Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-25 / 277. szám, kedd

SZOVJET SZÍNMŰVÉSZEK SIKERE TIZENKÉT ÉV eltelte után ismét hazánkban üdvözölhettük az egyik legismertebb szovjet színházi társulatot, a moszkvai Vahtangov Színházat. Nevük fogalommá vált a Szovjetunió határain túl is, hiszen több mint félévszázados tevékenységük alatt a neves alapító J. B. Vahtangov és tehetséges követőinek mincí tg újra törekvő munkájának eredményeképpen sajátos stílust, arculatot alakítottak ki. Pozsonyban két darabbal vendégszerepeltek: az első este Makszim Gorkij tragikomédiáját, A nap gyermekeit mutatták be J. Šimonov és /. Alekszejeva rende-. zésében, másnap pedig a társulat immár klasszikus repertoár-darabját, a Xurandot hercegnőt vitték színre, melynek premierje még 1921-ben volt, Vahtangov rendezésében. Ez az utóbbi színmű a háború éveit kivéve kisebb-nagyobb módosításokkal állandóan műsoron szerepel. Az előadások megtekintése után sajnáljuk, hogy a megtelt nézőtér ellenére a szakembereken kívül nem sokan lehettek szemtanúi a szovjet színművészek pozsonyi vendégszereplésének. Pedig a magas fokú művészi élményen kívül előadásaik során számos megszívlelendő tanulsággal is szolgáltak. Nálunk sokan és sokat vitáznak a színház és a közönség kapcsolatáról, valamint a színház tudatformáló társadalmi szerepéről. Ezekre a kérdésekre most bizonyos mértékben választ is kaptunk, mert tapasztalhattuk, hogy miképpen lehetséges a „világot jelentő deszkákon" olyan produkciót létrehozni, amely gondolkozásra kényszeríti a nézőt és megragadja figyelmét. Jóllehet nem minden esetben fogadja te'széssel az előadott darabokat, de semmi esetre sem marad közömbös azok iránt. Gorkij fiatal korában írta meg A nap gyermekei című tragikomédiáját, amelyben az értelmiség szerepéről és küldetéséről, valamint a kétkezi munkásokhoz fűződő kapcsolatáról mondatja el nézeteit, illetve kételyeit. A színműben az értelmiség képviselői — a tudós, festő és az orvos — tele vannak humánus gondolatokkal, nemes elképzelésekkel. Bizonyosak abban, hogy nekik fontos és nagy küldetésük van e világon, de ugyanakkor nem vesznek tudomást a körülöttük levő emberek gondjairól, mindannyian valamilyen bűvös körben élnek, melynek túllépésére nincs erejük, s így az elképzelések — bármennyire fs szépek — öncélúvá, utópisztikussá válnak. A rendezés éppen ezt az öncélú pózolást domborította ki és ezáltal kissé a háttérbe szorította az író másik síkon futtatott gondolatait, éspedig az értelmiségi ember helyzetének gyakori ellentmondásos voltát. A darab néhány dramaturgiai fogyatékosságait a kiváló szereplőgárda játéka révén sikerül csaknem teljesen áthidalni. Mindanynyiuk színvonalas teljesítménye közül ls kiemelkedik V. Lanovo] (Protasov), A. Peterson (Liza) és L. Paskova (Melanija) felejthetetlenül szép megformálása. Játékuk sokrétű volt, mert bőven merítettek a színészi játék kiapadhatatlan forrásából. Sajnos a darab hatását több helyen tompította a nem éppen szerencsésre sikerült háttér, melynek tervezője (S. Achvedianil túllépte a darab által megkívánt határokat és munkája emiatt csak egyértelmű parodisztikus hatást váltott ki. NAGY VÁRAKOZÁS előzte meg Carlo Gozzi Turandot hercegnő című mesejátékának színrevitelét, hiszen ez az előadás a színház egyik reprezentánsa. Elmondhatjuk, hogy a darab megtekintése után nem csalódtunk, mert a közismert mesejátékot annyira elragadó és sajátos „tálalásban" kapjuk, hogy az méltán váltott ki elismerést. Különböző műfaj (bohózat, paródia, szatíra, pantomim), megszámlálhatatlanul sok ötlet és korszerű hanghatás ötvözetéből áll össze, egységes produkcióvá ez az előadás, melynek minden jelenetében ott érezhető a rendező biztos vonalvezetése, de ugyanakkor a színésznek is lehetősége nyílik egyéni megoldásokra, improvizálásokra. A közönség