Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)

1969-08-10 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó

ővérem színházi ruhatáros, van hát ideje olvasásra bőven. Imádja a comics-okat, s ezekkel a lapokkal van tele az egész la! kás. Emiatt aztán én ls annyira rákaptam a képregényekre, hogy néha meg az is megesik, hogy kitépek néhány lapot ezekből az újságokból, zsebredugom, s a munkahelyemen is nézegetem. Rendőrségi megbízottként dolgozom, így hosszú időn keresztül semmivel sem kell foglalkoznom. pontosabban: az a kötelességem, hogy a semmittevés látszatát keltsem. Nőverem igen odaadóan olvassa a képregényeket, s tántoríthatatlanul hisz abban, ami ezekbe az újságokba írva van. S általában, mint a többi comics-rajongó, ő is elmondja a véleményét minden egyes folytatásról: — Igen, ezen a héten nagyon jó képregényt kezdtek közölni. A tudományos-fantasztikus dolgok nekem nem tetszenek. De ezek a történelmi kösztümös novellák — ezek lgenl A combics-okból engem inkább a képek érdekelnek. A szöveget a legtöbb esetben el sem olvasom. A képek nagyon lekötik a figyelmemet. Gyakran ez a gondolat motoszkál bennem: „Hát van a világon egyáltalán ilyen ideális család, mint ezekben a lapokban? Hát léteznek ezek, egyáltalán?" Ogy látszik, hogy igen. S ezt be is tudom bizonyítani. Mert én ismertem egy ilyen családot. El Is mondhatom, hogyan történt az eset... Az egyik reggelen, amint megfigyelőhelyemen álldogáltam a minisztériumi épület közelében, hirtelen a vállamra tette a kezét valaki. Megfordultam, s felismertem hajdani katonatársamat, Giorgiót. Idézem párbeszédünket: — Mariol Még sem ismersz? Én vagyok Glorgiól — Ah, Giorgio! Persze,, persze... Hogy vagy? — De hát mi van veled, Mario?! Ki tudja mennyi év után végre találkozunk, s te még csak meg sem ölelsz? Keblemre, fiúi — Igazán örülök, hogy látlak. Giorgio, de... — Csókolj már meg, az ördögbe isi Amikor két ilyen régi jó barát találkozik, így dukál! Mialatt átadta magát ennek a viharos érzelemnyilvánításnak, jobban szemügyre vettem. Méltóságteljes, szabályos arcvonások, égszínkék, kissé sóvárgó szép szemek, szőke, nagy műgonddal fésült haj, amely azonban már erősen ritkulóban van, finoman rajzolt lyukú, egyenes orr, kicsi, gőgös száj — olvastam le róla a személyleírást. Tovább azonban nem érkeztem méregetni, mert hirtelen átnyújtotta a címét, s meghívott másnapra ebédre. Én bólintottam, és elváltunk. Sűrűn lakott negyedben, egy nagy ház felső emeletén volt a lakása. Alighogy átléptem a küszöböt, azonnal meg tudtam állapítani, miféle ház volt az,. Négy szoba volt berendezve svéd típusú bútorokkal, anélkül, hogy valamelyik is a túlzsúfoltság látszatát keltette volna. Minden csupa újdonság -volt a lakás ban, a legkisebb garnitúrától kezdve, s úgy tűnt, mintha éppen akkor kerültek volna oda a bútorüzlet kirakatából. Alig tudtam visszatartani magam, hogy meg ne nézzem: nincs-e ott valamelyik szék, vagy asztal lapja alatt az árcédula? Mintha mindezeket már láttam volna valaha! Giorgio bemutatta az édesanyját, aki termetes, idős nő volt, tiszta feketébe öltzve orrcslptetővel, gondosan bodorított ősz hajjal; arcáról anyai gondterheltség, s nagy élettapasztalat tükröződött. — 0! — tárta szét karjait, amikor meglátott. — A mi drága Mariónk! Jöjjön közelebb, hadd öleljem meg, hiszen én éppen úgy tekintem, mintha a fiam lenne. Melléhez szorított, miközben bennem újra felötlött valami: „Hol ls láttalak én téged?" Aztán megjelentek Giorgio nővérei, Ada és Glna. Mindkettő szőke volt, jelentéktelen köt sejű, de nagyon