Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)

1969-08-18 / 193. szám, hétfő

A komisszár emiekei Nagy-nagy vargabetűket ír néha a történelem. Hosszú és görüngyös utat tett meg az a százhatvanöt magyar, aki végül is lázadó lett. És arról is könyvtárnyi kötetet lehetne írni, hogy a lázadás miként nemesedett nálunk forradalmisággá. ALEXANDER ŠIMKO, a Szlovák Nemzeti Felkelés magyar nemzetiségű partizánjainak egyik parancsnoka beszél velem és — emlékezik. Olyan részletességgel, olyan megjelenítő erővel, hogy szinte ott érzem magam Banská Bystrica, a felkelés fővárosa főterén, a hegyekben, Čierny Balogon és a felkelő hadsereg lövészárkaiban. A Felkelés látható, tapintható emlékei vannak előttünk az asztalon. Fényképek. A partizánparancsnok regruta korában, mielőtt besorozták volna a plébános köztársaságának hadseregébe. Egy másik fénykép a partizántáborban készült: a dandár törzskara. Szlovákok, oroszok, magyarok. Levelek. Hadd idézzek az egyikből egy mondatnyit. „Találkozzunk már, bajtárs!" — írja az egykori komiszárnak a második világháború katonai zsargonjában Peredy Zsigmond dunaradványi lakos. Egy másik levél Nagyváradról érkezett. Folk Sándor, egy romániai magyar írta. Bizonyára sok-sok utánjárással tudhatta csak meg egykori parancsnoka címét. Azt kérdi: „Emlékszik-e még rám, Šimko elvtárs...?" A komisszár még jól emlékszik a névre, hiszen viselőjével nem egy akcióban vett annak idején részt. Magyar parasztnevek jutnak az eszébe: Kisek és Molnárok és Kovács Jánosok. És származásuk miatt üldözött értelmiséglek nevei. A hétszáz magyar jelentős részének csatlakozása, fasisztaellenessé válása — logikus folyamat. Az üldözöttek, a megalázottak lázadása volt ez. Hogy miként történt, arról hadd beszéljen maga a komisszár. — Akkor már jóideje a partizántáborban voltam, amikor ezerkilencszáznegyvennégy őszén hírszerzőinktől megtudtuk, hogy a magyar hadsereg több egysége Űzdtól északra Szlovákia területére lépett és ott különböző helységekben állomásozik. Mást is megtudtunk a hírszerzőktől. Azt, hogy milyen hangulat uralkodik a katonák soraiban. Nagy volt közöttük az elkeseredettség, mert a nyilasok és a németek számtalanszor megalázták őket. Különösen Ózdra emlékeztek vissza nagy-nagy keserűséggel. Magyarországnak ebben a hatalmas kohóipari központjában — melyet a németek hadiipari bázissá alakítottak át — az angyalbőrbe bújtatott fémipari munkásokat, kohászokat, hengerészeket munkára kényszerítették. Ez a katonák számára nem is lett volna különös megaláztatás, hiszen a szakmájukban dolgoztak. A fasisztákat akkor kezdték Igazán gyűlölni, amikor azok elrendelték: a munkát semmi körülmények között se szabad abbahagyni. Akkor se, ha légitámadás van, akkor se, ha bombázzák a vasművet. A legfelháborítóbb az volt, hogy a rabtartók az őrség számára betonbunkereket építettek, ahonnan az SS-legények a munkahelyeket géppuskatűz alatt tarthatták. Aki bombatámadás közben eltávozott a munkahelyéről, azt irgalom nélkül lelőtték. Šimko komisszár a partizándandár parancsnokságán kényes feladatot kapott: Néhányadmagával le kell mennie a magyar katonák közé, beszélni kell velük és meg kell őket nyerni. Menni „kell"! De — valóban kellett. Elsősorban mert a parancs így szólt, másodsorban pedig azért, mert a hírszerzők azt is hírül hozták: a németek a birodalomba akarják vinni a katonákat. — Összeállítottam egy tizenegy tagú soknyelvű brigádot — emlékezik vissza a vállalkozásra a komisszár. — A tizenegy ember között voltunk néhányan szlovákok, volt ott román is, orosz is, sőt egy francia is. — Cinobaüán egy kereskedő — amikor a magyar katonák iránt érdeklődtünk és megsejtette, mi a szándékunk, így óvott bennünket: „Ne merészkedjenek oda, mindnyájukat halomra lövik .. — A keretlegények közben hírét vették, hogy: Itt vannak a partizánok. Fejvesztve elmenekültek, sorsukra hagyták a közkatonákat. A