Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-13 / 267. szám, csütörtök

Siínné, formává lényegített tartalmak FIATAL MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZEK TÁRLATA BRATISLAVÁBAN SZ ÜLŐ K, N EVELŐ K ^IrlUJJJJl A Kultúra Házának kiállítása 50 fiatal magyar szobrász, festő és grafikus műveit mutatja be. Az alig 35 éves lelkes kísérletező, újat kereső művészek munkái a látogatót a mai ma-, gyat képzőművészet állapotáról, fejlődéséről, formálódó-alakuló eredményeiről tájékoztatják. A művek megjelenésükkel beszélnek általában az ember, s mindenképpen az alkotó világáról. Szólnak a bontakozó ötletekről, a friss lendületről, a naturális kötöttségek, a szokásos esztétikai és művészi előítéletek mellőzéséről, amelyek a bátor alkotó elképzeléseket korlátozzák. A huszadik századi magyar képzőművészet fejlődése nagy vonásokban hasonlatos a szomszéd közép-euiópai államokéval Érezteti a sorsdöntő politikai és társadalmi változások elkerülhetetlen befolyását, s a művészi erjedés, a forradalmak hatását. Az akadémizmustól elszakadó Nagybányai Iskola az évszázad piktúrájának útját kijelölő mozgalom volt. A Nyolcak, akárcsak a hasonnevű cseh csoport, Párizs sugalmazására hallgattak. Az Aktivisták a forradalom előkészítői s a Szocialista művészekkel együtt harcoltak a Tanácsköztársaság eszméiért. A francia Vadak színdús világában élő, s a konstruktív szerkesztést igénylő Szentendrei Iskolához a magyar avantgarde második nemzedéke tartozik. A Horthy-korszakban a Római Iskola neoklasszicizmusa a fasizmus eszmevilágának kifejezője. 1945. után a fejlődés új szakasza kezdődik, amely itt sem mentes az 50-es évek buktatóitól, a lélektelen sematizmustól. A magyar képzőművészet két irányzatot követ: a Münchentől elforduló impresszionista jellegű nagybányai stílust, és az Alföldi Iskola súlyos diámaiságú realista hagyományát, mely a német expresszionizmus jegyeit is magán viseli. A személyi kultusz esztendeje után a sokrétű és sokszínű világot az alkotók a korra rezdülő művészettel törekszenek kifejezni. Intuíciós érzékenységgel, reagálókészséggel teremtik meg az új, eszmetársításokat ébresztő formavilágot. Tere van a szűriealizmusnak és a nem ábrázolóművészetnek is. Az öröklött formákat jelzések, ANDRÉ VERLON jelképek, költői áttételek váltják fel. A korszerű építészettel párhuzamosan fejlődő mo: numentális művészet hatására a képek a kereteket kinőve a diszítményező műfajhoz közelednek. S a mindennapos látvány helyett mélyebb látásmódról tanúskodnak: A bemutatott szobrászati anyag zömben pszichológiai fogékonyságú, dinamikus kisplasztikákból áll. Ebben a 15— gaszkodik a látványhoz, tompa tónusú csendéleteiben. Berki Violo naiv, mese hangulatú, olykor ikonszerű figuiál Szentendrét idézik. Deim Pál friss hangvételű, áttételes gondolati tartalmú kompozícióit hűvös színekből, mértani formákból építi fel. Lóránt János problémákkal vívódó szófukar művész, figurái súlyos fények között élnek. Németh János üde színeitől és páráktól derűs kéWÉ v • A SZOCIALISTA NEVELÉSRŐL „Földközi-tengeri táj" — Kóka Ferenc alkotása. (ČSTK felvétel) 16. században Itáliában kialakult műfajban a művész először nem megrendelésre, hanem szabadon, az önkifejezés paiancsára alkot. Ez a sajátosság jellemzi Asszonyi Tamás lineáris, aszkétikusan leegyszerűsített, részletezést kerülő kisbronzait. (Az Anya és az Ösz). A két évvel ezelőtti kisplasztikái biennálén díjat nyert Kiss Nagy Antal Áprilisa életteli és lendületes. Lessenyei Mária érdekes felületkezelésű Színészének, s Prófétájának mozdulatai extatikusak. Samu Katalin egyik zárformájú állatfigurája a kőtömb elemi hatását használja ki. Varga Imre roncsolt fémből alakított Prófétája expresszív erejű. A festők közül Berényi Ferencet az Alföld motívumai ihletik, melyeket lírai színekkel rögzít. Benedek György is raaz elkötelezett francia festő „Képeim nyelvével arra törekszem, hogy kapcsolatot találjak embertársaimhoz. Fontosnak tartom, hogy