Új Szó, 1969. október (22. évfolyam, 231-256. szám)
1969-10-19 / 42. szám, Vasárnapi Új Szó
MASEREEL: ÜNARKÉP lendületét. Masereel korunk leginternacionálisabb művészei közé tartozik, kiknek művészi elképzelései az egész világot átfogják, kinek ereje és képzelete az egész földet s annak minden népét szolgálja, de aki mégis csontja velejéig belga volt és maradt. Életének és alkotó munkásságának korai — az első világháborút megelőző — korszaka általában kevéssé ismert. Erről a legtöbbet a saját vallomása mond: „A háborúig megelégedtem a nyers, tiszta flamand realizmussal: nyilvános mulatságok, lányok és matrózok ábrázolásával. Mindez vad és szomorú volt. Valójában mindig szomorú voltam, habár nagyon vidám is tudok lenni. Egy sereg vázlatom van, melyeket közvetlenül a természet után rajzoltam az utcán, kocsmában, szegénynegyedekben. Mindig sokat dolgoztam, de saját magamnak. Mindennek a mélyebb értelme kisiklott a kezem közül, és világosan látom: a háború jelentősen segítségemre volt, hogy mindezt megértsem." A háború szörnyűsége új erőt és szenvedélyességet vitt műveibe, hírnevet szerzett neki, s a háborús évekből származó rajzai és metzíst, a kollektíva Iránti felelősségérzetet. E korból való munkáit kifogyhatatlan fantázia jellemzi, az életnek vagy az emberi léleknek bármely jelenségével foglalkozzanak is. E korszaknak a legjelentősebb alkotásai az Öraim könyve és az Emberi szenvedések című ciklus. A 20-as évek végén és a 30-as évek elején Masereel festészete meglepő változáson megy át. Képel nem veszítik el eddigi sajátosságukat s jellemző stilisztikai vonásaikat, ugyanakkor azonban a formák és a kolorit terén az üde lágyság és nagyobb természetesség jeleit tapasztalhatjuk s ami ennél is fontosabb: az alakokat pszichológiai elmélyültség, a művész meleg együttérzése teszi életteljessé. A grafikában jelentkező változás ez idő tájt nem döntő, de szintén észrevehető. A vonalak elvesztik élességüket és kemény szögletességüket. A fekete és a világos részek továbbra ls átmenet nélkül, élesen elválnak egymástól, a fényfoltok azonban már nem képletesek, hanem lágyan hullámzanak, s nagyon pontosan és kifejezően hangsúlyozzák a formák hajlatait. Ez a méborűtí lidércnyomás és a szomorú zárkózottság hangulata azonban nem döntő vonása az ekkor született alkotásainak. Alkotóútjának új szakaszát jelzi a száz fametszetet tartalmazó Hazám (1956) című nagy ciklusa. E sorozat egybefogja művészetének valamennyi intellektuális és emocionális aspektusát. Képeinek köre szélesebb minden előzőnél, mesterségbeli tudása munkásságának csúcsát jelentő szabadságot és kifinomultságot mutat. Művészetének alapját elsősorban a valóság benyomásait költői képekké alakító, fáradhatatlan fantázia s a maguk csodálatos életét élő szimbólumok képezik, másfelől viszont a vizuális érzékelés rendkívüli élessége, mely a tér-, méret-, fény- és tónuskapcsolatokat kifogástalanul arányos fehér és fekete fonltrendszerbe kondenzálja. Képzelőerejének gazdagságával úgyszólván Goya és Daumieir korától kezdve semmi sem állítható párhuzamba, fantáziájának jellege azonban igen sajátos, mondhatjuk, hogy irodalmi. Masereel egy tőről fakad a haladó Frans Masereel neve is^ merös lapunk olvasói előtt. Metszeteit az elmúlt években rendszeresen közöltük, A XX. század egyik legkiválóbb grafikusa a közeU múltban ünnepelte születésének 70. évfordulóját. Az alábbi írást - A, M. Kantor szovjet művészettörténész Frans Masereel művészete című terjedelmes tanulmánya alapján — ebből az alkalomból közöljük. Az a szándékunk, Hogy a müveiből már ismert nagy belga alkotót