Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)

1969-08-24 / 34. szám, Vasárnapi Új Szó

Dr. Daniel Petelen, a besztercebányai kerületi kórház sebész-főorvosa mesélte a következő esetet: Jóval a felkelés előtt egy menthetetlennek vélt beteg került kórházába — agyhártyagyulladásos nő, tuberkulotikus eredetű gyulladásgóccal. Sehol sem tudtak segíteni rajta, csupán ideigóráig tartó életben tartásáról volt szó. A rendszeresen csapolt gerincvelő-váladékból azonban megállapították — szinte az utolsó napokban —, hogy a gyulladás góca valószínűleg egy régi középfüttő gyulladás maradványa. Tekintettel az eset reménytelenségére a beteg beleegyezett a koponya jneglékelésébe. A gennyes gócot megtalálták, eltávolították, a fiatal nő felépült, később férjhez ment, sót gyermeke is született. Megmentették az életnek. Amikor dr. Petelen a háború után a KaliStén kivégzett áldozatok személyazonosságának megállapítását végezte, egy női holttestre bukkant. Saját keze munkáját azonnal felismerte a fejműtét helyén. Az a nő, akit 6 bravúros műtéttel, hosszadalmas kezeléssel megmentett az életnek másodperceken belül gyilkos fasiszta golyó áldozata lett... Hogyan viselkedett ez az ember, az 1928. óta sebészmunkát végző dr. Petelen abban a hőborúban, amely minden orvosi törekvést százszorosan romba döntött? Nem elmélkedett, hanem cselekedett: nemcsak sebészkéssel harcolt, hanem a betegség genynyes góca, a fasizmus ellen is küzdött. Bekapcsolódott az illegális ellenállási mozgalomba, úgy szervezte meg munkahelyén, a kórházban, a munkát, hogy az necsak betegségek gyógyítására, hanem a fasizmus elleni harc segítésére is alkalmas legyen. A felkelés idején dr. Petelen kétféle életveszéllyel találkozott: a lőtt sebek okozta életveszéllyel és azzal az életveszéllyel, amely az ellenállás harcosait elfogatás esetén fenyegette — a tarkólövéssel, koncentrációs táborral, gázkamrával. Valóban súlyos orvosi dilemma: kinek szorítsunk helyet a kórházban — a sebesültnek-e, vagy annak, akit, ha elfognak, agyonlövik? Hiszen mindketten egyformán életveszélyben vannak. Hogyan oldották meg ezt a problémát? — kérdezzük Petelen főorvostól, aki még ma ls, 65 éves korában fáradhatatlanul dolgozik. — Nem volt az olyan bonyolult — vőlaszolja dr. Petelen. — A felkelés Idején a súlyos sebesülteket, akiknek gyógyítása hat hétnél hosszabb Időt vett volna igénybe, megoperáltuk, szállításra alkalmas állapotba hoztuk és azonnal a frontvonal mögötti, szovjetunióbeli kórházakba küldtük. A Három Tölgy repülőtérre naponta érkeztek Kijevből a repülőgépek, ezek esténként sebesülteket szállítottak vissza. Itt operáltunk, Sliáíon dr. Slabecius a transzportra készítette elő a betegeket és esténként biztonságba vitte őket a gép. A felkelés Idején, amikor Besztercebánya szabad volt, nem volt szükség egészségesek bújtatására, ez a probléma csak a fasiszta megszállás után keletkezett. AZ ORVOS ÉS A HÁBORÚ Életmentés sebészkéssel és csellel Mindig csodáltam az orvosok viselkedését háború idej'én. Nemcsak a sebesülések, gyulladások, gennyesedések következményeivel kell megküzdeniük, hanem önmagukban is le kell gyűrniük egy akarva-akaratlanul feltörő érzést: a hiábavalóság érzését. Hiszen az egyik oldalon ott ál a fehérköpenyes orvos sebészkésévei, kötszerrel, fertőtlenítővel — lényegében egyszerű eszközökkel — s vele szemben a legkorszerűbb technika, hadtudomány, s legelmésebb berendezések tömege. Hetekig, hónapokig tartó gyógykezelés az egyik oldalon, egy perc alatt hatszáz sebet ejtő hadigép a másik oldalon ... 1. Dr. Daniel Petelen főorvos, aki a felkelés idején eredményesen küzdött a legpusztítóbb betegség, a fasizmus ellen. (A szerző felvétele.) A partizánorvos a város megszállása után is a munkahelyén maradt. Szemorvosnő feleségét, Luciát, és két kisleányát Iiubletovára küldte biztonságba, ő maga pedig vállalta a veszélyt. A németek kiigényelték a kórház felét, ott saját orvosaik ápolták saját sebesültjeiket. Maradt egy fél kórház a civil betegek számára. Az orvosok itt ínfekciós osztályt létesítettek. Ez a „fertőző" osztály volt a menedékhely. Ide azok kerültek, akiket a fasisztákjcerestek, azok, akik erősen exponáltait magukat a felkelés idején, akik a letartóztatás és kivégzés elől menekültek. A „betegek" álnév alatt kerültek a kórházba, jól kigondolt diagnózist írtak kórlapjukra, kioktatták őket, mit kell mondaniuk, miyen nehézségekre kell panaszkodniuk, megszervezték az ápoló személyzetet — egészségügyi és szerzetes nővéreket egyaránt —, amely senkinek nem árult el semmit. Végül úgy belejöttek, hogy