Új Szó, 1969. október (22. évfolyam, 231-256. szám)

1969-10-05 / 40. szám, Vasárnapi Új Szó

PETELEI ISTVÁN • • • • • • ŕ* KONYORULO ASSZONY Peteiei Istvón (1852-1910) Havasvósárhclyt született. A századvég legismertebb és legtiszteltebb novellistája. Mikszáthtal csaknem egyidőben indul, műfaja is ugyanaz, írásmódja és világszemlélete azonban nem mutat rokonságot a mikszáthi humorral. írásait ltomé* tónus jellemzi. A kíméletlen politikai elnyomást, mint a kisemberek köznapi tragédiáját ábiá zolja, Látásmódját a századvég provincionalizmu:a határozta mag. A

z utcavégi boltocska előtt egy sáros, rongyos falusi szekér állt meg. Hómenés idején volt; nagy lucsok, erőtlen napsugár, csípős szél. Az ajtóban éles asszonyhang szólalt meg. - Csúf időt választottól az utazásra, kedvesem. A szekérből alázatos szó felel. - Mostanra rendeltél, édes Kata. - Az ördög rendelte ezt az időt egy ilyen gyenge kényes asszonynak. Szállj le, kedvesem, s hozd be a holmidat... Nem valami sokat hoztál, látom. A jövevény zavartan emelt ki az ülés alól egy kis ládát. Az utcából egy pár kíváncsi szomszéd szállingolt a szekér mellé. Némelyek segíteni akartok. - Ne bántsák! - hallatszott a boltajtóból. - Behozhatja, amit magával hoz. Mert te is, kedvesem, többet vittél, mint amennyit hozol. Ahhoz nem kell segítség. Kis, aszott asszony volt, aki lemászott a szekérről. A boltajtóban a száraz, csontos személy öleléssel fogadta. A bámész szomszédok megálltak az ajtóban. Nekik szólt, bórha a kis fehérnéphez szólt, vállait kedélyesen megveregetve. - Nem is azért mondtam, hogy keveset hoztál. Nem is vártam. Én nem a vagyon miatt hívtatok hozzám; tudtam, hogy nincs is semmid. Na! Isten hozott kedvesem! Csak a régi barátságból hívtalak, mert én mindig szerettelek. Hát az ilyen barátság Ínségben sem hagyjo el a szegényt... Mert ez Pepi: (s odafordult magyarázva a szomszédhoz), a kis Koronka Pepi. A piszkos Koronka leánya. Nem emlékeznek reá? Megvénült a szegény. Az utcánkból való ... innen ment ö férjhez valami hivatalnokhoz. Úrféléhez! Mi is volt, kedvesem, az urad? Mi? írnok? Dlnök? Én bizony nem tudom ezeket az úri dolgokat. Ötet vette el. Mindegy!... Meghalt... nincsen most semmije. Hót én ide vettem. Mi csak megélhetünk, segíthetünk a barátnéinkon is. Urak nem vagyunk, de kenyérért nem megyünk a szomszédba. Hót ez a kis Pepi. Itt vagy; itt is maradsz. Isten hozott, szívesen látlak. Aztán ismét megölelte az alázatos asszony nyakát. - Vesd le a kalapodat, édesem, itt laksz. Mi csak keszkenyőt viselünk, te kalapot hordasz. Tán slájert is viselsz? Itt laksz, ölj le. Itt nincsenek szobák; csak ez a bolt, aztán a szobám s a konyha. Itt nincs első szoba, mint neked volt. Láttam, mikor a stafírungodat vitték. Hja, az rég volt! De itt van egy jó szív, egy darab kenyér. Kerülj be, kedvesem. Én nem kísérhetlek be, mint egy frajlo, mert a- boltot nem hagyom itt. Eredj csak be; én bízom benned, menj csok magadra. És betuszkolta, s fanyar mosollyal nézett utána. Ah! Igen. elégedett, volt. Ö vén, bosszús, zápon maradt leány, s tán sohasem volt elégedett életében. De ah! nagy, szabad lélegzetet vett. Mintha