körében nagy visszhangot váltott ki, hogy a darab egy részét csehül adták és a szövegbe gyakran ágyaztak időszerű vicceket, találó mondásokat. Ez a „ráadás" sok vidám percet eredményezett, ugyanakkor azonban több helyen megtörte a játék lendületét. E darab előadásának kapcsán is dicsérő hangnemben szólhatunk a színészi teljesítményekről. Kalaf szerepében újra megbizonyosodhatunk V. Lanovoj kivételes és sokoldalú tehetségéről. Kívüle a játékban részvevő különböző csoportok (bölcsek, rabszolganők és szolgálók J a többi szereplővel teljesen egyenrangú sokszínű teljesítménye ragadtatta tapsra a közönséget. Az előző esti előadással ellentétben ezúttal tetszett a díszlet is, amely ízléses volt és illúziót keltő. Hazai színházunk nagy részében elég sok gondot okoz színészeink nem megfelelő beszédkultúrája. Ebből a szempontból is figyelemre méltó volt, hogy minden egyes szovjet színész olyan kulturált tiszta szép nyelven beszélt, ami minden egyéb mellett önmagában is élményszámba ment. A VAHTANGOV SZÍNHÁZ rövid, de emlékezetes vendégszerepléséről összegezésképpen elmondhatjuk, hogy teljes mértékben igazolták hírnevüket és játékukkal hazánkban is őszinte elismerést váltottak ki. S2ILVÁSSY JÓZSEF FeíVdtelünk Gorkij A nap gyermekei című. tragikomédiájának egytk jelenetét idézi jel.(Balról jobbra: j. Dobronravova, N. Timofejev és V. Lanovoj). Kulturális hírek •b Harold Pintér A gondnokát rendkívüli sikerrel játssza a párizsi Modern Színház, Sacha Pitoef, Claude Giraud és Jacques Dafílko felléptével. ir Frank Sinatra sör-reklámokban lép fel egy amerikai televízió műsorában: Blng Crosby narancslevet ajánlgat, Jose Ferrer borotvakészülékekvt, Fred Clark pedig kutyaeled'V.eket. •ír Silinger atya Texasban „Western"-nek írta át a bibliai történeteket, s a vadnyugati históriának álcázott katekizmus nagy sikerrel fut az amerikai sajtóban, a katolikusban és a protestánsban egyaránt. •b Henryk Tomaszewski pantomim-színháza szumír legendákból kialakított új műsordarabot játszik; címe: Gílgamész. A szerelemről és gyűlöletről, életről és halálról szóló pantomim helyenként már a balett kifejezési eszközeit is felhasználja bonyolult mondanivalóinak az érzékeltetésére. IffliNll A mesterséges téli álom 1940-ben egy francia tengerészorvos, Laborit doktor Dunkerquénél teljesített szolgálatot egy torpedórombolón. Innen előbb Angliába, majd Sszak-Afrikába ment. Sebész létére sok sebesült került a keze alá. Ezek közül igen sok életerős, egészséges embert látott meghalni, akik a legtöbb esetben azért pusztultak el, mert a vérveszteségtől az operáció alatt sokkot kaptak, egy bizonyos idegrohamf élét, amelynek tüneteit és ellenszereit az orvostudomány még kevéssé ismeri. A legéleterősebb betegek ts néhány perc alatt megháltak.., Az általános eljárás akkor az volt, hogy a sebesülteknek vérátömlesztést és erősítő szereket adtak, hogy átvészeljék a sokkot. Laborit doktor azonban arról győződött meg, hogy e módszerekre a szervezet még erősebb visszahatással reagál, és éppen ez öli meg a betegeket. Csökkenteni kell tehát a betegek reakcióképességét — gondolta. Ebből az ötletből származott az a gyógymód, amelyet hibernációnak, „mesterséges téli álomnak" nevezhetünk. Laborit doktor hosszas levelezésbe kezdett doktor Huguenard-ral, az érzéstelenítés egy fiatal párizsi specialistájával és e két fiatal orvos munkájából jött létre az emberi élet meghosszabbításának új módszere. Mi is a mesterséges téli álom? Az eljárás lényege az, hogy a szervezetet lehűtik és idegtevékenységet gátló gyógyszereket adnak a betegnek. A beteg szervezete ennek hatására oiyan állapotba jut, mint a téli álmát alvó állaté. Ebben az állapotban olyan műtéteket végezhetnek el sikeresen, amelyek egyébként teljesen reménytelenek volnának. A két orvos már sok állaton kipróbálta e