most kissé közelebbről is bemutassuk, M asereel egy kis flamand városkában: Blankenberghében született 1889. július 30-án. Szülőhelyén azonban nem sokáig maradt. Gentben járt iskolába s rövid ideig a Művészeti Akadémia festői és fametsző! tanszakát látogatta. Professzora tanácsára 1909-ben Németországba, majd Londonba, Párizsba, Tuniszba, Bretagne-ba utazik s 1914-ben tér viszsza Belgiumba. Ekkor azonban a németek elől Dunakerque-ben kell menekülnie. Végül 1915-ben Svajcban telepedett le. Genf, Párizs, Equihen, Avignon, Saarbrücken, Vallauris, Nizza — ezek tevékenységének fő színhelyei- Franciaországban, Németországban, Svajcban, valamint a Szovjetunióban talál megfelelő alkotói környezetre, barátokra, tisztelőkre, ihletének forrásaira. Barátainak köre a francia és német intelligencia legjava: Romáin Rolland, Henri Barbusse, Stefan Zweig, Thomas Mann, Johannes Becher. Masereel távol áll a francia művészet feszült, ellentmondásos, újszerűségekben bővelkedő életétől. A német művészetet viszont a húszas évek kezdetétől magáénak tekinti. Már korai művészetét benső rokonság kapcsolja össze nemcsak a német expresszionizmus bal szárnyáról jött művészek antimilitarista és szocialista szinbóliumaival, hanem a fiatalos merészségnek és a jövőbe vetett rendíthetetlen hitnek azzal a légkörével is, mely egyre inkább áthatja a Német Demokratikus Köztársaság művészetét. S ha Masereel művészetének közelebbi analógiáit keressük, úgy azokat nem a festészetben, hanem az irodalomban találjuk meg. Metszeteiben megismerhetjük az európai humanizmus szellemi biográfiáját, ahogy azt Romáin Rolland és Thomas Mann megrajzolja, Remarque és Hemingway hőseinek háború perzselte lelkét, Whitmann szenvedélyes tudásszomját s a világnak kitárt szívét, Stefan Zweig nyugtalan, kifinomultan érzékeny tudatát, a burzsoázia elhájasodott lelkületének gyűlöletét, a váratlan hiperbolákkal telített urbanizmust, az emberért érzett fájdalmat s a fiatal Majakovszkij viharos, forradalmi szetei sajátos társadalmi eseményekké válnak. Genfben a tudatos, de elvont humanista elképzelésektől vezetett antimilitaristák köréhez tartozott. E periódusát Romáin Rolland így jellemezte: „A háború alatt Svájc volt a művészek ama kis körének menedékhelye, akik tiltakoztak az ellen, hogy részt vegyenek az európai népek testvérgyilkosságában, akik — éppen ellenkezőleg — szilárdan hittek a gondolkozó emberek nemzetközi szövetségében. Közülök az egyik legkiemelkedőbb a genti származású Frans Masereel volt. Genfben élt és meghitt barátságban állott a szabadgondolkodó franciák kis csoportjával ... Velük, azaz velünk osztotta meg Masereel e sötét évek borzalmait s velünk együtt élte át a szellemi megrázkódtatásokat. E közösen átélt megpróbáltatások elszakíthatatlan kötelékkel fűzték össze, mely büszkeséggel és örömmel töltött el bennünket. Hálás vagyok a száműzetésnek, mely bátor bajtársakat adott nekünk, elsősorban az oly gazdag szívű és tudású gigászt: Masereelt. A mi véres korunknak, mely a hősiesség és idealizmus leple alatt oly sok kegyetlenséget és képmutatást rejteget — Daumier vagy Goya bosszúálló ceruzájára van szüksége. Hozzájuk tartozik Masereel is. Rajzai — melyek hosszú éveken át a „La Feuill©" című genfi lapban jelentek meg — a gyűlölet gyümölcsei, a fájdalom és a felháborodás kiáltásai, melyek a jövendőben találnak majd visszhangra." Masereel nemcsak megtagadta az imperialista háborúban való részvételt, hanem egész szenvedélyességével és nyíltságával támadta is azt. Az ekkor készült rajzaiban tudatosan elvet minden formális szépséget, gondolatait a