Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)

1969-08-26 / 200. szám, kedd

A nagyközönség védelmében Szigorúbban az ittas gépkocsivezetőkkel szemben # Ahol a humanitásnak nincs helye O Kötelező jelvényt a sofőröknek? Q Leghatározottabb ítéleteket a bűnözőkreI Az Oj Szó 1969. augusztus elsejei számának „Fogják megl" cimű cikke adta kezembe a tollat, bár a június 25-1 számban megjelent „Az eljárást megszüntették" című cikk elolvasása is írásra késztetett, mert eléggé felháborított mindaz, amit az említett írásban olvastam. De vegyük most már sorjában a dolgokat. Az utóbbi cikk arról a döbbenetes tragédiáról szól, amely 1969. március 25-én Bratislavában a Brnói úton történt; áldozata egy fiatal tanítónő volt. Ezzel a tragédiával kapcsolatban a cikk írója (Péterfi Gyula) néhány érdekes gondolatot vetett fel, melyekkel teljes mértékben egyetértek. Ezenkívül több konkrét adatot is közölt az alkoholfogyasztással kapcsolatban. Nagyon érdekes továhbá az a beszélgetés, amelyet a cikk írója a pozsonyi városi ügyész helyettesével folytatott. Ekkor vetette fel azt a kérdést, hogy nem kellene-e „drákói szigorral fellépni az ittas gépkocsivezetőkkel szemben?" Bárén is amatőr gépkocsivezető vagyok, mégis teljes mértékben egyetértek a cikk írójával. Annál megdöbbentőbb volt számomra az ügyész válasza, melyben cáfolta Péterfi Gyula véleményét. Ezzel kezdte válaszát: „Ismeri-e azt a régi mondást, hogy mindenkit érhet baleset?" Ez természetesen mindenkivel megtörténhet, de: de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen körülmények között. .. A továbbiakban az ügyész úr így folytatja eszmefuttatását: Lehet, hogy a laikus például kevésnek tartja azt, amikor ittas vezetésért — ha semmilyen súlyos sérülés nem történt — feltételes büntetést kap a tettes, és öt évre eltiltjuk a gépkocsivezetéstől. De gondolja, hogy mit jelent ez egy hivatásos sofőr számára, akinek a vezetés a kenyere, a szakmája?! Mit is jelenthet ez? Talán azt, hogy öt évre el kell mennie szenet lapátolni, kapálni vagy zsákolni. Ki tudja? Ha ilyen szempontból nézzük a dolgokat, akkor valóban nagyon humánusak az ügyész úr nézetei, és egyúttal nagyon egyoldalúak. Gondolt-e az ügyész úr arra, hogy mit jelent az említett tragédia annak a családnak, amelynek tagja volt az áldozat, aki egészséges feleség és édesanya volt, de a karambol következtében talán örökre nyomorék marad? Idézzük tovább a beszélgetést: „Nem a törvények szigorítására van szükség, hanem társadalmi összefogásra. Például arra, hogy minden gépkocsivezető köteles legyen valamilyen jelvényt hordani, és ezek sehol ne kaphassanak szeszes Italt". Ez talán segítene? A leghatározottabban kijelentem, hogy nemi Sokszor szóba került már a sajtóban: miért szolgálnak ki ittas embereket? Az italboltok, különböző kocsmák, presszók stb. dolgozói azzal magyarázták ezt, hogy ők aszerint kapják a fizetést, amilyen forgalmat csinálnak ... Nyilván hasonlóképpen viselkednének a „jelvényes" gépkocsivezetők esetében is. Felvetődik azonban egy másik kérdés is: hol hordanák az omlített jelvényt a gépkocsivezetők? A homlokukra sütnék őket? Mert ha csak a ruhájukon lenne, azt a kocsmába lépés előtt nyugodtan a zsebükbe tehetnék, hisz a büntetés akkor sem lenne szigorúbb, tehát nem kellene jobban félniük. Végül pedig már mindenkit hibáztatott az ügyész, mert —• mint mondotta — naponta látunk parkolni gépkocsikat kocsma, presszó vagy vendéglő előtt, s az említett helyeken levők kivétel nélkül szeszes italt fogyasztanak, de senkinek sem jut eszébe, hogy ezt jelentse a legközelebbi rendőrnek vagy őrszobának. De vajon mi a biztosíték arra, hogy az ott parkoló gépkocsik tulajdonosai valóban a presszóban vagy kocsmában vannak-e? Hányszor mennének ki az ügyeletes rendőrök egyegy bejelentés után (ha egyáltalán klmennének), • hány visszaélés történhetne ezzel?l Az ilyen rendelkezésekkel csak a rendőrség munkáját növelnék meg óriási mértékben, mert