csak egy nagy hegyre repült volna fel, s ott üdítő levegő érte volna. Ö mindig alól volt. Az élet nyomta. Ö kesernyés, csúf volt. Mások kacagtak, szeretkeztek, férjhez mentek, gyermekeket neveltek. Ö sovány, szegletes, csúf szájú volt. Más se kényeztette, ő is mart, dulakodott, ahol tehette. Nem volt szíves senkihez, nem könyörült senkin, garasait hitelbe adta a városvégi cigányoknak nagy interesre, s ha nem fizettek, perelt, s eladta utolsó párnájukat. Egyszer végre ránézett a jó sors. Egy barátnét fogott, akit nyakon ragadt a nyomorúság, s leteperte, s őrá szorult. A vén irigy leány kinyújtózkodott kéjesen, s megropogtatta a derekát. Jólesik tudni, hogy ő erősebb valakinél. Vevők jöttek. A vénleány bekiáltott: - Pepim! - Jöjj kedvesem! Adj egy csomó sáfrányt enek a jó szomszédnak. Ott áll, látod, a portéka a fiókba. Légy szíves Pepim, a vevőkhez. Az ember megélhet utánuk tiszteségesen. Nem urolkodhatik, nem tarthat első szobát, nem viselhet slájert, de van kenyere, s öregségére nem marad az utcán, mint valami kidobott kutya ... Jut kenyérre s pecsenyére is. Mi nem éhezünk, ugye, kedves szomszéd? Sőt az ember öregségére irgalmasságot tehet azokkal, akik rászorulnak ... Úgy bizony ... S maga megdőlt a stelázsihoz; csontos kezeit összefonta a gyomrán, és malmot csinált a hüvelykeivel. Sovány élvezetei voltak eddig. Néha legénykék jöttek a boltba szivarért. Azoknak szívesen adott, meg is gyújtotta nekik, hogy élvezettel nézze, mint sápadoznak, betegednek meg a gyenge legénykék a füsttől, mint háborodnak fel kínosan. Utálta a vénkisasszony a gyermekeket. A szegény megsiketedett egy kissé, s ho a gyermekek kacagtak, bizonyosra vette, hogy rajta kacagnak. Jó volt az is, ha a tudatlan parasztra ráköthetett valami rothadt, férges, romlott portékát! Ah! mindennél többet ér Pepi. Beszédes lett; a vevőkhöz fordult: - Szokják meg kedves szomszéd Pepimet, a barátnémat. Mi együtt nőttünk fel, de ő úri sorsba került. Az ura jó fizetésbe volt, de férfi keres, asszony takarít. Ö szegény élhetetlen volt egész életében. Nagy lakodalma volt szegénynek, de az ember maga sorsónak a kovácsa. Most szegény úgy maradt az ura halála után, mint az ujjam, s én vettem ide magamhoz, hogy özvegységére ne maradjon a kertek alatt. Jól mérd, Pepim, a sót! Az embernek meg kell becsülni azt, akitől a kenyeret kapja. S a szegény megalázott asszony felé közeledve, utálatos nyájassággal simogatta kis bús fejét, s veregette gyenge vállait. Valósággal kéjelgett a pártfogásban. Reggel mindjárt vízért küldte a korsóval ä Marosra. De míg az utcán is ment, mind adta neki a jó tanácsokot. - Jól vigyázz magodra, kedvesem, el ne tévelyegj, mert tudom én, némely asszony életrevaló, más élhetetlen, már oz így születik vele az emberrel. Jobbra menj, aztán balra az ösvényre, mikor a tutajra lépsz, nehogy megcsússzál, mert nem venném a lelkemre, ha valami baj érne... Amíg Pepi alássan meghajlott fejjel végigment oz utcán, o vénkisasszony mély tekintettel kísérte, míg csak el nem tűnt a fordulónál. A berek elején egy haszontalan suhanc: Pintyi utolérte Pepit, s szó nélkül elvette kezéből a