módszert, amikor 1951-ben Párizsban a Vaugírard kórházban egy húszéves leány esetében emberen is megkockáztatták. A leánynak hashártyagyulladása volt. Láza 40 fokon felül, a pulzusa alig vert és a teste már szinte megkékült az elégtelen vérkeringés miatt. Az életmentő műtét lehetetlennek látszott, mert a beteg nem élte volna túl. Ekkor Huguenard doktor mindenekelőtt olyan orvosságkeveréket adott be neki injekció formájában, amely a fiatal leány idegrendszerének ingerlékenységét csökkentette. Ezután jégzacskókat raktak a teste köré, és ezzel a beteg hőmérsékletét néhány óra alatt 40 fokról 28 fokra csökkentették. Ekkor már meg merték kísérelni az operációt és az sikerült isi Az eset óriási port vert fel. A következő hónapokban az operálhatatlannak minősített rákbetegek egész tömege rohanta meg a két orvost és kérte, próbálják meg módszerükkel megmenteni az életüket. Ma, bár az egész világon eredményesen alkalmazzák ezt a módszert, még mindig szenvedélyesen vitatkoznak felette. Annyi azonban tény, hogy a francia orvostudományi akadémia adatai szerint az új módszerrel operált betegek 75 százaléka egyébként menthetetlen lett volna, viszont a megoperált betegek 65 százaléka életben maradt. A hibernáció célja A mesterséges téli álommal úgyszólván csodálatos eredményeket sikerült elérni. Egy fiatal skizofréniás például egy elektrosokk kezelés után súlyos, eszméletlen állapotba került. 12 órai mesterséges téli álom után magához tért. A tetanuszban, a hashártyagyulladásban és a legkülönbözőbb fertőző betegségben szenvedők hosszabb-rövidebb hűtéses kezelés után csodálatos módon gyógyulni kezdtek. E módszer úttörői azonban mindebben nem látnak semmi csodálatosat. Azt vallják, hogy a legtöbb betegség annak a következménye, hogy a szervezet rendkívül erősen reagál valamilyen külső hatásra. Ha csökkentjük a reakciót, ezzel magát a betegséget is gyógyítjuk. A hibernáció alkalmazásával az orvosok célja, hogy gyengítsék az idegrendszer reakcióját. A két francia orvos eljárása egyre jobban elterjed. A Szovjetunióban különösen szív- és agyoperációknál alkalmazzák a hűtéses eljárást. Ezek a műtétek azért jelentenek különösen súlyos problémát, mert ha a vérkeringést csak néhány percre is megakasztjuk, az agyban és az erekben olyan elváltozások következnek be, amelyek a beteg halálát okozzák. Az agy oxigénellátását például normális körülmények között csak igen rövid ideig lehet felfüggeszteni. Az agyban ugyanis állandóan folyik a magas energiatartalmú foszforvegyületek lebomlása és újrafelépülése, és ha az oxigénellátás elégtelen, a lebomlási tendencia válik uralkodóvá, ami súlyos elváltozásokat idéz elő. Az agyba pedig a friss oxigént a vér viszi. Hasonló problémákat kell megoldani a szívműtéteknél is. Helyes az elmélet? Laborit doktor elmélete szerint a hűtéses eljárás azért alkalmazható, mert ha a test hőmérséklete megfelelően csökken, a sejtekben az égési folyamat is majdnem teljesen megszűnik, tehát nincs szükség oxigénre, a vérellátás kikapcsolása tehát nem okoz károkat a szervezetnek. Való igaz, hogy 25 fokos hőmérsékletnél az emberi szívműködés megszűnik, s ha még néhány fokkal csökkentjük a hőmérsékletet, az ember tetszhalottá válik, de még visszahozható az életbe, 25—26 fokos hőmérsékleten a szív néhány percre kiüríthető, és a műtét elvégezhető. Dr. Laborit elméletével azonban sokan nem értenek egyet. A szovjet orvosok véleménye szerint például a lehűtésnek nemcsak azért van jó hatása, mert csökkenti az oxigénfogyasztást, hanem legfőképpen azért, mert az általános lehűtés — szendergést és alvást okozva — a központi idegrendszerben a védőgátlás folyamatát is létrehozza, amely Pavlov szerint az egész szervezet, de különösen az idegrendszer anyagcseréjét szabályozza. Ezért jó — mondják a szovjet orvosok —, hogy Laborit és Huguenard olyan gyógyszereket is adnak a betegnek, amellyel ugyanezt a hatást fokozzák. A francia orvosok szerint ezek a gyógyszerek lényegében csak a perifériás (környéki) idegrendszerre hatnak, ezért nem értenek egyet a szovjet orvosok megállapításával. Milyen hideget bír el az ember? 