Új Szó, 1969. december (22. évfolyam, 282-306.szám)
1969-12-21 / 51. szám, Vasárnapi Új Szó
M egállt a lépcsőfordulóban. Háta mögött a napfénnyel vakító fehér ablak. Ebben a pillanatban csak a körvonalait vettem ki. Elnyújtott, hosszú alak, mintha Picasso vázlatkönyvéből lépett volna elő hirtelen. Ez volt az első benyomásom. A mozdulataiban, a megjelenésében volt valami sötétben tragikus vonás. Mintha saját sorsának, múltjának árnyéka jelent volna meg az ablak fényes hátterében, mely azonnal nyilvánvalóvá tette, hogy hiányzik a bal keze, mert a kabátujja szomorúan és feleslegesen fityegett oldala mellett. Ez ő, mondtam magamban — az ország egyik legsikeresebb szövetkezetének az elnöke. Valami fájdalmasan, kíméletlenül belemarkolt mellembe. Aztán jött, jött fölfelé a lépcsőn, és ahogy fölém magasodott, láttam, hogy van benne valami rettenetes erő és elszántság, mintha a saját sorsa fölé akarna ágaskodni. És amikor ott ültUnk már a standard bútorral berendezett irodahelyiségben, akkor vettem csak észre, mennyi bölcs megnyugvás, irónia és mennyi józan önbizalom ömlik el az arcán. Egyszerű falusi ember arca. Simára borotvált friss emberi arc, a szája körül kissé kesernyés vonásokkal. A szemében gúny és öngúny villant olykor, mintha már valóban régen fölébe kerekedett volna az életnek, sorsnak egyaránt, de az arcvonások mélyén mégis ott ült a fáradtság, s az arc csontos szögletein valami keménység ls, mely arról tanúskodott, hogy a győzelemért mindennap újra és újra meg kell birkóznia. A nap besütött az irodába, de a hűs falak kellemes árnyékot vetettek ránk. Beszélgettünk. Természetesen a szövetkezetről és a faluról. A csendes irónia, és a humor ott bujkált mondatai mélyén, bár a legnehezebb időszakról esett szó. Az ötvenes évekről. Akkor néhányadmagával ő került az elhanyagolt, szövetkezet élére. Azt mondta: — Én voltam a legidősebb — vagy harmincnégy éves lehetett akkor —, és különösebb érdekünk se fűződött a szövetkezethez, de aggasztott bennünket a falu és a szövetkezet állapota. A paraszt is, a munkás is azt mondta, minden a miénk, és ezen a jogon vitt mindenki, amit csak akart. A gazdák még külön jogot is formáltak maguknak, mondván: enyém a ló, enyém a föld, csak az árendát teszem a zsákba. Végeredményben nem volt valami egyszerű dolog: összeszoktatni a szegényparasztot a középparaszttal és a módos gazdával. — Megsokalltuk már a falu leromlott állapotát. Egy nap aztán kitört belőlem az elkeseredés. Mondom az embereknek, politika ide, politika oda, mindegy, hogyan terelődött egybe a szövetkezet, de ez a határ, ez a falu a miénk. Kezdtek felfigyelni. Egy viharos taggyűlésen szigorú házirendet fogadtattam el a tagsággal. Egyik pontja az volt, hogy a kukoricaföldről csak egy úton lehet hazajönni a határból, és mindenki köteles megmutatkozni az ellenőrzésre kijelölt embernek. Nagy volt a felzúdulás. Azt mondom erre, csak az szavazzon, aki nem akar lopni. Mindenki felemelte a kezét. Egy fiatalember a taggyűlés után azt mondta: „Most olyasmit szavaztatott meg velünk, amit senki nem akart megszavazni." A 3zemében felvillant valami keserű, gunyoros láng, s aztán hozzátette: —• Az első két-három évben komolyan vettük az ellenőrzést. Ilyen jellemző epizódokkal villantotta föl a szövetkezet megszilárdulásának történetét. Nem krónikát mondott, csak epizódokat. Egész beszélgetésünk során ezt tette. Saját életéről is csak így vallott, különösen, hogy észrevette, a szemem mindig oda-oda téved a szomorúan, feleslegesen fityegő kabátujjára. Tehát a tejbegyűjtés is csődöt mondott, gondoltam magamban. S valóban, mert így folytatta: Negyvenöt őszén adtak egy trafikot. Negyvenhétben jött a reszlovakizáció, s nekem nem volt állampolgárságom. Azt mondták, ha nem reszlovakizálok, elveszik a trafikot. Hát elveszik a trafikot, mondtam én. Elvették. Csak ennyi — elvették. S jön az újabb sorsfordulat. — Mondtam már, hogy tejbegyűjtő koromban szert tettem egy lóra és kocsira. Kiárendáltam hozzá kilenc hold földet. Kilenc hold földet árendált ki — félkézzell Épp ez az imponáló benne, ez a lebírhatatlanság, amellyel lépten-nyomon sorsa fölé ágaskodott. Lehet, hogy rendkívüli hangsúlya van az évszámnak is meg a belépés tényének is. Nem Időzött tovább ennél a tárgynál. Hirtelen visszakanyarodott az ötvenegyes évhez és a szövetkezethez. Azt mondta: — a Szlovákiai Beruházási Alap volt akkoriban a patrónusunk. Elnöke a közismert szlovák író, Elo Sándor, ötvenegyben a cigánytól a papig mindenki tagja volt a szövetkezeinek, mégse volt, aki dolgozzon. A gazdák nemigen tódultak befelé. Azt mondja erre Elo Sándor, aki Oroszországban élt emigrációban. Jegyezd meg jól Jánoskám, amit mondok, bekövetkezik az idő, hogy jönnek majd könyörögni az emberek, csak vegyék fel őket. És neked majd azt kell mondanod, sértődés ne essék, de nem vehetlek fel. Nem akartam hinni neki. Azt mondta, ne csináljak magamnak problémát abból, belép-e valaki, vagy sem ... Eljön az idő, egy napra hatvan jelentkező esik. Mire bekövetkezett ez az idő, már nem mondhattam meg neki, hogy igaza volt. Meghalt az íróasztala fölött... — Negyvennégy karácsonyán, Budapesten, a Rózsa utcában történt. Alig három lépésre tőlem lövés dördült. Ott maradtam a fagyos kövezeten, akár egy halott. Orosz katonák szedték össze a sebesülteket. Megmentettek engem is. Februárig az orosz sebesültekkel együtt ápoltak. Buda eleste után kerültem át egy budai kórházba. Ott épültem föl. — Tavasszal hazagyalogoltam Budapestről. Sorra látogattam a rokonokat, a jó barátokat. Mindenki azt mondta, félkézzel nem lehet megélni. Egy pillanatra felvillant képzeletemben az ostromolt Budapest. A Rózsa utcai fagyos kövezet. Szinte láttam a sáros utakon hazafelé tántorgó nyárasdi fiatalembert, szomorú megérkezését, s hirtelen megértettem az alakjába ívodott tragikus vonásokat. Merengésembői az elnök valószínűtlen vidám gunyoros hangja riasztott fel. — Levittem Pestre egy hátizsák cigarettapapírt,, otthon vettem az árán egy nagyszerű üszőt. Kiéreztem szavaiból az akkori élet lehetetlensége fölött ítéletet mondó iróniát, de a diadalérzést is, hogy ő, az örökös tengődésre ítélt rokkant ember ebből a lehetetlenségből varázsolt elő egy üszőt. Egy gyönyörű üszőt! — Jött egy nap hozzám valaki a községházáról, nem vállalnám-e el a tojásbegyűjtést. Dehogyisnem! Kidobolták, hogy én vagyok a tojásbegyűjtö. Jön egy aszszonyka és hozott nyolc tojást. Nemigen jött más. Nemigen jött más. Megint ez az irónia. — Jött megint valaki a községházáról, mert segíteni akartak rajtam, és azt mondja, nem váilalom-e a tejbegyűjtést. Dehogyisnem! Kidobolták, hogy én vagyok a tejbegyűjtő. Vettem egy kocsit, meg egy lovat, és hetenként száz, százötven liter tejet hordtam be Dunaszerdahelyre. újabb vereséget szenvedett. Nem tudom, nem beszélt róla, csak újabb adatot, újabb sorsfordulatról árulkodó adatot és tényt közölt: — Negyvenkilencben a felvásárló üzem raktárosa lettem. Idővel behívatott Fehér Gábor, ö volt akkoriban a pártelnök. Ez után a beszélgetés után vállalta el .a földművesszövetkezet elnökének tisztségét. Végül pedig azt mondta: — Ötvenhatban léptem be a pártba. Nem hangsúlyozta valami különösebb módon szavait, mégis úgy éreztem, hogy Elkomorodott egy