tisztek is egy szálig megléptek, nyilván volt mitől félniük. Beléptem egy üzletbe, tíz magyar volt a helyiségben. Feltartották a kezüket. Csak ennyit mondtam nekik: „Németországba hurcolják önöket. Ha úgy gondolják, átjöhetnek a partizánokhoz ..." — A magyarok meglepődtek, hogy anyanyelvükön szólítom őket. Azt mondták, hogy ők csak tízen vannak. Az összes közkatona száma 160, csak ők válaszolhatnak arra, átálnak-e vagy sem. A táborban élénk vita kezdődött. Abban az egyben mindnyájan megegyeztek, hogy: a németek és a nyilasok emberhez méltatlanul megalázták őket, hogy a német — nem szövetséges, hanem ellenség. A legnagyobb probléma az volt, nem kerül-e a század névsora a németek vagy a magyar fasiszták kezébe. Hiszen szinte napirenden figyelmeztették a katonákat: Aki partizánnak megy, annak a családján állnak bosszút. A partizáncsoport az egyik szekéren megtalálta a komplett századirodát. A tisztek nagy sietségükben mindent ott hagytak. A katonák szeme felcsillant, amikor Šimko megmutatta nekik: ottmaradt a névsor. Megkönnyebbülésében az egész egység felsóhajtott, amikor utoljára felolvastam a névsort, aztán a papírt apró darabokra téptem. „A magyar munkásosztály nevében felszabadítom önöket a további szolgálat alól. Ezt az egy mondatnyi formulát mondotta csak el a komisz szár és — az évek óta dresszírozott, nyomorgatott katonák szinte pillanatok alatt megváltoztak. Mintha csak csoda történt volna. Szabad emberek i HM1 % I 11 ^ iplÄ^W '"t * ttgiiHMHi IffjSB S -a ti t '/f lettek egycsapásra. Šimko még közölte velük, hogy szabadon választhatnak: haza akarnak-e menni családjukhoz, vagy pedig beállnak partizánnak. A 160 közül százan a második lehetőséget választották: partizánok lettek. A többieket a partizánstábon megfelelő iratokkal látták el, amellyel igazolhatták: ők már nem tagjai a fasiszta hadseregnek, önként az önkényuralom ellen fordultak. A száz főnyi magyar „sereg" ettől a naptól kezdve A. M. Szagyllenko partlzándandárja kötelékében harcolt. Kevés volt a fegyver, néha csak minden másodiknak jutott puska, töltény is alig volt a táborban. A magyarok egy része védelmi vonalakat épített a németek ellen. Ezekre az egykori komisszár így emlékezik vissza: — Ezek a védelmi vonalak a német számára mindig „megállj"-t jelentettek. Fából torlaszokat építettünk, ezeket a magyarok ördöngös ügyességgel aláaknázták. Akárhonnan ls nyúlt hozzá a német, akárhogy is közelítette meg tankkal, a torlasz mindig felrobbant. A harci partizánegységbe beosztott egykori magyar katonák háromhetes kiképzést kaptak. Igen jó harcosok lettek belőlük és lázadókból fokozatosan forradalmárokká váltak. Tudatos forradalmárokká, a magyar néphadseregben és a legkülönbözőbb tisztségekben számos egykori szlovákiai partizán tölt be ma is magas tisztséget. Hogy az egykori komisszár sorsa később hogy alakult? Jó ideig még Čierny Balog környékén fejtett kl tevékenységet. Később, a Felkelés elfojtása után a partizánerőket átcsoportosították. Csoportjával alapjában véve — a magyar harcosokkal együtt — állandóan Čierny Balog környékén maradt. Mindaz, amiről Itt szó volt, 1944 ősze és 1945 januárja között történt. Negyvenöt januárjában a község felszabadult. Az általa forradalmárokká változott magyar katonák ekkor átmentek a Debrecenben székelő magyar kormányhoz, hogy itt az újonnan szerveződő magyar hadsereg vörös magvává váljanak. František Šimko egész a háború befejezéséig fegyverben maradt. Pedig sebesülése elegendő ok lett volna arra, hogy békésebb foglalkozás után nézzen. Ha azt kérdem tőle, hogy mi volt élete legnagyobb élménye, azt mondja: „Az, hogy saját kezűleg tettem szabaddá 160 embert." Kromérížben érte őt 1945. május 9-e. Egy ideig még a csehszlovák hadsereg tisztjeként működött, de később békésebb foglalkozás után nézett. Ma is Bratislavában él, az egyik kereskedelmi vállalat vezető dolgozója. Ha az utcán végigmegy, senki se gondol arra, hogy a Szlovák Nemzeti Felkelés hőse ő. Pedig ő az, a Szagyilenko-brigád egyik partizánja. Fiatal, ruganyos léptű, akárcsak húsz esztendeje. Ogy látszik, hogy az igazi forradalmárok sohasem öregszenek meg. TÓTH MIHÁLY iň&iMíí^ m pwíJjSjäe

