Új Szó, 1969. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)
1969-09-14 / 37. szám, Vasárnapi Új Szó
M iska kukoricát ilarált. Meg> meglökte a darálót, s már megint csak a kapun volt a szeme, ahol a kisasszony búcsúztatta a vendégét, az Etel tanítónőt. Már vagy egy negyed órája búcsúzkodtak, a daráló és Gulyás gazda nagy' bosszúságára, akinek mindentéle elintéznivalója akadt a góréban, mert a góréból a kapura lehet látni. A daráló a Miskán bosszankodott: régesrég leőrölhette volna azt a kis kukoricát, amit az asszonyság kívánt a csibéknek. Gulyás gazda a lányán bosszankodott, aki már megint arról a górlábú kántorról sutyorog a barátnőjével, pedig nem azért neveltette ő Pesten, hogy ilyen kódisszerzet parádézzon vele. Egyedül Miska volt elégedett ebben a nagy, bosszankodós alkonyatban. Elnézegethefte Zsófika derekát, amint az otthonka rátapadt és sose kívánt jobb mulatságot. De az ő szemlélődése sem tarthatott örökké. A gazda észrevette őt, s valahogy tudatnia kellett a világgal való elégedetlenségét. — Hát te mit mamlaszkodsz? — ripakodott a kocsisgyerekre úgy, hogy a lánya is megérthette. A daráló megindult, akár az ördögmotolla, a tanító kisasszony rájött, hogy vége a mondanivalójának, Gulyás gazda beriglizte a góréajtót, s Zsófika is megindult befelé. Minden a legjobb rendin megy, ha Janika,, a béres kisfia ott nem lődörög a szederfa alatt. Ami szedret a kacsák meghagytak, régen fölszemezte, még a kikezdett szemeket is, s most azon leleményeskedett, hogy lehetne a fáról lemosolygó paradicsomot a nyakába zúdítani. Nehezen megy az ilyen hátulgombolós, három éves gyereknek, de mire valók a kövek, dobálhatta őket minden égtáj felé. Csakhogy alant jártak azok, s hol a fején koppantak, hol az első szoba ablakán. Látta ezt az lgyeke zetet Zsófika, s megsajnálta a Jánoska éhségit. Mint afféle szerelmes, szerette a gyereket, mégha oly szutykos és fülig rózsaszín is, mint ©z a Jánoska. — Rázz neki egy kis szedret — szólt Miskára — aki a darás szakajtóval épp befelé igyekezett. Miska, csakhogy a hajlandóságot mutassa, azon szóra a falhoz állította a szakajtót, fölugrott a szederfa legalsó ágára, végig kúszott az érdes törzsön, s hogy a lába a feje magasságába ért, meghömpölyödött az ágon s már fönn is volt a lomb sűrűjében. Az ágak villáin egyre föllebb hágott, s a szederfa alig emlékezett ilyen rázkódásra, mióta a villám harminc év előtt melléje vágott. Janika megszédültén állt a lila zuhatagban, a kisasszony meg kacagva szaladt befelé. De hirtelen elállt a szederzápor. Miska valami furcsát látott. Az első szoba ablakát még délelőtt befüggönyözték. Az asszonyság szokott leszundítani, azt mondja, reumás a lába. Éppúgy befirhangozták, akár éjszakára, amikor a Zsófika kisaszszony alszik a nagykendő mögött. Be ám, de csak az alsó ablaktáblát, ki gondolta volna, hogy a szederfáról a felső ablakon át valaki a szobába láthat. Pedig úgy volt. még a bocsátkozó szürkületben is kivehette a tükrös mosdót és mögötte az ágyat. Nagy szöget ütött ez a fölfedezés Miska fejébe. Oda se hederített a térdepelve zabáló Jánoskára, bevitte a darálót, s egy ideig elszöszmötölt a jószág körül. Harangszóra bement a konyhába, ahol a