én, te és mi szót értsünk. Hogy a nézőt gondolkodásra ösztönözzem, s hogy tudatosítsam benne a környező világhoz való viszonyát. Az új formanyelv kezdetben talán nehezen érthető, s idegenszerű. De a nyelvet meg lehet tanulni, s a művészet nyelv, a közlés eszköze, enélkül csupán üres, lélektelen külsőség volna." Így vall Verlon, az 1917-ben • Zürichben született, közel egy évtizede Párizsban élő festő. Mintegy 25 műve, olajképek, ragasztások, kollázsok sorjáznak a bratislavai Gorkij utca 15. szám alatti kiállítási teremben. Az utolsó nyolc év terméséből az emberért aggódó, a múlt szörnyűségeit, annak előidézőit vádoló, az életünket még most is szüntelenül fenyegető veszélyekre rámutató ízigvérig elkötelezett művészt ismerünk meg benne. Szenvedélyes ecsetjárása, a komor háztérből sugárszerűen felvillanó éles színei, szilárd, sokszor építészi rendet éreztető kompozíciója Ítélethirdetés. Perbe fogja a technikát is, a hatalmas erőt, s az energiát, amelyek arra volnának hívatva, hogy a haladást, a jobb, a könnyebb életet előmozdítsák. De az öncélúvá torzult technika vívmányai gyakorta romlás, és szenvedés okozói. Rafináltan kegyetlen hatású, ártó fegyverek gyötrik-pusztítják az embert. Verlon a fasizmus eszeveszett ideológiáját is kárhoztatja. Leleplezi az elfajzott, megalomániás szörnyeteg: Hitler barbár kegyetlenségét, amelyet sem értelem, sem erkölcsi meggondolás, sem emberi érzés nem korlátoz. A gyűjtőtáborok szerencsétlen, csíkos ruhás fegyencei, a kínba merevedett tetemek, eltorzult arcú, remegő gyermekek képe riasztja s emlékezteti a múltra a művészt. Lelki szemeivel látja az irtóztató emberroncsot: a hidrogénbomba áldozatát. Megnyílik előtte a sötét Nagy Kapu, Oswienczin átkos emlékű kapuja, s mind a lengyel táborok. A Varsói gettó iránt érzett hódolatát bíborvörösökben viharosan kavargó tónusokkal, romokat s börtönrácsokat jelző vonala robbanó feszültségével fejezi ki. Az Amerikai Egyesült Államok háborús politikájára, négerhajszáira, a lincstörvényre is megvetéssel utal. Ám minden ocsmányság, borzalom és csalódás ellenére is megfesti a Béke szimfóniáját. De a két sápadt kéz remegő ujjaival megszólaltatott zongora billentyűiből nem égi derű, nem szent nyugalom csendül fel. A halvány remény mellett a pusztulás szelleme továbbra is lesben áll. S éppen ezért bizalmatlannak, ébernek s óvatosnak kell lenni továbbra is. Bátorság, felelősségtudat, igaz emberség jellemzik André Verlon művészetét. Alkotását küldetésnek érzi. S ezt a nemes küldetést szolgálja műveinek Európában és Amerikában rendezett számos kiállítása, s a több mint négyszáz kép, amelyet földrészünk köz-, és magángyűjteményeiben őriznek. B. J. pei a hagyomány s egyben a modernség jegyében születtek. Záborszky Viola figyelemre méltó vásznain a szütrealizmus grammatikáját alkalmazza. A legfrissebb festői törekvések képviselői: Lakner László, K6-. ka Ferenc, és Tóth Ernő. Ez Európa-szerte elismert magyar fekete-fehér művészet kevés eszközzel, drámai erővel, tömörséggel fejezi ki a gazdag gondolati tartalmat. Gyulai Líviusz linómetszetei mozgalmasan barokkosak. Gross Arnold szürrealista elemekből~építi fel finom karcait. Jurida Károly dekoratív érzékkel fogalmazza színes nyomatait. Czinke Ferenc bravúros metszeteiből Bartók Allegrő Barbárója, az Este a székelyeknél, s a Medvetánc hangjai csendülnek fel. Sziráki Endre nem szokványos, vegyes technikájú Dózsa lapjában átéli hőse tragikumát. A változatos, nem nagy terjedelmű magyar képzőművészeti bemutató egyik értéke, hogy Bortnyik Sándor szellemében „mindig mond valamit, valami általános emberit". BÁRKÁNY JENÖNÉ A SZOCIALISTA társadalomban élő emberek erkölcsi tulajdonságainak a kérdése mondhatnánk épp oly régi keletű probléma, mint maga a társadalmi rend. Az utóbbi két évtizedben az emberek erkölcsi tulajondságainak a fontosságát különbözőképpen értelmezték és értékelték, nem egyszer ez a fogalom elveszítette valós tartalmát, s olyan fogalommá vált, melyet