek, rangját, értékét azonban nem csak — és nem kizárólag! — a kiválóságok jelzik, hanem az a derékhad, mely helytállásával a munkahelyeken, a magán- és a közéletben egyaránt az iskola jó hírét növelte. Éz más szóval azt is jelenti, hogy ez az intézmény — megalakulásától kezdve — a székelység igényeit volt hivatott kielégíteni. Ezért vált a Székelyföld egyik jelentős művelődési központjává — Az iskola jellegzetessége — mondta Eigel Ernő igazgató —, hogy a kisemberek iskolája volt. Csíkban nem alakulhattak ki nagybirtokok, itt mind ún. szabad paraszt élt s ezek gyerekei jártak ide. Az évforduló, persze, nem a dicsekvés alkalma, hanem a megtett út felmérésének lehetősége. S ehhez a megtett úthoz tartozik az is, hogy a felszabadulás előtti húsz-huszonöt tanár helyén ma 69 tanár gondoskodik a létszámban — a felszabadulás előttihez mérten — megháromszorozódott diáksereg oktatásáról. S ami ugyancsak nem lényegtelen, a tanárok nagyobb része itt végezte középiskolai tanulmányait. A közel kétezer diákot számláló iskola (a magántanulókkal és az esti iskola látogatóival együtt) jelentős segítséget kapott az évforduló küszöbén. Másfél millió lei beruházása nemcsak az épületet újította meg, de felszerelésében is korszerűvé varázsolta az iskolát. Két tagozat működik itt, román és magyar. A líceumi tagozatra (és ez alatt ők elméleti középiskolát értenek most) jellemző, hogy a 9—12 osztályokig az arány 2:5. Tehát két román osztályra öt magyar esik. Az esti tagozaton ez 1:2-höz. Ami pedig a nemzetiségi összetételt illeti, az teljes mértékben megfelel a környék nemzetiségi összetételének. Ez más .szóval azt is jelenti: a román osztályokban túlnyomó többségben vannak a magyar gyerekek. Arra a kérdésre, milyen az érvényesülés, s a romén nyelv oktatásának színvonala, egyértelmű a válasz: — Az érvényesülésnél, a jelsőbb intézetekbe való továbbjutást illetően nincsenek alapvető különbségek. Inkább az dönti el, hogy a tanulóknak milyen a tanulmányi színvonala. A jegyek alapján a legnagyobb biztonsággal meg tudjuk mondani, ki jut AZ ISKOLA ÉPÜLETE tovább, s ki nem. Legfeljebb a kifejezőkészségben f szóböség j, vagy helyesírásban lehetnek eltérések. A román nyelv tanítását illetően — mondja Eigel igazgató — az utóbbi húsz évben óriási fejlődést lehet észlelni. Mi, akik annak idején érettségiztünk, nem jutottunk el nyelvtudásban odáig, mint a mai általános iskolai tanulók ... Abszolút értelemben, persze, a helyzet ma sem kielégítő. A tanulók tudják ugyanis az irodalmi szöveget, a köznapi beszédben azonban nehézségeik vannak ... Ez azonban módszertani kérdés, s megoldható. Már azért is, hogy az esetleges kisebbségi érzés — a nyelvtudás hiánya miatt — ne sUjtsa a tanulót. Az adottságok szempontjából íendkívül fontos, hogy az anyagi adottságok messzemenően megvannak ahhoz, hogy az iskola diákjai — a legjobb hagyományok szellemében — megfelelő körülmények közt készüljenek fel az életre. A szellemi adottságok közt pedig a tanári kar felkészültsége, hivatástudata az, mely mindennél jobb biztosítéka a színvonalas oktatásnak. S bár tanmenetben, tananyagban iskoláink között lehet eltérés, az az ügybuzgalom és ügyszeretet, mellyel munkájukat végzik, s minden erővel arra törekszenek, hogy az anyanyelven szerzett ismeretanyag nyelvtudással is párosuljon, mindenképp példamutató. Az erkölcsi és anyagi támogatás sorában pedig szívesen említeném azt a példát, melyet a helyi Bányaipari Vállalat jóvoltából „születésnapi ajándékként" könyvelhettek el: a líceum újonnan létesült síszakosztályának egy, a vállalat által rendbehozott és karbantartott menedékházat ajándékoztak a csíki sízők paradicsomában, Sutában. S ami mindennél fontosabb, az iskola diákjai, nemzetiségre való tekintet nélkül, az együttélés és kölcsönös megbecsülés tudatával nevelkednek. Pedag6gusaik mindent megtesznek annak érdekében, hogy a nemzeti elfogultság egyoldalú szemlélete helyett a népéhez ragaszkodó, s más nemzetet megbecsülni tudó diákokat neveljenek. A hagyományok iránti tisztelet ezt éppúgy diktálja, mint a helytállást, a becsületes munkából való részesedés igényét.. < Az élet minden területén. Háromszáz év viszonylag nem nagy idő. Minden napnak, sőt órának azonban a