ha a büntetés nem lenne szigorúbb, akkor ez sem riasztaná vissza a vezetőket az ivástól, sőt, ennek az ellenszerét is nagyon hamar megtalálnák. Az óvatosabbak már így is alkalmazzák: kétszáz, esetleg háromszáz méterrel arrébb parkolnak le. Ezt én nagyon gyenge eljárásnak tartom, s mindvégig kitartok a cikkíró véleménye mellett, hogy sokkal szigorúbban kell eljárni a részeg gépkocsivezetőkkel szemben, mint eddig. Ezenkívül javasolnám, hogy nagyobb legyen az utakon az ellenőrzés. Szeretnék erre egy példát is felhozni. Számtalanszor átutaztam Dunaszerdahelyen s ott minden alkalommal láttam egy, de leggyakrabban két szolgálatban levő forgalmat ellenőrző, fehérsapkás rendőrt, s ugyanakkor szinte rendszeresen találkoztam az országúton rendőrségi kocsival, amely szinte egész lassan (50 km-es sebességgel) haladt, hogy jobban ellenőrizhesse a forgalmat. Ezt nagyon helyes eljárásnak tartom, s ezért dicséret illeti a dunaszerdahelyi őrsöt, mert már puszta megjelenésükkel is rendre és fegyelemre intik a fegyelmezetlen és meggondolatlan gépkocsivezetőket. A másik lörténet nem végződött olyan tragikusan, mint az első, bár a veszély csak hajszálon múlott, mégis megdöbbentőbb. Arról számol be, hogy egy Znojmóból a tengerpart felé tartó személygépkocsi utasai Bratislavában a Duna partján kiszálltak egy rövid pihenőre. Alig vegyültek el a tömegben, a kocsi motorja újra felbúgott. A tulajdonos meghallotta, de mire odaugrott, a kocsi már elindult, ezért ráugrott a kocsi elejére, s elkezdődött egy ádáz küzdelem, mely hajszál híján súlyos tragédiával végződött volna. Végeredmény: egy sebesült ember, egy összetört kocsi, s a tolvaj elmenekült. Ezzel az esettel kapcsolatban írta az Oj Szóban Kalász László a következőket: „A tolvajt, aki hajszál híján embert ölt, könyörtelenül elitéljük. Sajnos, csak erkölcsileg. Nem került kézre, a tényleges elítélésre nincs mód. Mégpedig azért, mert a Duna-parti sétálók közönye lehetővé tette számára a menekülést. — Nagy baj. Társadalmi baj." Valóban nagy baj, valóban társadalmi baj, de ne a közvéleményt, a Duna-parton sétálókat okoljuk érte, mert akkor eltereljük a figyelmet a valódi okról. Azt írta Kalász László, hogy a tolvajt könyörtelenül elítéljük, de sajnos, csak erkölcsileg, mert nem került kézre. No, és vajon ha kézre került volna, akkor tényleg könyörtelenül elítélte volna a törvény? Sajnos, nem! Mert mi humánusak vagyunk s ilyen „csínytevésekért" leggyakrabban csak egy-két hónapot szabunk ki, azt is csak feltételesen. Miért vagyunk mi humánusak a gonosztevőkkel szemben akkor, amikor állandóan emelkedik a bűntettek száma? S vajon hogyan fogada az effajta humanizmust az a dolgozó, aki talán egész évben takarékoskodott azért, hogy szabadságát a tengerpart mellett tölthesse, s azt egy telelőtlen egyén néhány pillanat alatt meghiúsította? Az ilyen gonosztetteket csak úgy lehet megelőzni, ha elkövetőik ellen „drákói szigorral" lép fel a törvény. Azt pedig, hogy egyetlen ember sem sietett a kárvallott segítségére, nem a sétálók közönyével magyaráznám, hanem inkább félelmével, hisz előttük játszódott le a tragédia. Látták, hogy a tolvaj gondolkozás nélkül és lelkiismeretfurdalás nélkül meg tudta volna ölni a kocsi tulajdonosát, csak azért, hogy a bőrét mentse. Ezt azzal is megtette volna, aki vagy akik akadályozták volna a szökésben. Ha akkor talán nem is tudta volna megtenni, de később bosszút állhatott volna... Az ilyenek ezt úgy szokták elintézni, hogy öten-hatan összebeszélnek, s elintézik áldozatukat, de mivel általában fiatalkorúak, nem ítélhetik el őket. Azt írja továbbá a cikkíró: „Az erkölcsi, elvi síkon történő elítélés vajmi kevés. Amíg a hűnözőknek már tettük elkövetése előtt nem kell számolniuk az egész közvélemény tevékeny ellenállásával, mindaddig nem riadnak vissza a kockázattól. Ez a kockázat annál kisebb, minél nagyobb az emberek közönye". Ezeket a gondolatokat én így fogalmaznám meg: Amíg a bűnözőknek