komoly és jólnevelt. — Ada, Glna! — kiáltott a lányok felé az anyjuk. — Épp most érkezett hozzánk Mario! öleljétek meg, s fogadjátok őt úgy, mintha a testvéretek lenne! Meghatódva csókoltak arcon, s ezután jelent csak meg Ismét Giorgio, aki természetesen szintén átölelt. Közben azonban az én agyamban egyre csak ez motoszkált: „Hol láttam én már ezeket?!" Váratlanul kinyílt a bejárati ajtó, és megjelent a családfő. Szép, őszülő ember, előkelő megjelenésű, kifogástalan fogakkal. Kissé alacsonynak és kurtalábúnak hatott, de állandóan olyan méltóságteljesen tartotta magát, mint egy szobor. Alighogy megpillantott, felém bökött az ujjaival és felkiáltott: — Ne is mondjátok, ki ez az úr, ne is mondjátok? Magam is kitalálom! Igen, igen ... Hadd nézzem... Te Mario vagy, ugye? S abban a pillanatban, amikor ő is átölelt és arcon csókolt, rájöttem, hogy hol láttam én ezt az annyira ideális családot. Hát valamelyik képregényben! Bizony Ök azok, ehhez semmi kétség nem férhet. Ez pontosan az az apa, az a két lány az a fiú, az a mintalakás, amelyik a comlcs-ban volt, s most tessék, én is hasonló lettem hozzájuk. Ez az utóbbi gondolat annyira megrémített, hogy a vállam fölött a tükörbe sandítottam, mire megnyugodtam. A tükörből ugyanis egy minden előkelőséget nélkülöző, ravasz tekintetű, szakállas arcú, kúsza hajú férfi nézett vissza rám. Ez idő alatt a ház asszonya már a terített asztal körül forgolódott. — Asztalhoz gyerekek, asztalhoz — mondotta aztán —, üljetek le, mert klhül a makaróni. Üljön le Mario maga is. Ugye megengedi, hogy így szólítsam? Hiszen olyan, mintha a fiam lenne ... pontosan. Az asztalnál ülve figyelmesebben tanulmányozni kezdtem a családot. Semmiképp sem akartam elhinni kifogástalanságuk természetes voltát. De mennél alaposabban szemügyre vettem őket, mindinkább el kellett hinnem: olyanok, mintha mindannyian egy és ugyanazon darabból lennének, ugyanabból a bronzViszontlátásra, kincsem — búcsúzott tőle a felesége —, rögtön telefonálj, ha megérkezel, ne nyugtalankodjunk miattad. — Az autósztrádán légy óvatos, ős a vonaton is, az átszállásnál — figyelmeztette Giorgio. — Öltözz melegen, estefelé már hűvös van! — csókolta meg még egyszer a felesége. — Hogy bírjuk ki olyan sokáig nélküled, papa?! — sóhajtott Glna. — Hiányozni fogsz nekünk, papai — szipogta Ada. Tehát Ilyenek voltak. S bár engem akkor testvérüknek, fiúknak, rokonuknak ős barátjuknak tituláltak — azóta sem láttam őket. Körülbelül hat hónap múlhatott el látogatásom óta, s ahogy az egyik reggel kinyitom az újságot a bűnügyi krónikánál, olvasom, hogy letartóztatták az én „ideális családomat", hamis bankjegyek értékesítése miatt. ból öntve, a legkisebb hiba, a legparányibb repedés nélkül. S ez a legapróbb részletekre is vonatkozik. Ha például valamelyiküknek sóra, vagy borra volt szüksége, akkor kérését állandóan és változatlanul a „drágám", „kincsem", avagy „angyalom", díszftőjelzőkkel tűzdelte. A ház asszonya pedig, mintha én figyelmen kívül hagynám a látottakat, többször is elismételte a következőket: — A ml családunk nagyon barátságos, drága Mario, nálunk öt test van és egy lélek. S ezt a harmonikus, idillikus családi rendet az alábbi rövid, de annál nagyobb jelentőségű vita sem borította fel: — Drága kis angyalom, nem gondolod, hogy ideje lenne férjhez menni? Ezt a mama kérdezte Adától. — Ugyan, mama! Arra ne is gondolj, hogy elhagyjalak benneteket. Vagy átköltözik Paolo Rómába, vagy vége szakad köztünk mindennek. — De Ada, aranyos, a jövődről ls gondoskodni kell ám, s leendő családodról