; ISH'SSBSj' ' J J Ä , % P'f .•í'-T-V •?• wcw Három partizán találkozója Budapesten. Egyenruhában: Herényi Dezső alezredes, középen: Veszprémi József alezredes. A harmadik: Alexander Šimko, az egykori komisszár. Rozsnyó a fejlődés tükrében Rozsnyó, mint számos más járási székhely Szlovákiában az utóbbi években gyors fejlődésnek indult. Ez főleg az új városnegyedek létrejöttében jut szemléltetőn kifejezésre. így Rozsnyón is befejezték a Varga-doiubot, utána a Drázuspatak melletti lakónegyedre kerül sor. Az utóbbi 312 lakásegységből áll. Idén májusban adták át a poprádi Magasépítő Vállalatnak a Központ lakónegyed tervelt. Ez a negyed a terv szerint már panelekből épül és 520 lakásegységet foglal magába. A távlati tervhez tartozik még a Šafarik és a Rákosi lakónegyed felépítése. Lučko Ľudovít elvtárs, a városi nemzeti bizottság elnöke hangsúlyozza, hogy ezeknek a tervbevett új lakónegyedeknek a területe már pontosan ki van jelölve. A terv szerint a város központja a régi marad és az új lakónegyedek a központot félkörben szegélyezik majd. A város központja a Bányászok tere adja meg Rozsnyó bányaváros jellegét, ma ls úgy néz ki, hogy az idegen az egykori lepénysütőket keresi. Nos, ezt a teret ís megjavítják, megújítják, de úgy, hogy a házak eredeti homlokzata, illetve a tér eredeti arculata megmaradjon. Most fejezték be egyébként a Rákóczi őrtorony rendbehozását. Tisztára meszelt falaival úgy emelkedik ki a négyszögű ódon térből, mintha újjászületett, és ifjúsága újra feltámadt volna. A feltámadási csoda közel háromnegyed millió koronába került. Ezek az építési munkálatok, amelyek a város körül az új lakónegyedekben folynak, nagy mozgást követelnek, mert hiszen a csatornázást és az utakat is meg kell építeni. Ezenkívül óvodák, bölcsődék, majd iskolák, áruházak és más középületek is tartoznak az új lakónegyedekhez. Itt szükséges megjegyezni, hogy magyar óvoda csak egy van, az is egyosztályos és félnapos. Ebből az óvodából jelentkezett ez Idén a magyar elemi első osztályába 26 tanuló. Ez a szám világosan mutatja, milyen döntő fontosságú az óvoda a magyar nyelvű iskolák számára. A félnapos óvodát azzal indokolják, hogy a bányászok feleségei nincsenek alkalmazva. Különben Rozsnyónak a női munkaerők elhelyezése komoly problémát jelent. Nem kevesebb, mint 1400 női munkaerőt tartanak számon, akik alkalmazást, foglalkoztatást kérnek. A városi nemzeti bizottság ezen az áldatlan helyzeten változtatni szeretne. Tervbe ls vett egy limonádét és szódavizet gyártó üzem létesítését, amelynek költségvetése közel öt millió korona. A város ezenkívül lakatosműhelyt és építővállalatot is létesít. A tervbe vett nagy építkezési létesítmények között meg kell említenünk a kórház 205 milliós, továbbá az aggok háza 16 milliós költséggel valő építését. Ezenkívül a kereskedelmi iskolához és az építészeti ipariskolához 12—12 tanterem épül. Az utóbbiak munkálataihoz már hozzá ls fogtak. Ugyancsak itt, a városi nemzeti bizottságon Bocsárszky elvtárstól, tanácstagtól, a kilencéves magyar nyelvű iskola igazgatójától arról értesülök, hogy tervbe vették iskolája nyolc tanteremmel való bővítését. Tervbe vették, de még nem határozták meg, hogy a munkálatokhoz mikor fognak hozzá. Pedig nagyon ráférne erre az iskolára egy kis könnyítés. Bocsárszky igazgató kíséretében meglátogattam a magyar nyelvű iskolát. Régi épület, az egykori fülledt zárdaszag ma is érezhető rajta. Az udvar kopár, pillanatnyilag tele van szeméttel, festékkel, mésszel, mert éppen meszelik az Iskolát. Festők járják létrával és meszelővel a kopott tantermeket, amelyeket