két bennkosztos cseléd halálos némaságban fogyasztotta el a délről megmaradt krumplipogácsát, s csak néha szimatolt a ren felé, ahol a család vacsorája sült. Amikor a tizedik pogácsát befalta és kibotorkált az udvarra, már az esti csillag is kiült a szemben sötétlő szőlőhegy fölé. Miska őgyelgett ide, lődörgött oda, s egyszer csak ott állt a szedarfa alatt. Kisandított az utcára. Halálos némaság. Csak messze, a Cigánysor felé csaholt két vitatkozó kutya. Bebandzsított az udvarra. Csak a pajta alól hallatszott a takarmánykukoricán elhelyezett béres nyögése s a nyitott jászunál kérődző ökrök láncai csörögtek. Miska egy ugrással fenn volt a fán, s belehelyezkedett a maga figyelő fészkibe. Türelmetlenül várta, hogy a gezdáék vacsorája végiét érjen és kiyyúljon az éjjeliszekrényre állított gyertya. Elképzelte a kisasszonyt, amint a tükör előtt (* Az író korai, ismeretlen müve, melyet az Ország-Világ alapján közNtak.) a hosszú, fekete haját bontja, s még sok mindent elgondolhatott a bolond Miskája, mert nagyon fészkelődött a fán. De hallja ám, hogy nyílik a konyhaajtó. Nagy böcölléző léptekkel botorkálnak végig a gáderon. Ehen, az öreg jön borért. Tudva van, hogy Gulyás gazda a vacsora után öblöget vagy egy korsót, de az is megesik, hogy másodszor is lebocsátkozik a föld alá. Kell valami szórakozás a falusinak is, ha már mozija nincsen. Csakugyan ő volt, a szederfára is felvilágított a fehér porcelán kancsója. Akkor a kisasszony sem késhet soká, gondolta Miska. A gazda kitámasztotta a pinceajtót, s nagy szitkozódások közt leszállt a hordók kOzé, amelyek a kocsisgyerek fantáziájában, mint a kimeríthetetlen gyönyörök tartályai állnak, mohos fenekükkel, s kellemes dohszagba bagyulálva. Elképzelte a gazdát, amint a hébért a hordóba meríti. Hej, de megkímélte volna, csak a hébés gőzlt a tüdejére szívhassa. A gazda bezárta a pinceajtót. Miska várta, hogy bekotródjon, mert még a mocorgása alatt is pottyant a szeder az ágról, s amint a földön elplattyant, úgy képzelte, az egész éjszakát figyelmessé teszi a kakasülőjére. Buta, kacsáknak való bogyói De a gazda, ahelyett, hogy a gádernek indult volna, fogta a kancsót, a pince mellé állította, kapta a meszes sajtárt, s góré mellé fordult, ahol a sárgaföldes domb állt. Hát ez mit akar éjidőn a homokkal, csodálkozott Miska, míg a gazda nagy derékfájlalások közt a sajtárt telemerte. De akkor rökönyült csak meg, amikor a gazda jön éppen őfelé, grád a szederfának. — Ez észrevette, de mit akarhat a homokkal? S már kész volt a hazugsággal: kiültem egy kicsit szedrezni. mondja majd, ha ráripakodik a gazda. Ki is nyúlt egy szem szeder után, szétmajszolta a képin, mintha láthatná valaki abban a sötétben, hogy szedres-e vagy sem. S csakhogy a gazda egész tökéletesen belássa az ő torkoskodó jóhiszeműségét, jó fennhangosakat cuppogatott. De úgy látszik, a gazdának kisebb gondja is nagyobb volt, minthogy őt a fáról leszüretelje. Még a cuppogásra se lett figyelmes. Leguggolt az ablak alá, kiborította a meszes sajtárt, s ami homok volt benne, a meszes lapáttal óvatosan szétteregette. Alig egy ölnyire futotta. Keveselhette, mert még egy fordulót tett, még egyszer kiteregette a homokot, aztán