szinte senki vagy csak nagyon kevesen értelmezték helyesen, illetve vallottak saját meggyőződésüknek. A helyes erkölcsi tulajdonságok pedig a szocialista társadalomban sem nélkülözhetők. Az a válság, melyből lassan már felocsúdunk, bizonyos mértékig az erkölcs válsága is, olyan krízis, melyben az erkölcs csak szavakban, minden konkrét tartalom nélkül létezett, s csak ritkán vált az emberek lényegévé. Ennek a jelenségnek az okait vizsgálva jogosan vetődik fel a kérdés, hogy az új üzemekkel, gyárakkal, iskolákkal, intézményekkel, lakásokkal, tehát a szocialista építés eredményeivel egyidejűleg miért nem sikerült hasonló eredményeket elérnünk az új típusú ember, a szocialista társadalmat építő ember arculatának és jellemének a kialakításában is. Az okok sokaságából nehéz lenne néhányat kiragadni, hiszen komplex jellegűek, s megoldásuk hoszszabb időt igényel. A népi demokrácia megalakulása után természetesen nem várhatunk egész társadalmunk átalakulására, szükséges volt minden ember építő szellemű törekvésére, azokéra is, akiknek erkölcsi arculata nem minden esetben volt éppen a legkifogástalanabb. Ezzel kapcsolatban nemegyszer nagyon súlyos hibát és tévedést követtünk el: reméltük, elégségesek lesznek a különféle felhívások, követelmények és nyilatkozatok, s az emberek szinte varázsszóra átala-' kulnak, a személyiség új formáját öltik, új erkölcsi tulajdonságok, a szocialista társadalomhoz újszerű viszony alakul ki bennük. Ezekre, a minden tudományosságot nélkülöző törekvésekre talán leginkább ifjúságunk fizetett rá. Pártunk és kormányunk egy új, sokoldalúan fejlett, szocialista típusú nemzedék segítségével gyorsan és hatékonyan megoldhatná azokat a nehéz problémákat, melyekkel napjainkban küszködünk. ÍRÁSUNKNAK azonban nem az a célja, hogy elemezze a pillanatnyi helyzetet kiváltó okokat, s azt, hogy ifjúságunk a várakozásoknak eleget tesz-e. JEVGENYIJ MALINYIN ZENEKARI ESTJE A fiatal szovjet zongoraművész már többször vendégszerepelt Bratislavában. Utoljára 1960-ban hallottuk. Játéka és egész zenei egyénisége azóta nagy átalakuláson ment át. A művész időközben kinőtt abból a friss, „fiatal" zongorázásból, ami minden alkalommal magával ragadta hallgatóságát. Rendkívül magabiztos és tudatos művésszé érlelődött, aki pontosan tudja mit akar és káprázatos mesterségbeli tudásával hiánytalanul meg is valósítja művészi szándékait. Malinyin ezúttal Rahmanyinov 2. zongoraművével lépett a közönség elé. A költői szépségű versenyművet nagyvonalú virtuozitással, férfias kifejező erővel és drámai lobogással adta elő. Lelki húrjai úgy látszik erősen rezonálnak a Rahmanyinov-féle érzelmi orkánokra, kissé talán túl is méretezte a monumentalitást. Az előadás mint együttes produkció kissé egyenetlen volt. A gyors részekben nem egyszer „szétjátszottak", a zenekar a fiatal művész orkesztrális hangzású zongorajátéka mellett is, vagy talán éppen annak hatása alatt olykor kissé fedte a szólót és el-elmaradozott a,szólista akaratos száguldása' mögött. Ladislav Slovák, az est karmestere, befejezésül érdekes csemegével szolgált hallgatóinak. Jan Kapr „Gyermekvilág" című 7. szimfóniájának bemutató előadása hangzott el. Ezt a művet csak olyan ember alkothatta, akiben nagy szeretet él a gyerekek iránt, aki megérti a gyerekleiket és világának sajátos belső törvényeit. A gyermekvilágot megjelenítő gyereksereg nem „hangversenyöltözék" uniformisában jelenik meg, minden gyerek a maga kis hétköznapi ruháját viseli, már ez a tény is előre jelzi, hogy az apróságok ezúttal nem szokványos gyermekkórust alkotnak. Kitűnően beállítva és mégis minden színpadias beállítottság nélkül önmagukat játsszák meg üdítő bájjal. Ter'mészetesen mozognak, játszanak, énekelnek, csintalankodnak, néha el is búsulnak, igazi gyerekek, akiknek a játszótere pillanatnyilag a hangversenydobogó. A mű hangulatvilága, humora, kedvessége ellenállhatatlanul megkapja a hallgatót, aki ezúttal egyben néző is, mert nemcsak