teljes világosság és a pregnáns erő egyszerű formanyelvére redukálja, s a legközvetlenebb kifejezőeszközöket használja: az éles, dinamikus, diagonálisan szerkesztett kompozíciót, a fehér és a fekete szűkszavú kontrasztját, az egyenetlen felületeket és kevés fényfoltot. Minden vonás, minden folt magára irányítja figyelmünket, szembeötlő nyereségével váratlanságával, maró élességével, valamint a motívum választás hibátlanságával, az eszközök gazdaságos alkalmazásával, a kifejezés bátorságával. A látszólag primitív eszközök használata mögött pontos számítás rejlik: a fehér és fekete zónák váltakozása térbeli síkokat jelöl, az egyenetlen fénypontok a méretek vizuális érzékelését biztosítják, jóllehet voltaképpen a modellezés és formák felépítése hiányzik. A térnek és a méretnek a fehér és fekete sziluettek játékával való érzékeltetése megfelel a rajzok pszichológiai tartalmának: az elkeseredés, harag és utálat érzése rendkívül erővel jut kifejezésre, mint a visszafojthatatlan kiáltás. Mindebben az emberiségért érzett fájdalom saját pátosza érződik, s nem véletlen, hogy a középkori haláltáncokhoz hasonlóan itt is vicsorgó csontvázak ugranak elénk az őrült világ és az általános összeomlás szimbólumaiként. Rendkívüli kifejezőereje van számos tájképének is, amelyeket néhány vonással rajzol meg, mégis lenyűgözően hatnak ránk. Masereel meglátta és nagyon pontosan és meggyőzően ki tudja fejezni a munkásmozgalom erejét, a reá jellemző, póz- és frázismentes hősiességét, a szerény önfeláldoreteknek és a térnek új, gazdag érzékelését teszi lehetővé. A Feketétől a fehérig című ciklusban (1939) mintegy összesűrítve jelentkeznek a szokásos képek: a háború nyomrúsága, a szegénység, a kimerítő rabszolgamunka, az embert maguk alá igázó városrengetegek, az önelégült és jóllakott burzsujok — s kontraszként mindehhez: az agitátor, aki beszédével már nemcsak egyeseket, de sokezer tömeget föllelkesít, népi felkelés, a vigadó nép, amint elégeti a kapitalizmus és a háború kísértetet fiatal munkások, fiatalemberek és lányok, az élet urai — építenek és tanulnak, fákat ültetnek, kéz a kézben sétálnak, üdvözlik a napot. Legmélyebb és legerősebb impulzust a munkásosztály mozgalmából meríti, a világ szocialista átalakításáért vívott harcáért. Háború utáni éveinek egyik legjelentősebb metszete a Munkás (1949). E rajzot az alak szigorú koncentráltsága, az eszközök szűkszavúsága, a kompozíció monumentális és hatalmas, architekturális logikája jellemzi. Olykor a fáradtság és a melankólikus zárkózottság jegyei is belevegyülnek Masereel háború utáni művészetébe. A háeurópai értelmiséggel, a nyugati humanizmus folytatója. Számos munkájában ott érezzük az emberért való aggodalmat, az ember kicsinyességét az őt gyötrő, lelket rontó, romboló erőkkel szemben. S mindebben azoknak a tragédiáknak a nyoma jelentkezik, amelyeket a művész szeme előtt élt át az európai humanizmus. De annak legjobb képviselőivel együtt lerombolja az oly hosszú időn át, kitartóan épített elefántcsonttornyot s a szenvedők és harcolók mellé áll. A proletármozgalomban, a munkásosztályban meglátta az emberiség reménységét, felszabadulásának biztosítékát. A művész szerepéről többek között ezeket írta: „A művész helye ott van azoknak a harcosoknak élvonalában, akik annak az új társadalomnak megteremtéséért küzdenek, amely megszünteti az emberek kizsákmányolását és a háborút." Hivatalos elismerést Masereel hazájában csupán 1951-ben kapott, midőn a Királyi Akadémia tagjává választottaim a népszerű művész már régen az egyetemes kultúra nagy és megbecsült képviselője. («••)