humánum szellemében a megértés eszméjét munkáló funkciója van. S ennek a jubileumnak éppúgy, mint az azt követő hétköznapoknak ez ís egy nagy, követést érdemlő tanulsága. FONOD ZOLTÁN szust. Milyen „demokratikusan" választották meg a kongreszszus küldötteit, hogyan tárgyalt ez a gyűlés és hogyan „választotta meg a pártszerveket. Ezért nem szabad elhanyagolni B. Šimon kővetkező szavait: „Erre a mai tárgyalásra véletlenül a plénumon kerül sor, mivel önök itt vannak, illetőleg itt az értekezleten, nem tudom, milyen eredményekhez jutnak. Gondolom, hogy ezt az elvtársak és az elnökség nevében megteszi Silhan elvtárs. Csak annyit szeretnék mondani, liogy ez a kérdés valamenynyiünk számára s számomra különösképpen kulcspont volt, ha sor kerülhet a megegyezésre ..." , „ ... Csakhogy két szerv van itt. Fontolóra vettük, hogyan lehetne megoldani az elnökség ... a plénum kérdését." És Simon elvtárs kifejt egy sor gondolatot, hogyan kellene hozzáfogni, mert — úgymond — az elvtársak különböző lehetőségekről beszéltek, melyeket a többiekkel történő konzultálás nélkül nem mernének előterjeszteni, és hozzáfűzi: „ ... Szólok még egy utolsó dologról, amely eszünkbe jutott — sürgősen dönteni kell a kongreszszus folytatásának összehívásáról abból a célból, hogy titkos választással megerősítsük, amit 1968. augusztus 22-én végrehajtottunk ... Vegyük ezt fontolóra, ma valószínűleg erről nem fogunk dönteni, vagy ha dönteni fognak, gondoljanak arra, miből indultunk ki." Továbbá annak lehetőségét is fontolgatja, hogy talán „Dubček elvtárs ma beszámolójában, irH'

l amellyel a párthoz fordul, levonna valamilyen következteté1970 seket a nagyközönség számára, felhívná a pártot, hogy ezekI. 21. ben a napokban forduljon hozzá és tőle fogadjon el utasítá5

sokat, hogy így néhány napot nyerjünk e bonyolult ügy megoldásához". Részt vehetnek-e az újságírók a tárgyalásokon, vagy nem? A tájékoztatás után széles körű vita alakult ki. VojáCek elvtárs azt kérdezi, mi volt a helyzet Tiszacsernyőn és kéri, mondják meg nyíltan, történtek-e ott olyan megállapodások, amelyekről a párttagság nem tud. Ehhez a kérdéshez kapcsolódik Ľuboš Sochor felszólalása, ő pontosabban kívánja megfogalmazni a kérdést: „ ... vajon kötöttek-e titkos megállapodásokat, és másodszor, Simon elvtárs kijelentheti-e, hogy rendelkezik biztosítékkal a tárgyalások részvevői részéről, miszerint a küldöttség egyes tagjai egyénileg nem folytattak titkos tárgyalásokat, a szovjet diplomácia titkos diplomácia, mely nem tartozik a pártok közötti kapcsolatok közé... A másik kérdés: Vajon azt, hogy Dubček elvtárs bizalmat és szabad kezet kér, hogy átszervezhesse az elnökséget és ezzel gyakorlatilag feloszlassa a kongresszust — úgy kell-e felfognunk, hogy teljhatalmat követel.. . vagyis, hogy tőlünk akar megbízatást, vagy saját magát hatalmazza fel vele ahhoz, hogy átmenetileg bevezesse a személyi hatalom rendszerét a pártban és az államban .. ." V. Silhan beavatkozik a vitába, mégpedig azzal a kéréssel, hogy történjék döntés arra nézve, részt vehetnek-e a tárgyalásokon az újságírók, a televízió és a rádió, és hozzáteszi: „Szí saját érdekünkben megakadályoztam." (Hangok: „Rendben van." És újból kiadja az utasítást, „hogy az újságírók tartsák magukat kellőképpen távol ettől az üléstől". Ezzel szembeszáll Vojáček elvtárs, mondván, hogy komoly dologról van szó, és ajánlja e kérdés megfontolását, mivel „.. .a nép és a párt azt mondhatják nekünk, hogy szintén kabinetpolitikát folytatunk". Egy másik elvtárs egyetért Silhan elvtárssal, azzal a feltétellel, „hogy a nyilvánossággal azt keli közölni, hogy a plénum nem tartja meg ülését". Egy másik elvtárs megint azt ajánlja, hogy sajtóbizottságot kell alakítani, mivel helytelen, „hogy a tájékoztatási eszközök ne kapjanak semmiféle információt, minthogy éppen ezek bátor személyi kiállással segítettek megszerezni a pártnak a rokonszenvet és a tekintélyt". Az elnöklő V. Silhan azt válaszolja, feltételezi, hogy kiadnak majd jelentést. Úgy véli azonban, „hogy e pillanatban nem lehet tájékoztatást kibocsátani ..., mert ezek nem információk. Csak egyének állíthatnák össze, akik nem felelősek a tárgyalások lefolyásáért, te/iát az információk