hallja, de szívderítő megnyilatkozásaiban látja is a kicsinyek országát. A szereplő „kis emberek" egytől egyig nagyszerűen megértették és hűen visszaadták a zeneszerző intencióit. Az ügyes rendezés Mária Mrázková ízlését dicséri. Jan Kapr melegen érző szívének „Gyermekvilága" megérdemelten nagy közönségsikert aratott és valóban új, eredeti színt hozott a Szlovák Filharmónia hangversenydobogőjára. HAVAS MÁRTA Ajonban nem állhatunk meg, nem topoghatunk egy helyben kiváltképpen az ifjú nemzedék formálódása, az ifjúság oktatása és nevelése terén nem. Az ifjúság magatartása, erkölcsi tulajdonságai számunkra rendkívül fontosak. S nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy társadalmunk elsőrendű feladatai közé kell tartozniuk. Ez a megállapítás legfőképpen azokra vonatkozik, akik közvetlenül érdekeltek az ifjúság nevelésében, tehát a szülőkre, pedagógusokra és a nevelőkre. Ha az a célunk, hogy magasabb életszínvonalat érjünk el, hogy társadalmunkban a szocializmus fejlődése előbbrejusson és magasabb szintre kerüljön, s hogy az .ezt a társadalmat építő emberek közti kölcsönös kapcsolat jellegénél fogva megegyezzen a kívánt formával, akkor semmiképpen sem nélkülözhetjük a társadalmi követelményeknek megfelelő erkölcsi nevelést. Ha társadalmunkat ki akarjuk vezetni azokból a nehézségekből, melyekkel pillanatnyilag küszködni, s ha azt akarjuk, hogy további utunk újabb megrendülésektől legyen mentes, akkor a lehető legtöbb olyan fiatal egyénre van szükségünk, akiknek erkölcsi arculata a szó legszorosabb értelmében szocialista, akik tudatosítják a szocialista társadalomhoz fűződő viszonyukat, •az irántuk támasztott feladatokat, az egyéni és kollektív felelősséget, a becsületességet, melyért készek harcolni, s az ügynek elkötelezik magukat. Nem szeretnénk semmi esetre az elcsépelt régi frázisokba esni. A legteljesebb mértékig tudatosítjuk, hogy az ifjúság erkölcsi tulajdonságainak a kialakítása rendkívül igényes feladat, mely nemcsak a pedagógusok és nevelők teljes elkötelezettségét, s megfelelő állásfoglalását feltételezi. Éppen ezért szeretnénk' még egyszer hangsúlyozni, hogy a nevelésnek konkrét tartalommal kell telítődnie. Köztudott, hogy a szocialista társadalom a társadalmi fejlődés magasabb formája, tehát .fejlettebb, mint az ezt megelőző rendek voltak. Ebből következik, hogy az emberek erkölcsi tulajdonságainak az ismérvei is magasabbak, értékesebbek. A szülőkre hárul a feladat, hogy gyermekükben olyan tulajdonságokat alakítsanak kl, melyek az embert minden társadalomban értékesebbé teszik. S ezek közül a tulajdonságok közül is až erkölcsi tulajdonságokat részesítsék előnyben. RENDKÍVÜL SOK nem kívánatos dolgot, fogyatékosságot, „vadhajtást" eredményezett az a „kétvágányúság", mely esetenként az iskolai és szülői nevelés közt állt fenn. A tanítók és a nevelők az ifjúságot szocialista szellemben nevelték ésennek megfelelő tulajdonságokat alakítottak ki náluk, ezzel szemben a szülők törekvése nemcsak, hogy nem segítette ezt a törekvést, de gyakran becsmérelte, vagy ellenkező irányba vezette. Azoknak a szülőknek, akiknek valóban szívügyük a gyermek sorsa, jövője, ismerniük kellene azt a szándékot, melyet a társadalom az Iskolák közreműködésével olt gyermekeikbe. Ezek a célok pozitívak, minden tekintetben értékesek. Szükséges, hogy a szülők is magukévá tegyék. Egyeseknek ezek a szándékok talán elkerülik a figyelmüket, ezért az elmondottakat szükségesnek tartjuk összegezni. Szocialista társadalomban élünk, mely sokat ígérő célokat tűzött ki feladatul, ám tudnunk kell azt is, hogy ezek elérése új típusú, minőségileg más embereket feltételez. Gyermekeink jövője a mi kezünkben, mindannyiunk kezében van, beleértve elsősorban a szülőket. Ha a jövőjük csak egy kicsit is a szívügyünk, akkor arra törekszünk, hogy a társadalom követelményeivel összhangban irányítsuk nevelésüket, annak a társadalomnak a követelményeível, mely a szocialista nevet viseli. Dr. CZAKŰ MÁTYÁS