maguk sem tudták a partizánok neveit, csak álnéven ismerték őket. Csakhogy baj volt az e'bocsájtással. Minden kórházból elbDCsátott beteg hazaengedését a német katonai biztosnak kellett jóvá hagynia. Amikor már valakinek megbízható rejtekhelye volt a kórházon kívül, rendszerint „lábtörést" játszottak meg vele, begipszelték és „utókezelésre" hazaengedték. Ilyesmit a német biztos természetesen aláírt... Akit név szerint kerestek, azt álnévjn gipszelték be olyan kigondolt d agnózissal, hogy lehetetlen volt félti itelezni szökését. Sok francia, szovjet partizán menek ült meg a besztercebányai kórház segtségével. Számos exponált politikai személyiség kerülte el az „infekciós" osztályon keresztül az elhurcolást, a kivégzést. Vagy százötven ember, egészséges ember életét mentették nteg. Sebészkés és gyógyszer nélkül, csupán gipszel és csellel. Az ötventagú kórházi személyzet k űzött egyetlen áruló sem akadt. A németek a megszállás egész ideje a att semmire sem jöttek rá. A „flektlfusz" diagnózis Jó védelemnek bizonyult a golyó általi halál ellen. — Igazságtalanok lennénk a többi egészségügyi intézménnyel szemben — mondja dr. Petelen —, ha nem mondanánk meg, hogy hasonló tevéksnységet fejtett ki a felkelési térületen működő többi kórház is. Nem tudok olyan orvosról, aki ne segítette volna a felkelést. Pedig elég sok intézmény volt: Slovenská LupCin, Staré Horyn, Donovalyn — itt dalgozott dr. Šiška, a híres szívsebész —, Kláštorban, Žílinán, Martinban, Prievídzán, Podbrezován, Breznón, Zvolenban... Érdekes, hogy a fehérköpenyes hadsereg egységesen a felkelés oldali ira állt azokban a huszonöt év előtti időkben. Talán azért volt éz így, mert az orvosnak az emberség diktálja, mit kell tennie és ezért egyforma erővel harcol mindennemű é etveszély ellen, legyen az betegség, vagy fasizmus. VILCSEK GÉZA A CSODÁLATOS SÓ A Komárom és Ögyalla közötti útszakaszon furcsa „útjelző" táblába botlik a tekintet. Arra figyelmezteti a gyanútlan utast, hogy egy kilométeren belül kellemes meglepetés éri. Adja tsten, hogy úgy legyen... De mire befejezné a gondolatát, máris ott a meglepetés. A hetényi állomás szomszédságában szokatlan épület áll. Ilyenek lehettek valamikor azok a bizonyos útszéli csárdák... A gyengébbek kedvéért azonban még egy tábla ordító betűkkel: Paprikacsárda. Hogy a nevére is rászolgáljon, homlokzatán másfélméternyi paprikafűzér piroslik. Ugyan milyen lehet ez a csárda belülről? Mérnek-e banne jó bort? Hát a csaplárosné? ... Amikor belépek, az az érzésem, mintha a múlt és a jelen itt futott volna össze találkára. A falakat díszítő paprikafűzérek, felaggatott kocsikerekek és még maga a kármentő is a rózsasándori időket juttatja az emberek eszébe. A korszerű csillogó pult, meg a kurtaszoknyás pincérlányok azonban már nagyonis a mát jelképezik. Nincs biz' ám itt pirospozsgás csaplárosné, aki megkérdezné: mivel szolgálhat az útonjárónak. A Paprikacsárdában ebédeltem Odahát a romantika fele... Bableves füstöltcsülökkel. Utána jön a sült kolbász zsírban pirított krumplival. Három deci a szentpéteri dombok leveléből, két deci szóda potom huszonhárom és fél koronáért. Amikor rendezem a rendezendőket, mégiscsak kikívánkozik belőlem egy kurta mondatocska. — Alkalmasint szerelmes a szakácsnő. — Sós volt a bableves? — Csodálkozik rám az ingújjra vetkőzött főúr. — Nem a bableves, hanem a kolbász. — Az más. Abban a komáromi hentesek a ludasak. ök készítik a kolbászt. Mi csak megsütjük, feltálaljuk. — A hentesek lennének szerelmesek? — Azok — bólint rá. — Azok a szerelmesek. Méghozzá az előírásokba. Az állami normákba .. A legtöbb vendég meg sokallja a sót. — Miért nem szóliak nekik? — Számtalanszor mondtuk már, de mindig a „szerelmükkel" taka'óznak: az állami normákkal. — Bajuk lenne bilőle, ha nem tartanák be. — Azt nem tudori. A sónak azonban van egy különös tulajdonsága. Kolbászba téve harmincnegyvenszeresére eiielkedik az értéke. E s ez is lehet egy szempont! Lehet benne valami. Száz kiló kolbászból, ha „ellopnak "egy kiló sőt már csak kilencvenkilenc kiló marad. Ha viszont hozzáadják? Egy kilóval több lesz a kolbász. A s( ára egy korona ötven fillér. ' Ha azonban kolbásszá válik, máris ötven koronát ér. Azt hiszem értjül-már, hogyne értenénk. Szakmai nyelven ezt nevezik üzletnek. Odahát a romantikának a másik fele is. Am, ha mégis „sáitítana" a következtetés, csak arra kérem a komáromi „szerelmeseket", fogadják olyan „áhítattal' a túlfűszerezett bíráló szót, mint amilyen jóétvőggyal fogyasztják a Paprikacsárda vendégel az agyonsózott házikolbászt. SZARKA ISTVÁN