Új Szó, 1969. december (22. évfolyam, 282-306.szám)

1969-12-14 / 50. szám, Vasárnapi Új Szó

Jiŕí Häjek: VALASZUTON iin Hájeknek, o Tvorba főszerkesztőjének alábbi tanulmánya eredetileg g „Kürbiskern" című baloldali nyugatnémet folyóiratban jelent, majd egy része a Nagyvilág 1969 novemberi számában. Az 1968 januárjában kitört yálság társadalmi és történelmi okaira mutat rá, mely válasiút elé állította ai értelmiséget, és nemzetközi viszonylatban ts vitát idézett elő a marxista értelmiségiek körében. Többek közt rámutat a magasan fejlett nyugati országokban megfigyelhető ellenzéki értelmiségi csoportosulásokra és diákmozgalmakra, amelyek programszerűen lemondanak a kommunista pártokkal és a munkásosztállyal való szoros együttműködésről, s így szükségszerűen a „harmadik világ" forradalmi mozgalmaira orientálódnak. Éppen ezekkel kapcsolatban mondja Jirí Hájek, hogy a szocialista országok entellektüeljei számára az efféle koncepciók nem voltak vonzóak majd folytatja: Sokkal hatékonyabb volt ennél a csehszlovákiai viszonyok közt az „értelmiség hegemóniájáról" szóló elmélet. Ez a teória arra tesz kísérletet, toogy a „berendezett hatalom" minden fajtájától magát kritikailag távoltartó értelmiségiek ájultságát a globális osztályharc frontja felett húzódó intellektuális internacionáléval küzdje le. Ez az elmélet nem nagyon régi: első határozott megfogalmazását Ernst Fischer cikkében találjuk („Az értelmiségi és a hatalom") — Wort in der Zeit, 1966, majd a Literárni noviny 1966. júniusi számá ban). Tulajdonképpen csak ezzel a cikkel (amely aztán átdolgozva bekerült a „Kunst und Koexistenz" című kötetbe isj vált Ernst Fischer a prágai liberálisok „nagy filozófusává", noha korábban csak „tipikus eklektikust" láttak benne, aki arra törekszik, hogy felfrissítse a marxizmus küllemét. Ez az átmeneti ellenszenv is arról tanúskodik, hogy Fischer impulzusaival korábban komoly érdemeket szerzett a marxista irodalomelmélet dogmatikus merevsége és kiszikkadtsága feloldásában, s hogy ebben az időben joggal tekinthettük (és tekintettem én személyesen) őt tanítónknak és szövetségesünknek. Fischer fordulata kevés hívet szerzett számára a marxista értelmiség körében, de annál többet a nyugati polgári liberálisok között, és óriási tetszést aratott a csehszlovák jobboldali ellenzéknél. Új koncepciója bizonyos értelemben megfelelt korunk meghatározott igényeinek. Ma is sajnálatos számomra, hogy éppen egykori mesterein és barátom törekedett kielégíteni ezeket a „szükségleteket", és ezzel kérdőjelet tett egész életműve mögé. Azok igényéiül van szó, azok ideológiai, morális és politikai igazolásáról, akiknél a dogmatizmus elleni harc lényegében a marxizmustól való megszabadulás igyekezetébe csapott át. Fischer erre a célra alkotta meg elméletét a két hatalmi blokkról, amelyek már puszta létezésükkel is a nukleáris pusztulás veszélyét zúdítják a világra. Mindkét rendszerben csak egyetlen lehetőség nyílik az entellektüelek számára: „megkérdőjelezni az uralmi rendszert, a militarista kreténizmust, következetesen azzá a nagy zavaró tényezővé válni, amelytől az uralmon levők rettegnek." Jóllehet ezek az uralmon levők az egyik oldalon kapitalisták, a másik oldalon pedig „sztálinista bürokraták", Fischernél azonban ez egyre megy. Szerinte mindkettő gyűlöli az entellektüeleket, mert mindkettő fél az igasí demokráciától és a szabad vélenénynyilvánítástól. Noha az első pilanatban ez nem tűnik fel, de lényeiében szövetségesek. Az értelmiségiek izonban — úgymond Fischer —, ha