már tettük elkövetése előtt nem kell számolniuk a törvény legszigorúbb és leghatározottabb ítéletével, mindaddig nem riadnak vissza a kockázattól. Ez a kockázat annál kisebb, minél enyhébbek a törvények. Az én véleményem szerint csakis a legszigorúbb törvények tudnának gátat vetni, vagy legalább korlátot emelni a bűnözés további terjedése elé. Mert a bűnözök fittyet hánynak az egész közvéleménynek, de ha az elkövetett bűneikért súlyos büntetést kellene elviselniük, akkor majd jobban meggondolnák, hogy elkövessék-e azt, amit általában csak „szórakozásból vagy unalomból" szoktak megtenni. Jó lenne, ha ezen elgondolkoznának az illetékesek is! K. I. Síkos, nedves utak nehezítették az elmúlt napokban a gépkocsivezetők munkáját. Az óvatosság hiánya okozta a képünkön látható szerencsétlenséget: a Praga S—57 BT—16—12 jelzésű, újságokkal megrakott teherautó szombaton Nyitránál egy fának rohant. (Stefan Petráš — CSTK felv.) ]ó kézbe került a knb-k ügyköre? Sokszor leírtuk már, hogy a közigazgatás átszervezése, vagyis a kerületi nemzeti bízottságok megszüntetése a polgárok érdekében történt. Célja az ügyintézés leegyszerűsítése, meggyorsítása, a nemzeti bizottságok hatáskörének megerősítése és annak biztosítása, hogy a polgárok is részt vehessenek a közigazgatásban. Az ügyintézés meggyorsítását és tökéletesítését a létrehozott és létrehozandó körzeti hivatalok fogják biztosítani. Azért használunk jövő időt, mert magától értetődően a kezdeti időszakban korántsem lehetnek képesek a körzeti hivatalok küldetésük maradéktalan ellátására. Ám minden feltételük megvan ahhoz, hogy később valóban Jó munkát végezhessenek. Ennek záloga egyebek közt az, hogy a körzeti hivatalokat mindenhol szakkáderekkel látják el. Az eddigi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a körzeti hivatalok nem egy helyen olyan munkákat is végeznek, melyek nem tartoznak közvetlen hatáskörükbe. Vagyis bizonyos tekintetben mások helyett — például a választott szervek helyett — dolgoznak. Ennek a gvakorlatnak akadnak ellenzői, akik szerint fennáll annak veszélye, hogy már a kezdet kezdetén szokássá válhat a feladatok mással történő végeztetése. Ez valóban figyelemreméltó észrevétel, bár olyanok is akadnak, akik azt állítják, hogy helyes, ha a körzeti hivatalokat már a kezdeti időszakban — tehát amíg kísérleti jelleggel bírnak — bizonyos „erőpróbának" vetik alá. Így mindjárt az elején kiderül, mire képesek, Illetve mivel bízhatók meg. A nemzeti bizottságoknak az őket megillető tekintélyt elsősorban az biztosíthatta volna, ha az eredeti terveknek megfelelően a megszüntetett knb-k ügy- és jogkörét túlnyomórészt a járási nemzeti bizottságok vették volna át, a jnb-k pedig a helyi nemzeti bizottságoknak adták volna át korábbi ügykörük egy részét. A knb-k ügykörének csak egy része került volna át az Illetékes minisztériumokba. Ez valóban nagyban megerősítette volna Szlovákiában a nemzeti bizottságok tekintélyét. A valóságban azonban nem ez történt: a knb-k jogkörének mintegy 60 százaléka ment át a központba. Ezenkívül létrehoztak bizonyos kihelyezett minisztériumi munkahelyeket ls, melyeknek már több mint 400 alkalmazottjuk van. Vagyis bővült az államapparátus, ami szintén ellenkezik a közigazgatás átszervezésének eredeti gondolatával. Ugyanakkor gondot okoz az ls, hogy a járási nemzeti bizottságok nem bővíthetik apparátusukat, holott ügykörük bővül. Sokan azt ls joggal kifogásolják, hogy a minisztériumok kihelyezett munkaköreinek dolgozói magasabb fizetést kapnak, mint a járási nemzeti bizottságok dolgozói. Mindez még akkor is elgondolkoztató jelenség, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a minisztériumok azokon a helyeken hoznak létre kihelyezett munkahelyeket, amelyek jelentőségükben meghaladják a járási mértéket. Ezt annál ls inkább figyelembe kell venni, mivel azok a jnb-k, melyekre kevesebb ügykör került a kerületi nemzeti bizottságokról, maguk sem szívesen