Új Szó, 1969. október (22. évfolyam, 231-256. szám)
1969-10-03 / 233. szám, péntek
N emrégiben találkoztam egy fiatalemberrel, aki a fejébe vette, hogy regényíró lesz. Tudván, hogy én is ezt az ipart űzöm, megkérdezett, hogy mi az első lépés vágya teljesüléséhez. — Legelőször is — mondtam — vegyen jó csomó papírt, egy üveg tintát és tollat. Azután már nincs más hátra, csak az frás. — De fiatal barátom ez zel nem elégedett meg. Valahogy azt képzelte, hogy belső használati a kell valami szakácskönyvnek lenni, tele irodalmi receptekkel, amelynek pontos követése után az ember természetszerűleg válik Dickens-szé, Henry James-szé, Flaubert-té, ízlés szerint, mint a receptkönyvek írói ajánlják, amikor a fűszerezés és édesítés kérdésével foglalkoznak. Hát miért nem engedem, hogy bepillantson ebbe a szakácskönyvbe? Szabadkoztam, hogy sajnos, sosem láttam ezt a művet (sajnos — mert milyen mérhetetlen sok időt és energiát takarítanék meg. j Mélyen le volt sújtva. Hogy megvigasztaljam, azt ajánlottam neki, hogy neves egyetemek dramaturgia- és novellaírás profeszszoraihoz forduljon: ha egyáltalán van a világon irodalmi receptkönyv, csak őnáluk lehet. De ez sem volt elég ifjú barátomnak. Csalódottságában, hogy nem tudtam számára előteremteni a „Tojáskészítés százféle módon", vagy a „Carnet de la Ménagere" irodalmi megfelelőjét, elkezdett faggatni, hogy milyen módszeieket használok az anyaggyűjtésnél. Jegyzeteket készítek-e vagy naplót vezetek? Cédula-katalógusban őrzöm-e feljegyzett gondolataimat és bölcs mondásaimat? Rendszeresen látogatorfi-e až előkelők és gazdagok szalonját? Vagy ellenkezőleg, visszavonulok-e a sussexi dombvidékre? Avagy esténként az East End-í lebujokat járom típuskeresés céljából? Fontos-e keresni az intellektuelek társaságát? Kell-e széles körű műveltség a regényírónak, avagy elegendő-e, ha csak a regényirodalmat tanulmányozza? Igyekeztem válaszolni kérdéseire, de bevallom —, csak betű szerint. És mivel ifjú baiátom még mindig csalódottnak látszott, ingyen és bérmentve a következő tanácsokat adtam. — Kedves barátom — mondtam —, ha valóban az a szándéka, hogy emberekről szóló pszichológiai regényeket írjon, a legjobb, amit tehet, ha macskákat tart. Ezzel otthagytam. Remélem, mégpedig az ő érdekében, hogy tanácsomat megfogadta. Mert jó tanács volt — bőséges tapasztalat és mély meggondolások gyümölcse. De attól félek, hogy ostoba fiatalember lévén, csak nevetett azon, amit együgyű tréfának vélt: úgy nevetett, mint én, amikor néhány évvel ezelőtt Ronald Firbank, az a bájos és rendkívüli tehetségű fél fi azt mondta nekem, hogy regényt készül írni Mayfair életéből, és ezért Nyugat-Indiába utazik a négereket tanulmányozni. Akkor nevettem, de ma már tudom, hogy tökéletesen igaza volt. A primitív emberek, miként az állatok és gyermekek, olyanok, mint a civilizált ember máz nélkül — a szokások, konvenciók, a vélemények és érzelmek tradícióinak máza nélkül, amelyeknek hatása alatt senyvedünk mindannyian. A máz eredményesen tanulmányozható May fair-ben, Passy-ban és a Paik Avenue-n. De ml történik a máz alatt ezekben az előkelő és disztingvált negyedekben? A közvetlen megfigyelés mit sem segít (hacsak nem rendelkezünk mélyreható intuícióval); és ha önvizsgálat alapján nem tudunk következtetni arra, hogy mi történik a máz alatt, azáltal, hogy a magunk belsejébe pillantunk, a leghelyesebb, ha sürgősen Nyugat-Indiába hajózunk, vagy pedig kisebb költséggel, naponta néhány órát töltünk a gyermekszobában, illetőleg, miként író barátocskámnak ajánlottam, veszünk egy macskapárt. Igenis, egy macskapárt. Lehetőleg sziámit; mert a macskatársadalomban ez a „legemberibb" fajta. A legkülönösebb és, ha nem is a legszebb, de mindenesetre feltűnő és fantasztikus. Micsoda nyugtalanító fel vény kék szemek bámulnak ránk arcuk fekete bársony maszkjából. Születéskor még hófehérek, testük lassan érlelődik dohánybarnává. Első mancsuk végig kesztyűs majdnem vállukig, mint Yvette Guilbert magasszárú fekete antilop kesztyűben; hátsó lábukon fekete selyemharisnya feszül, akárcsak Felicien Rops perverzül szemtelen gyönyörfényű aktjain. És micsoda különös hangjuk vanl Néha úgy