kiválogatásáért, hangsúlyáért stb. sem. . .. Fontos az is — folytatja Silhan elvtárs —, hogy az újságírók ne vegyék ki a tárgyalások anyagából azt, amit ők akarnak, kombináljanak, és így eltorzítsák a tárgyalások lefolyását. Ez a három nap alkalmul szolgált nekünk ahhoz, hogy megértsük, mi az össze nem hangolt igyekezet." J. Sabata jelentkezik a vitába, aki egyebek között megállapítja, „ ... hogy tekintettel a helyzetre, egyes dolgok más megvilágításba kerülnek, mint reggel, és tekintettel arra, hogy megjöttek a szlovákiai elvtársak, ezt a tárgyalást érvényes ülésnek kellene tekintenünk." Ajánlja, „hogy Silhan elvtárs vonja vissza javaslatát, válaszszanak sajtóbizottságot, s folyamatosan tájékoztassák a nyilvánosságot úgy, hogy az megfeleljen a tárgyalások jellegének". Sokáig folyik a vita a tájékoztatási kérdések körül, s azzal kapcsolatban, hogy bebocsássák-e vagy sem az újságírókat. V. Silhan megjegvzi, „hogy nem lehet elébevágni Svoboda és Dubček elvtárs beszédének kusza, ellentmondó hírekkel". További vita után azzal zárják le a kérdést, hogy fontos, és országunk jövője szempontjából döntő kérdések tárgyalása folyik. S jóllehet „ ... sohasem tudjuk megakadályozni — mondja V. Silhan —, hogy a rádióban vagy más tájékoztatási eszközökben ezek a dolgok ne kerül jenek nyilvánosságra .. . az itt előadott érvek nem érnek semmit. Ha valaki kiváló munkát végez mozgalmas napokban, ez még nem ok arra, hogy jelen legyen. Bn ebben az esetben kénytelen lennék viszszavonulni az ülés vezetésétől. Ezt a gyűlést értekezletként nyitottuk meg, éspedig nem kicsinyes okokból." Ezután a jelenlevők csekély számáról beszél és javasolja egy két-három tagú csoport megalakítását, amely rövid jelentést dolgozna ki a nyilvánosság számára. A bizottságot a következő összeállításban választották meg: J. Pelikán, Z. Hejzlar, J. Sabata és Pirfi elvtárs. „Fenntartani A. Dubček presztízsét", vagy „elválnak az utaink" Kalda elvtárs (?) szükségesnek tartja, „hogy a közlemény világosan és konkrétan rávilágítson a megszállás kérdésére .. ki hívta be a csapatokat ... milyen érvek álltak a Szovjetunió és a többi ország rendelkezésére az ellenforradalom kérdésében?" . J. Pelikán kijelenti, nem világos előtte, mire céloznak a tájékoztatási eszközök kérdésében. „ ... A megszállás hét napja után kívánhatom szerkesztőimtől és embereimtől azt, hogy egyáltalán ne beszéljenek erről, sőt, hogy pozitív megvilágításban beszéljenek az öt országról? Ez a rádió és a televízió nevetségessé tételéhez vezet." És bátran kijelenti, valamennyi szerkesztő nevében, „hogy érről nem hagyják magukat meggyőzni"• Azután arról beszél, hogy a KB rekonstrukciója sem világos előtte, és úgy véli, hogy ez az alapszabályzatnak még nagyobb megerőszakolása lenne, mint az, amit szemére vetnek a rendkívüli kongresszusnak, minthogy kizárólag a kongresszus választhatja meg a Központi Bizottságot. Zelenková elvtársnő szólal fel, mondván, „megfontolták-e vajon az elvtársak ..., hogy a 14. kongresszus történelmi ülésezése elősegítette legális tanácskozásukat ... hogy a mai ülésre ezerszám érkeztek aláírások párttagoktól és pártonkívüliektől a párt és Dubček érdekében. Olyan komoly lesz a differenciálódás ..., hogy elveszítjük legalitásunkat..." Kérdi, „jól megfontolták-e az elvtársak, hogy a becsület kérdése olykor nem értékesebb-e az élet kérdésénél." A továbbiakban akörül folyik a vita, hogy „el kell-e ismerni, vagy nem kell-e elismerni a kongresszust", felmerülnek a kérdések, „értékelte-e küldöttségünk a nemzetközi helyzet befolyását", mit gondolnak az elvtársak „például az európai pártok értekezletének Prágába való összehívásáról", beszélnek-e „a nép hazafias érzelmeiről", az „idegen csapatok távozásáról" és arról, „mit kellene tenni, hogy fennmaradjon A. Dubček presztízse". E kérdések megvitatása után Sauer elvtárs javasolja, nem lehetne-e „visszatartani Dubček elvtársat, hogy ne beszéljen 14 órakor a rádióban", és Silhan elvtárs rögtön azt válaszolja, hogy ez nem lehetséges. „Ügy mondom ezt, mint véleményemet abból a környezetből, amelyből ma délelőtt jöttem. Lépéseket tettem illetékes helyen annak érdekében, hogy a beszéd többé-kevésbé saját helyzetünkből induljon ki " (Folytatjuk)