adják át ügykörük egy részét a helyi nemzeti bizottságoknak. Pedig a cél mindenekelőtt a közigazgatás közelebb vitele a polgárokhoz. A közigazgatás átszervezése tehát a problémák egész sorát vonja maga után. Erre egyébként számíthattunk és számítottunk ls, hiszen a régihez képest merőben új dologról van szó. Szükséges lesz azonban, hogv állandóan tartsuk szem elölt a fejlődést és idejében orvosoljuk a közben felmerülő problémákat. FüLOP IMRE Erélyesen és határozottan Néhányszáz prágai provokátor és huligán nem azonosítható az egész ifjúsággal, mégkevésbé a nemzettel. Ennek ellenére el kell gondolkodni a legutóbbi botrányok komoly következményei felett. Feleslegesen folyt a vér a prágai utcákon, feleslegesen vesztették el életüket polgártársaink, feleslegesen sérültek meg a közrend védelmezői, feleslegesen követtek el a közvagyon és a magántulajdon ellen jelentős károkat okozó bűncselekményeket. Még mindig éppen elegen vannak azok, akiknek tetteit az a jelszó irányítja: „Minél roszszabb — annál jobb". Természetesen még mindig vannak elegen olyanok, akik nem reagálnak a párt és a kormány tárgyilagos érveire és felhívásaira, és akik nem respektálják a dolgozó nép többségének azt az akaratát, hogy erélyesen véget kell vetni hazánkban a kritikus helyzetnek és vissza kell térni életünk minden szakaszán az annyira szükséges konstruktív munkához. Prágában ismét rendbontó akciókat szerveztek, hogy meghiúsítsák konszolidációs erőfeszítéseinket. Lássuk csak, ki az aki fizikailag terrorizálja a lakosságot és erkölcsi terrort szervez. A rablás, a botrányokozás, a gyújtogatás és az egyéni terror akkor is bűncselekmény, ha a hazafias és demokratikus frázisokba hurkolják. Azt is meg kell nézni, milyen politikai alvilág szervezi és idézi elő ezeket az akciókat. Nem elszigetelt jelenségekről van szó. Világosan látjuk, hogy összefüggnek az antiszocialista és opportunista erők politikai tevékenységével, melyek tervük bukása után most az aktív diverzió útjára léptek. Nem mondunk semmi újat, ha hangsúlyozottan ismételjük: minden nyomás ellennyomást vált ki. A türelemnek és a jóindulatnak is van határa. Az ellenség cselekedeteit palástolják akármivel, nem lehet tovább tűrni. Politikai vonalon nagy küzdelem folyik valamennyi reakciós és jobboldali erő teljes felszámolásáért. Az utóbbi napokban országszerte lefolyt politikai gyűlések eredményei azt bizonyítják, hogy a párt és a társadalom erői a győzelemig folytatják ezt a harcot. Ezt tudatosítják azok a sugallmazók is, akik ezekben a napokban visszahúzódtak a politikai porondról és szövetségeseikkel, tanácsadóikkal elbújtak, hogy ne kelljen nyíltan, a nyilvánosság előtt színt vallaniuk. Talán a rendbontásra irányuló kísérletekkel azt akarják megállapítani, mennyire konszolidálódott az országban a párt és a szocialista állam ereje? Ha igen, akkor meggyőző választ kapnak. Minden elismerésünk a rendőrségé, néphadseregünké és a népi milíciáé, hogy mily korrekt módon törekednek a rend fenntartására. Megérdemlik pártunk és társadalmunk valamennyi, valóban demokratikus és haladó erejének támogatását és szimpátiáját. Elégtétellel állapítjuk meg, hogy a munkásosztály és a szocialista állam fegyveres keze ismét ökölbe szorult. A rendbontóknak, a politikai válságok szervezőinek, valamint a felforgató akciók, rablások és pusztítások elkövetőinek címére elegendő megemlíteni dr. Gustáv Husáknak a kedden Prágában megtartott országos aktíván elhangzott szavait: „Ránk kényszerítik a harcot, küzdelmet idéznek elő, küzdelmet szerveznek ... Ezt a harcot azonban úgy irányítjuk, hogy betetőzzük ezeknek az erőknek politikai vereségét, s megtisztítsuk ezektől az erőktől a felelős politikai, gazdasági és egyéb helyeket, és véget vessünk a permanens válságnak." Ezek nemcsak a kommunista világos szavai, hanem az ország valamennyi becsületes emberéé, akik erélyes és határo zott intézkedéseket követelnek. R. V. ül SZÓ IMB'I VIII. 26.