panaszkodnak, mint csöpp gyeiekek, néha meg olyan hangokat adnak, mint a kisbárányok; de üvölteni is tudnak, mint az elveszett lelkek, dühösen, halódüh és gyűlölet éles sikítását, örömmel állapítom meg, milyen jó, hogy a gondviselés külön kegyelméből nem engedte nagyobbra nőni ezeket a kis ötdögfiókákat. Embernagyságú teremtmények között ilyen csatározások halált és pusztulást hoznának több száz méter körzetben. Az adott körülmények között néhány karmolás árán nyakon ragadjuk a küzdő feleket, és szétválaszthatjuk a vonagló és dühtől csöpögő lényeket. Hogy mi történik a házasokkal, ha hagynánk, hogy végigküzdjék harcukat, erre feleletet nem tudok adni, mert vedélyébe mindig gyűlölet is vegyül, és fiatal leányok (érzelmeik, sőt vágyaik ellenére is) valójában botzadnak a testi szerelem tényétől. A macskák leplezetlenül bizonyítják az emberi természetnek ezt a különben sötét misztériumát. A macska-menyegző megtekintése után egy fiatal regényíró sem elégedhetik meg azzal a hamis banalitással, amellyel a mai irodalomban a szerelmet ábrázolják. Az idő múlik, s a mézeshetek elmúltával *a macskák olyasmit bizonyítanak, amit az emberek világában a civilizáAldous Huxley: A macskák beszélnek dón. Ezekhez a fantasztikus lényekhez képest, minden más macska, bármilyen szép és vonzó, kissé butának tűnik. Nos, macskáink birtokában leendő regényírónknak más feladata nincs, minthogy figyelje őket napról napra, figyeljen, tanuljon és jól emészsze meg azokat a tanulságokat, amelyeket az emberi természetről tanítanak; és végül — mert sajna ez a terhes és kellemetlen feladat nem maradhat el — írja meg a könyvét Mayfair-ről, Passy-ról, Park Avenue-ról tetszés szerint. Vegyünk sorra néhány fontos macskatanítást, melyet az emberi pszichológiára olyan bölcsen lehet alkalmazni. Kezdjük először is a házassággal — mert minden jó regénynek ezzel kellene kezdődnie, nem pedig lehetetlen módon végződni. A sziámi macskák házassága, megfigyelésem szerint, rendkívül drámai esemény. Vőlegény és menyasszony bemutatkozása (feltéve, ha az esküvő előtt még nem találkoztak, amint ez szokásos a macskák világában) már utal ana, hogy rendkívül vad párharc fogja kezdetét venni. Az ifjú ara jövendő férje közeledtére ösztönösen a torkának ugrik. Amint szemlélem a repülő szőrszálakat, és figyelem a sosem volt bennem annyi lelkierő, vagy tudományos kíváncsiság, hogy kivárjam. Attól félek, hogy ellentétben azzal, ami Hamlet családjában történt, az esküvői ebéd rövidesen halotti torul szolgálna. Ezt a tragikus kifejlést többnyire úgy gátoltam meg, hogy az arát egyedül bezártam egy szobába, és hagytam, hogy a vőlegény az ajtó előtt epekedjen, néhány órán át. Nem némán szenved: de szomorú szerelmes szavára sokáig nincs más válasz, mint durva morgás és sziszegés. Mikor végre az ara olyan gyengéd és vágyódó hangon válaszol, mint á fiú, áz ajtót ki lehet nyitni. A vőlegény bei ont, s ezúttal nem foggal és körömmel várják, mint az előző alkalommal, hanem a szerelem minden megnyilatkozásával. Első látszatra a macska-etikett eme megnyilatkozásában nincs semmi jelentős „tanulság" az emberiség számára. De a látszat csalóka: a máz, mely a civilizált embereket fedi, oly vastag és oly gazdagon díszített mitológiai alakokkal, hogy nehéz felismerni azt a tényt, melyet D. H. Lawrence annyira hangsúlyozott regényeiben és novelláiban, tudniillik azt, hogy a szerelem szenció máza Sem tud elrejteni. Bizonyítják — .amit sajnos mindnyájan tudunk — hogy a férj meg szokta unni nejét, különösen mikor várandós vagy szoptat; hogy a férfiasság lényege a kalandvágy és hűtlenség; hogy rossz lelkiismeret és javulási szándék a lélektani szimptómál annak a betegségnek, amely időnként megtámad minden hímnemű egyént tizennyolc és hatvan év között — a betegség neve „másnaposság"; a betegség megszűntével a lélektani szimptómák _ is megszűnnek, úgyhogy újabb kísértés esetén a lelkiismeret hallgat, és a jó szándék mit sem ér. Ezek a sajnálatosképpen közismert igazságok komikus nyíltsággal tapasztalhatók a macskák esetében. Van-e férfi, aki ilyen szemtelen nyíltsággal merészeli közölni hitvesével, hogy únja őt, mint sziámi kandúrunk, amint beleásít