korsót. Megmerítette, de nem is köszöntötte. Csak ment mellette, s a fordulónál adta vissza a korsót. - Nem kísért-e valaki? - kérdezte otthon a vénleány - nem szépelgett neked valaki? Itt ügyeljen az ember a becsületére; a város kicsi, s az emberek pletykák. Azért mondom, mi szegények vagyunk, de szemérmesek. Csakhamar ki is öltöztette a barátnéjót. Az ő régi ruháit aggatta reá. Csípőtől aljig fodros, színehagyott ruhákat, bőszárú ujjakkal ellátott reklit adott reá. Mintha hallottuk volna, mily kegyesen nyújthatta oda neki: hogy legyen a szegényeknek is. önkénytelenül megújult mindenfelől a részvét a szegény Pepi iránt. Reggelenkint egyik vagy másik szomszéd elmenvén a bolt előtt, betértek oda, s kivették a Pepi kezéből a seprűt, hogy helyette kiseperjék a pádimentumot. A vénleány ezt kedvetlenül nézte, s így szólt: - Ne rontsák a barátnémat. Hagyják, hogy dolgozzék. A munka megvigasztal egy ilyen szegény özvegyasszonyt, aki elvesztette az urát, s akinek az volt a baja egész életében, hogy mindenki kényeztette. Életrevalónak kell lenni, mert az ág is húzza a szegényt. Iparkodni kell. Igy bizony, Pepim, látod! Itt téged mindenki szeret, nemcsak én. Mi már ilyenek vagyunk, nem vagyunk ténsaszszonyok, hivatalnoknék, de jók vagyunk. Az úton elmenők barátságosan köszöntötték Pepit, tudakozódtak egészsége utón. Kati harapdálta ajkát, s nehezeket nyelt láttára. Ha gyermekes anya jött le az aprósággal, Kati megsimogatta Pepi előtt a kicsit, cukrot adott neki, s így szólt. - Erősen szeretem a gyermekeket, örökké kedveltem. A szép gyermek istenáldás. Nagy boldogság is, ha valaki gyámot nevel öregségére gyermekében. A jó Isten nem vonja meg az ilyen jutalmat a jóktól. De nézze! aki így marad, mint az én kedves barátném, Pepi. Lássa, urasan éltek, mint hivatalnoknéhoz illik, de mikor az urát magóhoz szólította az Isten - hát mi maradt neki? Ér akkor valamit az uraság? Ki látja el? Ki segít? Ki ad egy darab kenyeret, egy felvevő ruhát? Nagy áldás a gyermek. Egy szegény vénleány, mint én, nem pasírhat, bezzeg, ha megtagadja tőle az noszkodhatik, de egy meddő asszony, az Isten . . . Pünkösd reggelén nagy fúriában láttuk a vénkisasszonyt. Éppen nyíltak a borostyánok, s pünkösd vasárnap a csavargó Pintyi, az izgága, verekedő, rongyos Pintyi, ellopózván a boltojtó előtt, egy nagy csokor fehér és lila borostyánvirágot tartván nagy veres kezeiben beszólt nagy sebesen. - Szép piros pünkösdét adjon az Isten oz asszonyságnak - s benyújtotta a virágokat Pepinek. Én azt hiszem, csak a fertelemes vénkisasszonyt akarta bosszantani vele, s ha ezt akarta, el is érte. Mert Kati dühösen kikapta a virágot az alázatos Pepi kezéből, s kitátván nagy szójót, utána hajította a csavargónak. — Szemetezz az apád portóján, te betyár! Lopott holmit hozol hozzám, te tolvaj. Ide hozol virágokat? Kért valaki reá? Tón a helyet kémleled, hogy éjjel kirabolj. És utána futott, s a virágokat eltaposta dühösen a lábával. Pintyi röhögött, és cikontatta körmével a fogait: Pepihez pedig így rikácsolt a vénleány: — Szerető kell tán neked, barátném? Te hozatod egy tiszteséges házhoz fényes nappal az efféléket? Még