pillanatra. Igaz ugyan, hogy betódultak az emberek, de a toborzó hullámoknak meglett a maga böjtje. Ez ötvenháromban és ötvennégyben következett be. A járási és a párthatóságok úgy tájékoztatták a szövetkezet vezetőségét, hogy aki ki akar lépni, április elsejéig adja be a kilépési nyilatkozatot. Erre hetvenkét gazda jelentette be azt a szándékát, hogy kilép. Még most anynyi év után is keserű a szája íze, ha visszagondol erre a felfordulásra: — A Járási pártbizottság és a járási nemzeti bizottság nyomban le akarta vonni a következtetéseket. Jött Lubicsek elvtárs, ő volt akkoriban a pártelnök, és azt mondja, utasítást kapott, hogy engem azonnal le kell váltani. Viharos évzáró gyűlésünk volt abban az évben. Kitálaltuk, ki mit lopott, mert tovább így nem mehet. Fenyegettek a járásról. Belül a szövetkezetben is felfordulás. Azt mondtam, csak tessék, váltsanak le. Valaki az elnökségi asztal felé kiáltott: „Fogunk még benneteket akasztani." A gazdaemberek többsége mégis megőrttte higgadtságát. A járási szervek követelése ellen fordultak, azt mondták, nincs bajuk a vezetőinkkel. Ha leváltják, ők ls kilépnek. A járási párttitkár Kosztanko elvtárs, látva ezt a tisztító vihart, kijelentette, nem váltanak le senkit. Ha valahol lesz szövetkezet, akkor az Nyárasdon lesz. És lett. Olyan szövetkezet lett belőle, hogy egyévi termelése fedezné a köztársaság lakosságának teljes egy napi szükségletét. Nem részletezi az utat, nem beszélt a küzdelmekről, csak ennyit mondott: — Egyszerű parasztemberek voltunk. Hatvanig nem volt egy technikusunk, egy végzett emberünk se volt. Nekiláttunk a tanulásnak, ötvenkilencben emelkedtünk az átlag fölé. Akkoriban még Tany volt az első. Hatvanhatban az országos mezőgazdasági kiállításon egy üszőnk aranyérmet nyert, egy meg bronzérmet. Ebben az évben öt üszőnk aranyérmet, három tehenünk ezüstérmet, kettő bronzérmet. Sőt, a kísérleti állomás tehene, mely aranyérmet nyert, az is a mi istál lénkből származik. Tőlünk vásárolta. A minisztérium díját is mi kaptuk meg, mert minden állatunk érmet nyert. Mielőtt elbúcsúztam volna tőle, elmondta egy találkozását valamelyik szomszédos falu szövetkezetének elnökével. Tavaly aratás idején került sor erre a találkozásra. Jön az elnök és azt mondja Dömény Jánosnak: — Aratunk, de hiába aratunk, csak tizenöt korona a munkaegység. Folyvást panaszkodnak az emberek. — Dömény János meg azt feleli erre: — Nálunk harmincöt korona a munkaegység, de nálunk is panaszkodnak. — A szomszédos falu szövetkezetének elnöke felsóhajtott: — A tizenöt koronás panasz nem harmincöt koronás panasz... Dömény János a tréfás eset elbeszélése után csak elmosolyodott: — Hát lehet ebben valami. És ebben a mosolyban sok minden benne volt. Egy egész élet küszködése után érzett diadal és az egyszerű ember megelégedése, hogy nem hiábavaló volt ez a küzdelem. De csak egy pillanatra láttam az arcán ezt az elégedettséget. Állára, homlokára, szemébe hirtelen kiült a keménység, mely a veszélyt sejtő ember legbelsejéből kívánkozott ki az arcára. Megértettem belső állapotát, fel-fel támadó aggodalmát, mert pontosan tudja, hogy minden pillanat újabb makacs próbának veti alá a tegnapi eredmények tartósságát. Mikor felegyenesedett ültéből és fölém magasodott elnyúlt, szikár alakja, mozdulatában megéreztem az új küzdelembe induló ember elszántságát. Ebben a pillanatban őszintén csodáltam, hogy így megrokkanva, deresedő fejjel is van még ereje fölébe ágaskodni az életnek, balsorsnak, mostoha körülményeknek. Ne bizonygassa nekem senki, hogy a mi maroknyi magyarságunk kallódásra, elsodortatásra ítélt nép. BÁBI TIBOR
