Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)
1969-11-30 / 48. szám, Vasárnapi Új Szó
A két háború között állandó a panasz nemcsak a színházi élet, hanem a képzőművészet elhanyagolása miatt is. Az állam mellett a társadalmi egyesületeknek is hivatásuk lett volna a művészetek intézményes támogatása, ám az első köztársaság viszonyai között erős anyagi alapok nem képződhettek, s ezek nélkül az egyesületek ls csak részben tudták pótolni azt, amit az állam nem adott meg. A múzeumoknak is kötelességük támogatni vásárlásaikkal az élő művészetet, de egyrészt múzeum is kevés működött s azok sem a magyar művészet támogatását tartották legfőbb feladatuknak. A magyar vezetés alatt maradt, vagy szervezett néhány múzeum pedig sokkal gyengébb anyagi forrásokkal rendelkezett, semhogy vásárlási számottevő segítséget jelenthettek volna. Nem kivétel ez alól a somorjai Csallóközi Múzeum, a Rozsnyói és Komáromi Múzeum sem. Az anyagi elégtelenség rájuk nézve a fent jelzett kultúrpolitika miatt még fokozottabban állt. A közönség soraiból sem kerül ki olyan számban elégséges vásárlóréteg, amely a korszerűen alkotó művészeknek akárcsak egy részét ls el tudta volna tartani a kor színvonalán. így a kiállítások anyagi szempontból rendszerint meddőnek bizonyultak, vagy ha az anyagi eredmény a művész szempontjából néha-néha kielégítőbb lett, az is inkább a konzervatív, naturalista modorban készült képeknek volt köszönhető. A művésznyomorról tehát állandóan olvasni a lapokban. A oikkekben sok igazság található, bár hozzá kell tenni azt is, hogy sohasem árulták el, hogy milyen életszínvonalhoz képest értendő a sokat hangoztatott „művésznyomor". Az viszont bizonyos, hogy az egyetemes nyomorúság rávetette bénító árnyait a kisebbségi magyar képzőművészetre is. Az egyesületek közül a pozsonyi Képzőművészeti Egyesület, a Toldy-Kör, 1928-tól a Sarló mozgalma, 1931-től a Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság próbált részben pályadíjak alapításával és kiállítások rendezésével, képvásárlásokkal segíteni a művészeken. Kassán a város létesített nagydíját, a Kassai Múzeum igyekezett vásárolni, a Kazinczy Társaság szintén. Mindez ha még oly tiszteletreméltó is, elégségesnek nem nevezhető még leszorított, szerény igényekhez képest sem. Ugyanezt kell mondani a kitűnően szervező Tichy Kálmán vezetése alatt álló Rozsnyói Múzeumra is. — Somorján létesült a Csallóközi Múzeum, sok drága értékét mentette meg főleg a néphagyománynak, de tőle nem lehetett azt várni, hogy képvásárlásokkal észrevehetően emelje a művészek életszintjét. Ugyanez áll a komáromi Jókai Egyesületre is, illetve szépművészeti osztályára. A város viszonylag mintaszerű képzőművészeti életet teremtett, ami elsősorban Harmos Károly elévülhetetlen érdeme, díjakat is tűzött ki, művek is születtek, országos jellegű térlatot is rendezett, budapesti bemutatkozásokhoz is hozzásegítette a Komáromban élő művészeket, mindez azonban még helyi szinten is csepp volt a szükségletek tengerében. — A Sarló tulajdonképpen csak erkölcsi támogatást tudott nyújtani a kisebbségi magyar művészet balszárnyának, anyagiakbari Inkább kért, mint adott. Természetesen hátrányt jelentett a közönség ízlésbeli elmaradottsága és bizonyos fokig szellemi Igénytelensége is. Ezen a ponton éppen nem lehet mindent a viszonyokra hárítani. Kassa, Ungvár, Beregszász, Komárom, Pozsony, a bányavárosok polgári fejlődését éppen akkor érte a fordulat, amikor azok értelmisége már fölfejlődőben volt a kultúrjavak gyűjtésszerű igényléséhez. Lelkes amatőrök mindenütt akadtak, a vásárolt értékek, ahol megmaradtak, napjainkban is hirdetik a tulajdonosok hajlamát a tevékeny műpártolásra. Mindez azonban nem bizonyult elégségesnek. Azok a művészeti írók, akik a kultúra társadalmi jelentőségét tisztán látták, kritikai munkásságuk során nem mulasztották el, hogy ne ostorozzák a közönség tartózkodását. Hiányosan hatott a kisebbségi magyar művészetre az is, hogy a magyar művészeket az állami kiállításokra rendszerint „elfelejtették" meghívni. Még a Csehszlovák Köztársaság léte szempontjából egyre kritikusabbá váló esztendőkben sem javult a helyzet, holott a terjeszkedő nácizmus ellen a köztársaság a magyarságra — ezt a tények messzemenően igazolják — számíthatott volna. Még olyan kiállításokról is kihagyták a magyar művészeket, amelyekről pedig nyomtatásban azt hirdették, hogy