azon nyáron történt, hogy Kati nehéz betegségbe esett. A bolt azért nyitva maradt. Odahozatta a bolt mellé a belső ajtó elé az ágyat, s innen dirigálta Pepit, siettette Pepit, ha vevő jött, nyájas hízelgő szóval: — Már itt nem élünk kedvesem, mint ahogy az urad tartott. Itt dolgozni kell, hogy megéljünk. Gyorsabban húzd a fiókókat, tíz kezed legyen egyszerre. Látod! az Isten megfizet mindent. Hittem volna én valaha, hogy reád szoruljak? Mikor utánad küldtem, hogy fedeletet adjak neked s egy harapás kenyeret, hát hitte azt valaki, hogy te segíthetsz nekem? Nem szorultam én rád, kedves, soha, nem kértem én tőled soha semmit. Büszke voltam egész életemben. De így él az ember, mert te most segíthetsz is nekem betegségemben. Aztán amint rosszabbul lett, ha egy pohár vizet kért tőle (mert fektében pokoli melege volt, hogy két arccsontja ormán eleven piros foltok gyúltak ki) elvévén a poharat, mégis így szólt: — Nem tettél valamit ebbe a vízbe? Én ugyan, tudod jól, nem mondok roszszat senkiről, de te nem szeretsz engem, azt érzem. Nem is hitte volna rólad az ember. Mindig ilyen alamuszi ártatlan orcád volt. Az urad mikor elvett, ezzel a nyányám arccal vett meg, sohase is hittem, hogy érted engemet hagyjon el. Én nem haragudtam reá. Én nem voltam irigy. De láthatta volna, ha volt szeme (az Isten nyugtassa), hogy mi köztünk a különbség. Mégis ő tégedet vett el, s engem hagoytt cserbe. De így lett!..* S ki vagyok én? Láthatod... Nekem szívem van ... Hiszen magamhoz vettelek, mikor senkid se volt. Pedig utállak... És van eszem. Mert senkim se volt, s megéltem, s még az ő özvegyének is marad valami. Ez a különbség köztünk... Ne félj kedvesem, ne félj, nem hagylak el. De az ilyet félig lázban mondta. Néha azonban elfeledkezett az ő csontigható nyójasságáról, s akkor kordoványszínű, sovány bogos karjaival szörnyen hadonászott, s hevesen átkozot lázában. Annak a lakodalomnak az emléke kínozta, amellyel vitték el a piszkos Koronka-udvarból Pepit asszonynak ... Ott muzsikáltak, táncoltak, s vőfélyek vezették gyengéden az ártatlan leányt... az élhetetlen Pepit... annak a férfiúnak a karjába, akiért Kati odaadto volna vérét... Verje meg az Isten... a szörnyű erős Isten, az igazságos Isten ... Azfán ha visszatért a beteg eszmélete... csenddesebben fordult Pepi felé. — Nem beszéltem valami bolondot kedvesem, Pepim? Ne hallgass kedvesem azokra, amikor a beteg beszél... mert oz nem gondol úgy, amint beszél... A beteg nem uralkodhatik az eszén ... S a kis Pepi ott ült az ágy fejénél, rakta türelmesen a jeges borogatásokat a ráncos, ősz csapos hajjal éktelenre, miközben lehajtotta kis fejét, és sírt. .. sírt. • 1 s wMfflMpfp||f 3wao • v v§ ' T8| gsL • "w

v ,v «gfÍ 11 '','H'

V •ÍÄ . ' > \ i • *"» ,* ! KKBKš^ii^ÉÉ^mm Hm - n . \ ? P?: " S Wk m** " WÉU ; s-aaaTi ? w ^oHH

4 / HHBBÜ MÉSmBTi í •'<" ! í •A 1 * lift •':•••:•.. > : :y:-•:•:•-^íňV-fAVy-ý:•: \ - . ' • . - ' ;,-• •• •; •;• '•••• •'•':•••; •"'• : • ľ " /. V: • '."•:••••' '''•• : •.•.;'.•':-.••;:•.:;••••:'•>vf t m •:->< s * • -A-, ŕ/ V- « < j/v - , • 1 W>r .. M f Á. mi > -ŕ i r ľ - , Ferenczy Károly (1862-1917): Madárdal