leküzdik a korábbi mesterséges ideológiai korlátokat, s ha a társadalmi rendszerek határain felülemelkedve megteremtik a független kritikai szellem új internacionáléját, valóságos társadalmi hatalommá válhatnak, amely szembeszáll a régi hatalmi apparátusokkal. Az értelmiség megváltó szerepéről szőtt valamennyi teória közül éppen ez az elmélet talált Csehszlovákiában nagy visszhangra. A liberális törekvések stratégiai alapjává vált, éppen akkor, amidőn már a kommunista párton belül is gyülekeztek a marxista erők a társadalmi válság megoldására. Ez az elmélet viszont elszigetelte és szembeállította a marxistákkal a kommunista entellektüelek jelentékeny részét. A liberálisok hatásos demonstrációval sikeresen tüntették fel magukat az 1967-es negyedik írókongresszuson az egész közvélemény előtt a társadalmi megújulási folyamat igazi hőseinek és tulajdonképpeni úttörőjének. Az 1968 január utáni fázisban aztán jól kihasználták ezt a mítoszt saját céljaikra. Amíg. Novotný hatalmon volt. lényegi koncepciójukat és céljaikat sohasem fogalmazták meg. Az írókongresszuson is csupán arra szorítkoztak, hogy a „józan ész" szkeptikus álláspontjáról konstatálják a fennálló rend elégtelenségeit. Nemcsak hogy nem törekedtek pozitív megoldásokra, inkább azt sejtették a jelenlegi rendszer keretein belül tulajdonképpen nem létezik semmilyen alternatíva. A Literárni noviny körüli csoport „lázadói" azokat a marxista tudósokat, művészeket, teoretikusokat, akik a legnehezebb körülmények között is egy reális alternatíváért küzdöttek, az „erkölcstelen hatalom" támaszaiként rágalmazták. A „lázadók" minden nem marxista és antimarxista nézet és tendencia szabadságáért küzdöttek. Ök voltak az „egyedül következetes", egyedül radikális szószólói a korlátlan szabadságnak. Értsd: a saját maguk számára vindikált szabad véleménynyilvánításnak. Állítólag csak az ö csoportjuk képviselte az ország szellemi haladását és a modern nyugati kultúrába való integrálódási képességet. Annak idején vitába szálltam ezzel szabadságértelmezéssel (Nyugati barátainkhoz, Diet Zeit, 1967. 48. sz.J, amely már tartalmazta az entellektüel-elit vezér szerepéről szőtt későbbi elmélet csíráit. Ezt az elméletet 1968. januárja után közvetlenül áttették a politikai gyakorlatba, és ezzel komolyan eltorzították és veszélyeztették a csehszlovák társadalom egész megújulási folyamatát. A liberálisok és marxista irányzat között, az irodalmon túl az egész kulturális és politikai életben megmutatkozó ellentét egyáltalán nem abban állt, hogy a kompromisszumokat elutasító nonkonformisták eget ostromolva követelték az abszolút szabadságot, a „derék" konformisták pedig a lehetséges keretein belül kívántak maradni, és a további kulturális és társdalmi fejlődés javára szolgáló szabadságosztalékra jelentették be szerény követeléseiket. A z elvi különbség abban állt, hogy a két szembenálló tábor hogyan, mivel és milyen célra kívánta kitölteni a kiharcolt szabad teret. A marxista irodalmárokat nemcsak a szocialista kultúra ügye érdekelte elszakítva a szocialista élettől, számukra a kultúra mindig is csupán a társadalmi élet funkciója volt. Világos volt számukra: a viszonyok olyanokká váltak, hogy már nem lehet megelégedni a meglevő visszásságok általános kritikájával. Tudatossá vált, hogy a dolgok már nem mehetnek tovább, úgy, mint eddig. Szocialista alternatívákra volt szükség, amelyeket a párton belül és csakis a párt által lehetett megvalósítani. Erre akkor a párton belül már megvoltak az objektív lehetőségek. A