Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-02 / 44. szám, Vasárnapi Új Szó

Alárendelt főnökök — felettes alárendeltek Bármennyire furcsán htuitizik is a cím, erről van szó: a főnök egyszemélyben alárendeltle is beosztottjának. Pontosabban szólva: a főnökök alárendeltjei beosztottjaiknak. Ugyanis ez a példa nemcsak elszigetelten fordul elő, hanem eléggé gyakran, még hozzá a nemrég létesített körzeti hivatalok egyikében-másikában. Vizsgáljuk meg azonban alaposabban, hogy miről is van szó. A nemzeti bizottságok körzeti hivatalaiban mindenütt igyekeztek olyan embereket alkalmazni, akik egyrészt kellő iskolai végzettséggel rendelkeznek, másrészt a gyakorlatból ismerik a nemzeti bizottságok munkáját. Ez az elv valóban csak helyeselhető, hiszen a körzeti hivatalok igényes munkáját elsősorban olyan emberek láthatják el, akik az említett jellételeknek eleget tesznek. Ez a törekvés a gyakorlatban azt eredményezte, hogy a nemzeti bizottságok elnökei gyakran körzeti hivatalvezetők lettek, vagy a körzeti hivatal valamelyik osztályának vezetésével bízták meg őket. A hnb elnöki tisztsége ugyanis a körzeti hivatalok létesítése után sok községben már nem fizetett állás, hanem csak tiszteletbeli funkció, illetve részben fizetett állás. Vagyis azon községek hnb elnökei, akik az elnöki tisztséget már csak részben fizetett állásként töltik be, és a körzeti hivatalokban — mondjuk — osztályvezetői beosztásban dolgoznak, alárendeltjei a hivatal vezetőjének. Ez természetes és helyes is, hiszen a hivatal vezetője egyben a szakosztályok munkájáért is felel. Mindez mégis egy paradoxonnal jár, a körzeti hivatalok ugyanis jogilag alárendeltjei a körzetükbe tartozó helyi nemzeti bizottságoknak. Vagyis azok utasításait és döntéseit hajtják végre. így tehát a körzet helyi nemzeti bizottságainak elnökei is felettesei a körzeti hivatalnak és annak vezetőjének. Érthető tehát, hogy a körzeti hivatal tevékenységét, illetve annak vezetőjét az illetékes helyi nemzeti bizottságok értékelik — mégpedig rendszeresen. Természetesen ezt is csak helyeselhetjük. Mindez azonban a körzeti hivatal vezetőjét esetenként rendkívül nehéz helyzetbe hozhatja, hiszen — minek tagadnánk — a következetes és alapos munka megkövetelését nem mindig fogadják örömmel a beosztott dolgozók. Ráadásul azok a nemzeti bizottsági elnökök, akiknek nem munkahelyük a körzeti hivatal, azt gondolhatják, hogy messzebb esnek a „húsosfazéktól", vagyis ügyeik intézésében a körzeti hivatal kisebb Igyekezetet mutat... Némi paradoxont jelent az is, hogy a körzeti hivatal vezetőjének keresete nem mindig nagyobb, mint azé a beosztottjáé, aki a hnb-elnöki tisztségért is pénzt kap. Valóban különös esetről van szó, mellyel talán kezdetben nem eléggé számítottunk. Az is lehet, hogy az említett hátrányokon kívül bizonyos előnyökkel is jár majd ez a furcsa gyakorlat. Bármit is mutasson azonban a további fejlődés, el kell gondolkoznunk az esetleges következményeken. Mégpedig minél előbb — lehetőleg addig, amíg a körzeti hivatalok kísérleti jellegűek. FÜLÖP IMRE Valami három hete történt. Neiti messze az érsekújvári Elektrosvittöl tinneplőruhás emberek gyülekezteB. Egyesek parádés hatszázhármasokojk érkeztek, mások kiskocsin vagy éppen az apostolok lován jöttek el az új konzervgyár építésének megkezdésére. Miniszteriális emberek ünnepi beszédekeit mondottak, így derűlátó nyilatkozatokban se volt hiány. Nekem ezekben az ünnepélyes pillanatokban meglehetősen profán dolgok jutottak az eszembe. I«iki szemeim előtt szövetkezeti elnökök és szövetkezeti