még egyszer, úgy. hogy egész a fáig ért a homok Ez gyanakszik valamire! — gondolta — s eszébe jutott a nyurga kántortanító. Az ilyen kocsisgyerek itt lebzsel, ott fülel és sokat megtud'az urak dolgaiból. Pünkösd utáni vasárnap volt. A góréban hányta a kukoricát, s látja, hogy a Zsófi kíséri a tanítót, s ahogy kikíséri, benn felejti a kezét az övében. Ö már akkor megbilhantette volna azt a nyizger tanítót de még inkább amikor állomásra mertet fölvették a kocsiba, s a kisaszony egész úton vele pajzánkodott. Nincs semmi emberforma azon a kántoron, igaza van a Gulyás gazdának, hogy nem hagyja neki a Zsófikát. Hogy pöröltek a múltkor az ebédnél. A konyhába iš kihallatszott, úgy verte a tésúr az asztalt, hogy nem annak tanítattalak. Az asszonyság ment be a téfölös lepény mellől: nyughass, te, meghallják a cselédek. Mert ilyen nagyra van a paraszt. Hanem igaz, ráér még a Zsófika. Amíg ez átvillant rajta, merőn ókumlálta a gazda minden egyes mozdulatát. Az asszonyság se készíti el jobban a virágos ágyást, mint ez az ablakalját. Vajon idemerészkedik-e a kántor? De hogy a kisaszszony is csak ilyen lány! Az ablakon át beszél . a legénnyel! Közben a gazda még egyszer megvizsgálta a remekit, visszafordult a pincének, kancsóra cserélte a sajtárt és becöllézett. Mialatt Miska szeme őrá veszett, az első szobában kigyúlt a gyertya. No most! repesett föl a Miska szíve, s várta, mi következik. Ott állt a kisasszony a gyertya fényében, s egy hideglelősei nyújtózkodott. Aztán leült az ágyszélére, s a két markába hullatta a fejét. Akkor megint fölkelt és eltűnt a Miska szemeköréből. Bizonyosan járkál, gondja van szegénynek. Egyszer cs^k a másik ablakon látja kitekinteni. Félrehúzza a keszkenőt és kinéz az éjszakába. Azután megint visszamegy az ágyra és a kezibe temeti az arcát. Na, ez nem akar aludni, gondolta Miska, s izgatott kíváncsisága egyszerű emberi érdeklődésbe hült. Sose hittem, hogy ilyen érdekes, aki egyedül van. Pedig csak nyújtózkodik, járkál és az orrát lógatja. Mégis annyira más, mint amit napközből ismer. Mintha nappal túlontúl hangos és jókedvű volna. Hát ezt takargatja jókedvivei. Talán a szedret is azért rázatta a Janinak. Na, aligha ide nem ér a kántor! S már hallotta is, hogy a Kovácsék kutyája ugyancsak hecceli ma-, gát. Egy alattomos hang szerényen békítgeti. Valaki áll a kapu sasfája mellett.- Ehen, az udvart figyeli. Ott sunyít, hogy bemerészkedhet-e. Kár, hogy nem tart a gazda kutyát, az legalább lehúzná. Az árnyék a kapufél mögött még mindig nem mozdult, s Miska nem bírta már a nyakát tekerni, mocorogni meg félt. A kisasszonyát nézte hát. Azon furcsa nyugtalanság vett erőt. Egy helyben tipegett és a kezét tördelte, mintha megérezte volna, ki áll a kapuban. Most már a Miska is tudta, hogy csak a kántor lehet. Egyszer csak hallja, hogy jön valaki s ellép a fa alatt, igyenest az ablak alá. Bele a homokba! Kárörvendett Miska, s majd hogy rá nem köpött a kántor pörge kalapjára, amely mellett egy szem fácántoll ékeskedett. Azt az egyet lőtte világéletében. A kántor megkoccintotta az ablakot. Egyszer, kétszer. Harmadszor nem kellett megkoccintani, mert akkorra elhúzódott a berliner. Egy (WElNER-KRAt IMRE) 10