20 fokon aluli hőmérsékletre még senki sem mert embert lehűteni. Patkányokat azonban már 10 fokra is lehűtötték, s 46 perc alatt sikerült feléleszteni őket. Kutyákat és majmokat is lehűtöttek 20 fok alá, a vérkeringésüket több mint negyedórára leállították anélkül, hogy az állatoknak bármi bajuk esett volna. Általában azonban a műtéteket 26—28 fokos testhőmérsékleten végzik. Így például 1955-ben Franciaországban egy 10 esztendős leánykát 26 fokra hűtöttek és ilyen alacsony hőmérsékleten sikerült egy addig reménytelennek tartott szívhfbáját megszüntetni. A leányka két szívkamrája közt nyílás volt, azt varrták össze. A beteg szervezete elviselte azt, hogy a vérkeringés 6 percre megszűnt. Ez az idő pedig elég ahhoz, hogy a sebész a kiürített szívben elvégezze a műtétet és bevarrja a nyílást. A hibernáció úttörőinek nagy érdeme, hogy újra felébresztették az érdeklődést a hűtés sebészeti és orvosi alkalmazása iránt. Néhány régebbi kísérletről ugyanis tud az orvostudomány. 1907-ben egy francia orvos, dr. André Nepveu hal-, nyúl- és madárszemet hűtött le mínusz 12 fokra és megfigyelte, hogy 36 órával ezután, amikor ezek Ismét felmelegedtek, a világosságra normálisan reagáltak. Azt is megfigyelték, hogy a megfagyasztott pisztrángok, amint átmelegednek, úszni kezdenek. Egy varangyosbékát annyira megfagyasztottak, hogy szinte törékennyé vált és mégis, amint meleg környezetbe került, felmelegedett és ugrándozni kezdett. Maga az ember is nagyon alacsony hőmérsékletet tud elviselni. Fernard Lot francia író „A hideg birodalma" című könyvében egy érdekes történetet mond el. Egy embert 1917-ben véletlenül bezártak egy hűtőházba. Amikor onnan kihozták, a szó köznapi értelmében halott volt. Teste teljesen megfagyott, semmire sem reagált, szívverése sem volt hallható, pulzusa nem volt érezhető. Kiterítették a ravatalra, de másnapra feléledt, mintha mi sem történt volna. 1950-ben az Egyesült Államokban történt hasonló eset. Egy részeg nő a szabadban töltötte az éjszakát és amikor a kórházba szállították, a teste már egészen keményre fagyott, a szeme üveges volt. Testhőmérséklete 15 fokkal volt kevesebb a normálisnál, s mégis — minden várakozás ellenére — életben maradt. Kilátásban az emberek konzerválása? Tudjuk, hogy manapság zöldséget, gyümölcsöt, húst stb. hűtéssel konzerválnak. Miért ne lehetne így konzerválni embereket is? — kérdezik egyes biológusok. Becquerel 1925 és 1950 között több nagyszerű kísérlettel kimutatta, hogy bizonyos baktériumok és kezdetleges élőlények, mint például a kerekesférgek, a létező legalacsonyabb hőmérsékletet is elviselik, s néhány fokkal az abszolút nulla fölött is életben maradnak. Ezek a kísérletek mintegy igazolni látszottak Arrhebius elméletét, aki azt állította, hogy az élet — csírák és primitív élőlények révén — bolygóról bolygóra és naprendszerről naprendszerre terjed a világűrben terjedő sugarak „hátán". Arrhenius természetesen semmiféle módon nem tudta igazolni ezt az elméletét. Arra hivatkozott csupán, hogy a Földre került meteoritokon ilyen kezdetleges élőlények találhatók, de hamarosan kiderült, hogy ezek a földi légkörből és nem a világűrből származnak. Vannak még fantasztikusabb ötletek is. Egy amerikai lelkész, R. P. Luyet például arra gondol, hogy kiváló emberek termékenyítő magfát kellene hűtéssel megőrizni, hogy késő unokáink ezzel vigyék tovább az emberi szellemet, ha majd az emberiség hanyatlásnak indul. Ilyen alapon egyesek már arról is beszélnek, hogy hűtéssel az embert halhatatlanná lehet tenni... (dj)