igyekeznek rendbehozni. Mindez az iskolára nagyon ls ráfér, és a tervbevett nyolc tanteremmel való bővítése ls égetően sürgős. Az a helyzet, hogy 668 tanuló jár a kilencéves magyar nyelvű iskolába. Az iskola 20 tanteremmel rendelkezik, de ebből hat terem nem felel meg rendeltetésének, mert mindössze ötször öt méretűek és 25—30 tanuló szorong bennük. A tanítás éppen ezért kétváltásos és ez a tanítók s a tanulók megterhelését jelenti. A bővítés költségvetése 3 millió 400 ezer korona volna. A járási tervező hivatal eddig még nem döntött, hogy melyik esztendőben kezdik meg az építkezést. A terv tehát eddig csak javaslat, pedig az egész régi épület megjavítására már azért is sürgősen szükség volna, mert az épület ócska vízvezetékhálózata gyakran befagy. Ilyenkor nincs vízszolgáltatás és a mellékhelyiségek is használhatatlanok. Ez természetesen zavarja a tanítás rendjét, úgyhogy ideje volna a bővítést és a javítást minél előbb tető alá hozni. Igazi kultúrháza sincs még Rozsnyónak. Szőlős Sándortól, a CSEMADOK járási titkárától megtudom, hogy a Városháza nagy tanácstermében — amely a népművelési otthonhoz tartozik — tartják az előadásokat. Itt lép fel a CSEMADOK színi együttese is. A CSEMADOK ugyan felajánlotta a népművelési otthonnak a Munkásdalárdával való együttműködést, támogatást szeretett volna kapni a Munkásdalárda működésével együttjáró költségekhez, de eddig ezt az együttműködést még nem sikerült létrehoznia. Szükséges itt azt is megjegyezni, hogy a CSEMADOK-nak van Rozsnyón székhelye és kisebb kultúrterme is, amelyet a VNB nemrég 200 000 koronás költséggel javíttatott. Ugyanakkor a Varga-dombon van egy kultúrhelyiség, amellyel a Matica slovenská rendelkezik. A CSEMADOK érdeme Czabán Samu szobrának a felállítása, amelyet nemrég ünnepi keretek között lelepleztek. Ä szobor a város igen szép parkjában kapott elhelyezést. A markáns arc Löfler kassai szobrász művészetét dicséri. Czabán Samu a város szülötte, az első szocialista pedagógus, aki hitéért és harcos magatartásáért igen sokat szenvedett. Mindezért most kapott szocialista hazánkban elégtételt. A szobor körül gondozott virágágy jelzi, hogy a rozsnyóiak ápolni akarják azt a szellemet, amelyet Czabán Samu tanítói pályáján egy életen át példás bátorsággal képviselt. Amikor Rozsnyótól elbúcsúztam és kimentem az állomásra, hogy folytassam utamat Kassa felé, egy kicsit meglepett az a roskadozó, kátránypapírral fedett, deszkákból öszszetákolt állomás. A roskadozó kis állomás annál is inkább feltűnt, mert vele szemben a ragyogó rozsnyói hegyek ágaskodtak a vakító, napfényes égboltozat felé. Megkérdeztem hát az állomásfőnököt, mi az oka annak, hogy ennek a járási székhelynek ilyen szánalmasan szegényes állomása van. —• Öh, kiáltott fel élénken az állomásfőnök — ön a szívemből beszél — és nyomban bemutatkozott — Onderko František vagyok, tizennégy esztendeje dolgozom itt és leghőbb vágyam, hogy az új állomás felépüljön. — Tudja, folytatta — ez Idén januárban írtam a minisztériumba, hogy ideje volna végre az új állomást tető alá hozni. Nyolc napon belül választ ís kaptam rá. A válaszban közölték velem: legyek nyugodt, ezerkilencszázhetvenben megkezdik az új állomás építését, amely kilenc millió koronába kerül majd. — Hát tudja — mondja az állomásfőnök — ez a válasz igazán becsületes szándékból fakadt, de én addig nem hiszek benne, amíg a nagy gépek és a munkások csákánnyal, lapáttal felszerelve meg nem jelennek itt. Nekem — folytatta hévvel — szívügyem ez az új állomás. Nagyon szeretném, ha kész volna mielőtt nyugdíjba megyek. A nyugdíjhoz még négy évem van hátra. Elhittem az állomásfőnöknek, hogy az új állomás valóban a szívügye, mert a mostani, roskadozó bódéban meglepő rend és tisztaság uralkodik. Éppen ezért őszintén kívánom, hogy az állomásfőnök legfőbb óhaja minél előbb teljesüljön. SZABÓ BÉLA 196ti VIII. 18.