Is, amelyet neked kell megteremtened. — Nem, papa, az én családom itt van — tl vagytok mindannyian. Az ebéd a szokásos módon végződött. A legkisebb erőfeszítés nélkül igyekeztek teljesen olyan családi képet mutatni, mint amilyeneket a comics-okban látni: az apa, kezében szétnyitott újsággal a fotelban, a lányok a fotel támláján ülnek kétoldalt; a másik fotelban gombolyaggal kezében az anya, s lábalnál egy vánkoson, a fia. Az apa hangosan olvasni kezdte a bűnügyi krónikát. E napokban van folyamatban az unatkozó aranyifjak egyik csoportfának ügye, akik legutóbb a változatosság kedvéért loptak. A kommentárok az alábbiak voltak: Az anya: Ez a szülők hibája. Ha megfelelőek nevelték volna őket, nem tettek volna Ilyet. Az apa: Ha ilyen fiam lenne, azt mondanám, nem vagy többé a fiam, menj, és ne kerülj többé a szemem elé. Giorgio: A fiatalság letért a kitaposott helyes útról, elvük teljesen értelmetlen. Nincs a fejükben más, csak hajsza és hajsza az élet örömei után. Gina: El lehet képzelni, mennyi könnyet ejtett miattuk az anyjuk. Ada: El lehet képzelni, mennyire kétségbeesett a családjuk! Kává után a psaládl kép szétesett. Az apa átment egy másik szobába, ahonnan néhány perc múlva egy bőrönddel és egy köpennyel tért vissza, mint egy textilvállalati kereskedelmi utazó, aki vidékre Indul. Rögtön visszatértem főnököm irodájába, ahonnan nem sokkal azelőtt Jöttem kl. — Igaz, hogy ez és ez a család hamis bankjegyek értékesítése miatt őrizetben van? — kérdeztem. — Igen — mondta a főnököm. — Ismerted őket? — Kissé. — Kedves család. Mindnyájan hamis pénzt árusítottak. Az apa, az anya, a fiú ős a nővérei. — Lehetetlen! — Lehetetlen? Nézz ide. Kihúzta az asztalfiőkot, elővett az ott heverő köteg pénzből egy ötezres bankjegyet s az asztalra dobta. Némán bámultam a nagy halom pénzt. Valamennyi hibátián volt, igazi remekmű, igazi hamisítvány, amire csak szakértő jöhet rá. A banjkegyek tökéletessége eszembe juttatta, látogatásomkor hallott ideális beszégetésüket, s a már akkor is Jelentkező sejtelmemet, hogy ti mlndanyluk között van valamilyen belső kapocs, amit azonban akkor mőg nem tudtam, hogy valójában ml is. S ekkor önkéntelenül is arra lettem figyelmes, hogy milyen párbeszédet folytat főnököm azzal a kendőbe bugyolált összezsugorodott félős asszonnyal, aki már visszatértemkor ls ott tartózkodott. — Uram — mondta az asszony —, ml szerencsétlen emberek vagyunk ... S ekkor éreztem, hogy rájövök valamire. Ez az asszony azért volt alázatos, mert kiejtette ezeket a szavakat. Viszont nem azért mondta ki, mert valójában alázatos is volt. Pontosan úgy, mint az a család, amelyik a comics lapjairól lépett akkor elém — tökéletesnek tűnt, mert beszédmodoruk a tökéletesség látszatát keltette. Azok, akik az ilyesmit elsajátítják, ős fel is használják, már nem tudnak szabadulni a hibaketnecből, s frázist frázisra halmozva megmaradnak benne. Már beszédjük alapján ls lehet ítélkezni fölöttük. Hogy ki volt valójában a kendőbe bugyolált asszony, vagy az Ismerős család, csak a jó isten tudja, vagy még az sem. De miben is rejlett hát tökéletes voltuk? Ezek a frázisok, beszélgetések — ősi eszközök. Senki sem tudja, mennyi idő kellett ahhoz, amíg ilyenekké alakultak, amíg tökéletesekké váltak. S az általam ismert család pedig csupán fegyverként, eszközként sietett felasználni ugyanakkor, amikor Igyekezett túladni az annyira tökéletesen hamisított bankjegyeken, azzal a szent meggyőződéssel, hogy mindenki tökéletesnek fogja tekinteni. Fordította Krecsmártné Baraté Rozália n *0* to* ÔČ&Ô&ČŠÔ! itSTTSIW