vezető pártszervekben azonban a differenciálódás még nem öltött olyan mé retet, hogy Novotnýval és híveivel szemben nyílt ellenzéki csoportosulást lehetett volna létrehozni. A felmerült kérdések megítélésénél azonban egyre nőtt a feszültség Novotný és azok álláspontja között, akik az egész rendszer belső válságának a növekedését felismerték. Ezek azt is tudták, hogy az adott helyzetben a párt előtt álló hatalmas horderejű kérdéskomplexumok megoldásába be kellene vonni a legkülönbözőbb területeken tevékenykedő marxista entellektüeleket, szakembereket. A XIII. pártkongresszus előkészítése során keresztül ls vitték, hogy a tézisek és politikai dokumentumok kidolgozásában tudósok, elméleti emberek, kulturális szakemberek is részt vegyenek. Mindez azonban nem tudott változtatni a határozatok stratégiaipolitikai gyengeségein, a végrehajtás következetlenségén. Ennek ellenére a pártvezetésen belüli Novotný elleni „latens oppozíció" és a kommunista tudósok, entellektüelek között elkezdődött együttműködés döntő szerepet játszott az 1968 januárt politikai válság során. Ennek az együttműködésnek volt köszönhető, hogy január után a párt akcióprogramja előkészítésénél legalábbis a részlet megoldásokban támaszkodni lehetett azokra a tudományos kollektívákra, amelyek Prágában és a szlovák pártvezetőség körül kialakultak. Az entellektüel csoportok pozitív szerepe kétségtelenül abban állt, hogy kritikai analíziseikkel megerősítették a vezető pártszerveken belttli „latens oppozíciót" a mélyreható változások szükségességébe vetett meggyőződésében: meggyorsították a párt vezetésen belüli vitákat, amelyek végülls a Novotný elleni nyílt fellépéshez vezettek. Ezek nélkül az előfeltételek nélkül a személyi hatalom rendszerének lebontása, a január utáni fejlődés pozitív törekvései nem lettek volna lehetségesek. A kommunista entellektüelek segítettek e változások keresztülvitelében, de erre mindenkor a párton és intézményein belül törekedtek. Ezért szembekerültek azzal az írócsoporttal, amely a Literárni noviny körül alakult, s amely a IV. írókongresszuson az egész világ színe előtt protestálva teátrális, hatásvadászó módon fejezte ki kételyeit a szocializmusban. Nagyon is érthető tehát, ha ma ezeket a személyeket nálunk éppúgy, mint Nyugaton az 1968-as úgynevezett prágai tavasz tulajdonképpeni értelmiségi kezdeményezőiként és hőseiként ünneplik. Az már nehezebben érthető, hogy olyan emberek is elhiszik ezt, akik alaposabban informálódhattak volna. S sokakat félrevezethet az a tény, hogy a prágai liberálisok védelmére kelnek az olasz, a francia és az osíiUák kommunista párton belül befolyásos személyiségek, jelentős értelmiségi csoportok. Vajon csak az információk elégtelenségére lehet ezt visszavezetni? Óhajtották-e az illetők a kimerítő információt? Hogy a IV. írókongresszus igazi politikai jelentőségét megérthessük, abból a tényből kell kiindulnunk, hogy Novotný a kongresszuson elhangzottakat bizonyítékul használta fel arra: hova vezet a pártvezetésen belüli oppozíció „békülékeny" politikája az értelmiséggel szemben. Novotnýnak valóban jól jöttek a negatív megnyilatkozások. Az ideológiai területért annak idején Jifí Hendrych elnökségi tag volt felelős, aki egyúttal az oppozíció vezető személyiségei közé tartozott. A kongresszus eseményei alkalmat nyújtottak Novotnýnak arra, hogy erős nyomást gyakoroljon Hendrychre és vele együtt az oppozícióra. Először a kongresszus feloszlatását, a felelősök és vétkesek szigorú megbüntetését követelte. E rendszabályok elutasítását az oppozíció .