zöldségtermelők, meg gyümölcskertészek jelentek meg sorra. Olyanok, akikkel nem egy esetben egy éve, két éve, öt esztendeje találkoztam utoljára. És olyanok is, akikkel az idei nyáron hozott össze a sors. Mint |)éldául a búcsi szövetkezet elnöke, akivel a barackszezonban találkoztam utoljára. A szövetkezet húsz esztendejéről beszélt. Azt kérdeztem tőle: mi okoz manapság legtöbb gondot egy közös gazdaság vezetőjének. Mire az elnök ilyen elgondolkoztató módon felelt: — Az, ha túl kevés és az, ha túlsók termést ad a föld. A kívülálló az ilyen kijelentésről azt gondolhatná, hogy a búcsi szövetkezet elnöke tréfás kedvében volt, azért fejezte ki magát parabolában. Az igazság az, hogy egyáltalában nem volt tréfás kedvében, sőt... Főtt a feje, hogy miként értékesítse az átlagosnál jóval nagyobb gyümölcstermést. Az állami átvevőhelyeken az átvevők a szó szoros értelmében turkáltak a gyönyörű kajszibarackban, őszibarackban, meg a többi gyümölcsben. És a szerződésekre hivatkoztak, mondva: ilyen nagy termésre nem számítottunk ... Dél-Szlovákia sok-sok szövetkezetében küzdöttek a nyáron hasonló gondokkal. Elképesztő dolog, de tény, hogy gondot okozott a bő zöldség- és gyümölcstermés. És ez nem első ízben fordult elő. Ha az ember megkérdezett egy-egy — a bő Dél-Szlovákia iparositosónalí újabb bizonyítéka. Épül már az érsekújvári korszerű konzervgyár. Néhány év múlva madártávlatból ilyen lesz az új létesítmény. Nem kis dologról volt szó. Az üzem felépítése 250—300 milió koronába kerül. Az immár elhelyezett alapkőbe vésett számadatok szerint a gyár felépítésére 1969 és 1973 között kerül sor. A három dél-szlovákiai helység közötti versenyből tehát Érsekújvár került ki győztesen. Az alapkőletétel után a baggerok, bulldózerok nyomban munkához is láttak. — Milyen gyár lesz? — kérdeztem Jozef Adamec mérnöktől, a konzervgyárak trenčíni vezérigazgatósága fejlesztésiigyi osztályának a vezetőjétől. — Ez lesz az ország legnagyobb és legkorszerűbb ilyen üzeme. Mit mondjak mást: évente 35 000 tonna konzervet lesz kéj>es gyártani. Zöldség- és Kőbe vésett J emlékeztető termés okozta gondok miatt — káromkodó szövetkezetest, hogy véleménye szerint mi lenne a teendő, a válasz mindig ugyanaz volt: Konzervgyár kellene ide! Nem is egy, hanem több konzervgyár ... A gondolat nem újkeletű, hiszen az Érsekújvár környéki gazdák, a negyedi, a naszvadi és a többi zöldségtermelők már négy-öt évtizeddel ezelőtt is konzervgyárról álmodtak. Űgy tűnt azonban, hogy amilyen bonyolult a túltermelés gyógymódjának a meghatározása, olyan bonyolult a „gyógyszer" — a feldolgozóipar — megteremtése. tijl Juhász Béla mérnök már évekkel ezelőtt is így nyilatkozott a dologról: — A legproduktívabb területek egyike — Ojvár környéke. Huszonöt-harminc kilométeres körzetben itt annyi zöldség és gyümölcs terem, hogy több gyárnak is akadna munkája. Szinte nevetséges, hogy a mi kis paprikamalmunkon kívül (Juhász mérnök ennek a dolgozója) egyáltalában nincs itt feldolgozóüzem. Akkoriban azonban már folytak a tárgyalások egy nagy teljesítményű konzervgyár felépítése ügyében. Hogy felépül a gyár — az már biztos volt. A kérdés csak az volt: mikor és hol? Alapos tanulmányok után afelől kellett még dönteni, hogy Érsekújvárban, Köbölkúton, vagy Párkányban épüljön-e fel az üzem. gyümölcskonzervet, olyan termékeket, amelyeket háziasszonyaink gyakran hiába keresnek a boltokban. Ezek tehát az alapadatok. Hogy mennyi az a 35 000 tonna konzerv, azt elképzelni is nehéz. Annyi bizonyos, hogy sok-sok tehervonat hagyja majd el a gyár iparvágányát. Késztermékkel