szerelmi jogait követelő felesége képébe? Van-e férfi, aki titkos szerelmével úgy mér kérkedni, mint a háztetőn nyávogó kandúr. És milyen csúszva-mászva tér vissza másnap reggel — férfi azért mégsem ennyire aljas — a tűz mellé a hitvesi kosárba! Lelkiismeretfurdalásának nagysága lemérhető abból a szögből, melyet hátraszorított füle, s lecsüngő farka beJJ 0) -4> _> 0) o >c -O D O IM O < ľľ < > zár. Bájos felesége megszaglássza, s eképp felfedezi hűtlenségét, amikor aztán karmolászni kezdi ábrázatát, ahogy ilyenkor szokta (a kandúr arca egyébként is ezer sebhelytől tarka, mint egy német diáké), a férje meg sem próbál védekezni, bűntudatában nincs kétsége, tudja, hogy bőven megérdemli, amit kap. Helyszűke miatt sajnos nincs módomban mindazt az emberi igazságot felsorolni,' melyet macskapárunk felfed és bizonyít. Csupán, egyet akarok még idézni abból a számtalan macska igazolta tanulságból, melyre emlékezem — egy kézenfekvő bizonyítékot, mely komikus jelenetben értette meg velem az emberi természet legszomorúbb sajátosságát, az ember örök magányosságát. A körülmények a következők voltak. Nőstény macskánk, immár feleség és sokszoros anya, ismét szerelmi vágyódásban sínylődött. Férje, potenciája teljében, álmos arroganciával lépdelt, mint minden érett és diadalmas hím (macskaviszonylatban körülbelül megfelelt egy atlétatermetű fiatal gárdatisztnek), és nem óhajtott tudomást venni róla. Hiába nyávogott szerelemittasan, hiába járkált fel s alá előtte kéjesen dörgölőzve az ajtófélfához és a szék lábához, hiába nyaldosta vágyakozva arcát. A kandúr becsukta szemét, ásított, majd elfordult, s mivel neje túlzottan követelte jogait, felkelt, s lassan, sértett méltósággal, s mint akinek semmi köze az egészhez, elvonult. Az első adandó alkalommal meglépett, és az elkövetkező huszonnégy órát a tetőn töltötte. Magára hagyva, a nőstény vigasztalanul járta a házat, mintha múlt boldogságát keresné, halkan és panaszosan nyávogott, olyan hangon és modorban, mely csalhatatlanul Mélisande-ot juttatta eszembe Debussy operájában. — „Je ne suis pas heureuse ici" — mintha ezt mondta volna. A szegény kis dög valóban boldogtalan volt. De, mint nagy testvérei az emberek világában, boldogtalanságát magányosan kellett elviselnie, megértés és vigasz nélkül. Mit ér a nyelv, az érte lem, az intuíció, a iészvét, mégsem lehet semmit a maga teljességében közvetíteni. Minden gondolat és érzés lényege a közvetíthetetlen, bennreked az emberi test és lélek áthatolhatatlan páncélszekrényében. Örökös magánzárkára vagyunk ítélve. Sohasem ismertem fel világosabban ezt a szomorú valóságot, mint amikor figyeltem az elhagyott, szerelmes macskát, amint járta a szobát boldogtalanságában. „)e ne suis pas heureuse ici" — nyávogta — „je ne suis pas heureuse ici". És kifejező fekete farka a kétségbeesés tragikus mozdulatával csapkodta a levegőt. De minden egyes rándulásnál, hoppla, előugrott búvóhelyéről, a fotel alól, a könyvszekrény alól, egyetlen fia (mármint az egyetlen, akit nem ajándékoztunk el), s megragadta, nekiugrott, mint komikus, pöttöm játéktigris, kiálló karmokkal a mozgó faroknak. Néha eltévesztette, de ha elkapta a farok végét, fogai közé vette, és úgy tett, mintha vérszomjasán harapdálná. Anyja csak erős rántással tudta kiszabadítani szájából. Ekkor a kiscica visszabújt a fotel alá, s remegő hátsórésszel új ugrásra készült. A tragikusan gesztikuláló farok számára a legellenállhatatlanabb játékszer volt. Anyja angyali türelemmel tűrte. Se nem fedte meg, se nem büntette; mikor gyermeke már tűrhetetlenné vált, csendben továbbállt. És közben állandóan nyávogott, panaszosan, kétségbeesetten. „Je ne suis pas heureuse ici". „Je ne suis pas heureuse ici". Szívszaggató volt. Annál is inkább, mert a kiscica mozdulatai oly végtelenül komikusak voltajj. Mintha cirkuszi pojáca tört volna Mélisandré-ra siránkozásai közepette — nem rosszindulatból, nem szántszándékkal, hiszen a kiscica valóban nem akarta bántani anyját, pusztán nem értette a helyzetet. Mindkettő külön zárkában töltötte ki büntetését. A zárkák között pedig nincsen érintkezés. Semmi érintkezés sincs. Rendkívül lesújtó az ilyen macskabeszéd.