„opportunista elvtelenségre-" hozta fel bizonyítéknak, elfogadásuk pedig alaposan diszkreditálta volna ellenfeleit a nyilvánosság szemében, s hiteltelenné tette volna ténykedésüket a jövőben. Az írókongresszuson elhangzott felszólalásokat az ellenzék sem taktikai, sem elvi-politikai okokból nem védelmezhette, L. Vaculík, A. J. Liehm, J. Klíma, Pavel Kohout, és M. Kundéra beszédeikben ama meggyőződésüknek adtak kifejezést, hogy a csehszlovák társadalom és kultúrpolitika helyzete valamennyi kulturális ágazat teljes szétesésének képét mutatja, s ebből a szocialista rendszer keretein belül nincs többé kiút. Vaculík szerint az elmúlt húsz év során kialakult társadalmi rendszer egész lényege szerint antihumanísta, Kundéra szerint ez a rendszer állandóan fenyegeti a művészet és kultúra autonóm értékeit. Ez a fenyegetés Kundéra szerint nem csak a durva és szeszélyes cenzúragyakorlatban merül ki (amelyet egyébként a kongresszuson L. Novomeský, a neves szlovák költő is élesen elítélt), hanem a társadalom egész karaktere maga jelenti ezt a fenyegetést, még régi nemzeti plebejus-demokratikus kulturális hagyományaival is. A jelenkori kultúrát Kundéra szerint az olva sóközönség műveltségi színvonala, ítélőképességének bizonytalansága, illetve vandalizmusa és az ezektől való függés fenyegeti. Kundéra a kiutat abban látja, ha a művészet emancipálódik a széles néprétegekkel való szellemi kapcsolattól. A csehszlovák kultúra legutóbbi húsz évét, mint a náci okkupációhoz hasonlítható „sötétség" korát, szerinte egyszerűen le kell írni a történelemből. Hasonlóképpen áll a helyzet a szabadságfogalommal, amelyet ez a csoport a kongresszuson képviselt. Midőn az elit szabadságának, vagyis az alkotóművészek professzionális előjogainak elvét később összekapcsolták az össztársadalmi demokratizálódás problematikájával (mely utóbbi a párt célja volt 1968 januárjától), ezzel csupán azon misztifikációk és propagandisztikus csalások egyikét hajtották végre, amelyekkel ez a csoport a januárt fordulat körüli „érdemeit" akarja megalapozui. Az ilyen ideológiai platformot természetesen sem a pártvezetésen belüli Novotný-ellenzék, sem a marxista írók és teoretikusok nem fogadhatták el. De distanciálták magukat ettől a kongresszuson sokan a fiatalok közül is és több pártonkívüli a középnemzedékből. Valamennyi szlovák író fellépett e platform ellen a kongresszuson. Sajnos nemcsak a nyugat-európai liberálisok, hanem a „Tagebuch" című osztrák kommunista folyóirat is (1967. 10—11 sz.) annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy e negativista, anarchista és egyúttal arisztokratikus elit platform elutasítása egyértelmű a Novotný-rezsim és „szörnyűségei" erkölcstelenül konformista elfogadásával. Ebben a szellemben szólalt fel egyébként még a kongresszuson Karel Košík filozófus, aki beszédét teljesen e csoport morális diszkreditálásának szentelte. A szlovák írók azonban marxista cseh kollégáikkal együtt nem azért nem csatlakoztak Ludvík Vaculíkhoz, mert szerényebb és mérsékeltebb igényeket támasztottak volna a „szabadság-osztalékra". A kongreszszuson tanúsított magatartásukkal nem Novotnýt fedezték; ellenkezőleg egyértelműen a szlovák párt reprezentánsai és a pártvezetésen belüli cseh ellenzék politikai álláspontját támogatták, abból a meggyőződésből kiindulva, hogy a társadalom demokratizálódásáért folytatott harcot először a párton belül és csakis pozitív alternatívák jegyében kell megvívni. ILLÉS LÁSZLŰ fordítása llllllillllllllllllllll