azokra „nemzetiségi különbség nélkül" hívták meg a művészeket. Lőrincz Gyula 1938 májusában a Magyar Nap című lapban Kultúrharc, vagy kultúrbéke? című cikkében tiltakozik az ilyen látszólag csak alantas szellemű, valójában nagyon is tragikus visszaélések ellen. — Különben, visszatérve a közönség és az élő művészet közötti kapcsolatra, Lőrincz Gyula helyesen ismerte föl, hogy a művészet szociális tartalma, amely a kor mondanivalójaként kerül a művészetbe, szintén riasztóan hat a magyarság (és általában a többi nép) műveltebb rétegeire. Ez a terület ezért' süllyed a budapesti giccs gyarmatává, ahová a képek súly szerint érkeznek a vámon, ezért a rendező üzletfél a „művészektől" elvárja, hogy minél vékonyabb festékréteget használjanak. Ilyen körülmények között az esztétikai nevelésre hivatott egyesületeknek, társadalmi intézményeknek, maguknak a művészeknek is elengedhetetlen feladatuk lett volna a közönség esztétikai nevelésének a szolgálata. Erre azonban csak ritkán került sor s talán csak Komárom és Pozsony hivatkozhat arra, hogy érezte a reá háruló felelősséget. Ezen a területen, a közönségnevelés terén mutatkozott meg a legföltűnőbben a művészeti orgánum hiánya, amit a nyolc éven át megjelenő Fórum c. folyóirat csak részben tudott pótolni. Az anyagi ellátatlanság miatt a művészek ingatag része nemcsak a kultúrát tekintette árunak, hanem önmaga nemzetiségi hovatartozandósága is gyakran került ennek gyanújába. A pályázatok és díjak ritkák ebben a korszakban. A Magyar Tudományos Irodalmi és Művészeti Társaság 1934ben adja ki először e Társaság két aranydíját. Első ízben Murmann József szobrász és Weiner Imre festőmű« vész kapta. Az érmeket bronzban adta ki a Társaság, az aranyért 500 korona váltságot fizetett. — Ugyanekkor kapott 1500—1500 koronás ösztöndíjat Csengel-Staudt Mihály és Nemes Endre. — A következő évben TallósProhászka István és Lőrincz Gyula nyerte az aranyérmet... — Kassa város nagydíját elsősorban ott élő művészek kapták (Halász-Hradil Elemér, Jassusch Antal, sőt 1934-ben a fiatal Jakoby Gyula is.) — 1932-ben Léván az ottani Kersék János emlékbizottság pályázatot hirdetett a halkszavú lirikus és ügyvéd fölállítandó síremlékére. Az 500 koronás első díjat Rigele Alajos, a 300 koronás másodikat Murmann József, a 200 koronás harmadikat Mack Lajos nyerte el, mindhárman pozsonyiak. — Komáromban a Jókai szoborpályázat első díját Berecz Gyula nyerte (Komárom) a másodikat Mack Lajos, a harmadikat Bán Pál. Megvették Csicsátka Ottokár tervét is. Mindez csak néhány adalék a helyzet jellemzésére. Mind a Magyar Tudományos Irodalmi és Művészeti Társaság, mind a kassai Kazinczy Társaság elhatározta Magyar Képtár létesítését. Az előbbi néhány ezer korona értékben vásárolt is erre a célra. Az 1933-as prágai kiállítás magyar anyagából, 10 000 korona értékben. A vásárlással megbízott háromtagú bizottság (Brogyányi Kálmán, Szőnyi Endre és Weinwurm Frigyes) a következők alábbi képeit vette meg: Gwerk Ödöntől a Szántóföldek a hegyen című képet 2500 koronáért, Weiner Imrétől A Precessziót 2000—, Schubert Gyulától az Anyám című portrét 2000,—, Lőrincz Gyulától egy nagyobb méretű pasztellt 1000,— Prohászka Istvántól a Kecskék című képet 1000, — és Jánoska Tivadartól egy kisebb méretű olajcsendéletet és egy Ipoly melléki tájképet összesen 1500,— koronáért. Más alkalommal Reichental Ferenctől, Stern Ármintól és Fleischmann Artúrtól vásárolt a Társaság. Időnként vásároltak a városok is, különösen Kassa városa, azonban a már mondott okok miatt e vásárlások egyetlen művésznél sem olyan gyakoriak, hogy a megélhetési gondoktól mentesíthették volna őket. A budapesti kiállításokon a magyar állam is vásárolt, de erre is az előbbi megállapítás idézhető. Kétségtelen az is, hogy a művészek maguk sem tettek meg mindent, hogy a Kárpátmedence metropolisával szorosabbra fűzzék a kapcsolatot, noha egyetlen kiállításra jelentkező művész sem talált zárt ajtókra, amit a kiállítások krónikája bizonyít. A végső igazság a föntiek után mégiscsak az, hogy a művészek legtöbbje a nehézségek ellenére is élt, hitt és alkotott, mintegy azt a tételt bizonyítva, hogy a tehetség éppen a nehézségek ellenében mutatkozik meg igazán. szíj REZSŐ Magar képzőművészek k állítása Pozsonyban Kádár János Miklós: ^ Lessenyei Márta: Próféta Varga Imre: Az Orfeus (litográfia) (bronz) asszony és lány (bronz)