teli vonatok. Eddig mi volt a helyzet? Az, hogy a környéken termett gyümölcs és zöldség mindössze 17 százalékát dolgozták fel Szlovákiában. A többit körülbelül 200 kilométernyi távolságra — és még messzebb — szállították feldolgozásra. Utána pedig — késztermékek formájában — vissza, Dél-Szlovákiába. — Miféle logika ez? — kérdezték a zöldségtermelők, ahányszor csak elbeszélgettünk erről a kérdésről. Az építés megkezdése előtt készített ökonómiai tanulmányok szerint ehhez a gyárhoz a nyersanyagot átlag mindössze 15—20 kilométeres távolságból szállítják. Ezek jelentős részét a környéken fogyasztják el. © — Kedveli ön a konzervételeket? Adamec mérnök a kérdés hallatára kissé meghökken. Elgondolkozik és kis idő múlva kitalálja, mire célzok. — Egy részük — mondja — mi tagadás, hogy úgy mondjam — uniformizált ízű volt. Biztosan hallott már ön is a normákról. — Hallottam . . — Nos, a normákat már felülvizsgálták. A felülvizsgálat eredményét így lehetne összefoglalni: ahány ház, annyi szokás. Ami ízlik Prágában, lehet, hogy kevésbé, vagy egyáltalában nem ízlik Komáromban. Más szóval: a konzervgyári íz-szakértők végre már rájöttek, hogy enyhén szólva, érdemes figyelembe venni az egyes vidékek szokásait, ízigényeit. Van ahol kedvelik a csípős paprikát, van, ahol azt egészségtelennek tartják... — Éppen erről a paprikáról jut eszembe, mennyit kellett küzdenünk, hogy engedélyezzék például a csípős paprika konzerválását. Ennek fő oka az volt, hogy ezt az ügyet Prágában intézték. Köztudomású, hogy a prágaiak nem kedvelik a csípős ételeket. Viszont mi, az üzemben — ha valaki csípős paprikát kívánt vásárolni — erre nem hivatkozhattunk. Ez is egyik oka volt annak, hogy elterjedt a hír: a konzervételek — ízetlenek. — És — sikerül ezt megcáfolni? — Az utóbbi időszakban már többféle konzervvel megcáfoltuk. Hát még ha majd elkészül ez az üzemi Meg a tőketerebesi és a többi. Meggyőződésem, hogy a háziasszonyok rövidesen majd nemcsak azt nézik meg, hogy mit tartalmaz egy-egy konzervdoboz, hanem azt is, hogy: melyik gyárban készült. Más szóval: kialakul a verseny, vagy ha úgy tetszik: a konkurrencia. Meggyőződésünk, hogy az elsőrangú dél-szlovákiai zöldségből, gyümölcsből világszínvonalú konzerveket lehet készíteni. A technológiai berendezés jelentős részét jugoszláv vállalatoktól rendeltük. Véleményem szerint korszerű gyárat kap Dél-Szlovákia. Az építést tehát megkezdték. Vajon mikor fejezik be? Vajon betartják-e a határidőt? Ebben az ügyben Eugen Bartaloš építésvezető a legilletékesebb. — Nemcsak a szövetkezetesek várják, hogy idejében tető alá hozzuk á gyárat, hanem az érsekújváriak is. Főleg azok az asszonyok, akik szívesen dolgoznának, de nincs hol. Ez a körülmény is arra késztet, hogy mindent megtegyek a határidő betartásáért. — ön már sok helyen volt építésvezető. Ez az üzem miben különbözik az előbbiektől? — Ügy tűnik, hogy az építés előkészítésére, az egyes tevékenységek öszszehangolására a tervezők Itt több gondot fordítottak. És éppen erre van szükségünk. Véleményem szerint az esetek többségében éppen az előkészület hiánya okozta, hogy az átadási határidők kitolódtak. Főszezonban majd 1000—1200 ember — javarészt nő — kap munkát az érsekújvári konzervgyárban. És évente száz- és százezer család ízleli meg az üzem gyártmányait. A hatalmas földgyaluk és baggerok már dolgoznak az alapok építésénél. Egy márványtáblán ott az emlékeztető: 1969 és 1973 között egy gyárnak kell „kinőnie" a földből. Reméljük, hogy legkésőbb négy év múlva a bokrétaünnepélyem ls ott leszünk. TÖTH MIHÁLY