Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-10 / 160. szám, csütörtök

A z orvos azt mondta, hogy a déli éghajlat helyre­hozná az egészségemet, így hát lementem Tennessee­be, s ott állást kaptam a Dics­fény és Megyei Hírharsona cí­mű napilapnál mint segédszer­kesztő. Jelentkeztem a főszer­kesztőnél, aki egy háromlábú széken hintázott, s lábát fel­tette a fenyőfa asztalra. Még egy fenyőfa asztal és egy rok­kant szék volt a szobában, mindkettőt félig eltemette az újságok, kéziratoldalak és da­rabkák halmaza. A sarokban egy homokkal teli faláda, te­leszórva cigarettavégekkel és használt bagóval, s egy kályha, melynek ajtaja a felső sarok­vason lógott. A főszerkesztő fekete, fecskefarkú szövetkabá­tot és fehér vászonnadrágot viselt. Apró, szépen fényezett cipője volt. Fodros inget, nagy pecsétgyűrűt, régi divatú álló­gallért és lógó végű, kockás nyakkendőt hordott. 1848-as di­vat szerint öltözködött. Sziva­rozott erősen, töprengett, s be­le-belemarkolászva a hajába, alaposan összekuszálta fürtjeit. Félelmetesen ráncolta a homlo­kát, s én kitaláltam, hogy va­lami különösen harapós vezér­cikken töri a fejét. Azt mond­ta, fogjam a társlapokat, fus­sam át őket, s összesűrítve tar­talmukból mindazt, ami érde­kesnek látszik, írjak „A ten­nesse-i sajtó szellemé"-ről. A következőket írtam: A TENNESSEE-l SAJTÓ SZELLEME A Vasárnapi Földrengés szer­kesztői nyilvánvalóan tévednek a Ballyhack vasútvonalat ille­tően. A Társaságnak nem áll szándékában, hogy egyik olda­lon elkerülje Buzzardville-t. El­lenkezőleg, a vonal egyik leg­fontosabb pontjának tekinti, te­hát semmiképpen sem mellőz­heti. Hisszük, hogy szerkesztő­társaink a Földrengésnél kész­ségesen közlik a helyreigazí­tást. John W. Blosson, Fsq., a hig­ginsville-i Szabadság Menny­dörgő Csatakiáltása tehetséges szerkesztője tegnap városunk­ba érkezett. A Van Buren Jo­gadóban szállt meg. Megjegyezzük, hogy laptár­sunk, a Mud Sprlngs-i Hajnali üvöltés téved, mikor Van Wer­ter megválasztását nem tekinti befejezett ténynek, hibáját azonban bizonyára fel fogja fedezni, mielőtt ez a figyel­meztetés eljutna hozzá. Való­színűleg a hiányos választási jelentések tévesztették meg. Örömmel vesszük tudomásul, hogy Blathersville városa szer­ződést szándékozik kötni vala­melyik New York-i céggel, s le akarja burkoltatni majdnem Járhatatlan utcáit a Nicholson­féle kövezettel. Az Esti Hurrá tzorgosan sürgeti a tárgyaláso­kat, és ágy látszik, bízik a vég­36 sikerben. Átadtam a kéziratot a főszer­kesztőnek: fogadja el, javítsa kl, vagy semmisítse meg. Rá­pillantott, és arca elfelhősö­dött. Szeme végigfutott a lapo­kon, s tekintete baljóslatúvá vált. Szemmel láthatóan nem tetszett neki valami. Hirtelen felugrott, és azt mondotta: — A kutyateremtésltl Azt hi­szi, fgy fogok beszélni ezekről az ökrökről? Gondolja, hogy az előfizetőim lenyelik ezt a ku­tyagumit? Adja ide a tollatl Soha nem láttam még, hogy toll ilyen gonoszul kaparjon és húzzon, ilyen kíméletlenül átszántson más ember igéin és jelzőin. Mialatt a szerkesztő hevesen dolgozott, valaki rá­lőtt a nyitott ablakon át, és megcsorbította a fülem szim­metriáját. — Ohó — mondta a szer­kesztő —, ez a csibész Smith-t az Erkölcsi Tűhányótól. Teg­napra vártam. Azzal előkapott egy tenge­részrevolvert az övéből és tü­zelt. Smith elesett, combjába kapta a golyót Smith éppen másodszor akart szerencsét próbálni, s így egy idegent lőtt nyomorékká. Engem. Csak egy Ujjamat lőtte el. A főszerkesztő folytatta a töltéseit és közbeszúrá­sait. Éppen befejezte, mikor egy kézigránát érkezett a kéményen át, s a robbanás ezer darabra vágta szét a kály­hát. Más kárt nem okozott, csak egy kóbor szilánk verte ki néhány fogamat. — A kályha végképp tönkre­ment — mondta a főszerkesz­tő. — Valószínűleg — feleltem. — Sebaj, oda se neki... szép meleg idő van. Tudom, ki csinálta. Na, nézze, így kell ezt a témát megírni. Elvettem a kéziratot, ami úgy tele volt firkálva törlé­sekkel és beszúrásokkal, hogy a szülőanyja se ismerte volna meg, ha lett vonla neki egyál­talán. Egyébként így hangzott: A TENNESSEE-l SAJTÓ SZELLEME A Vasárnapi Földrengés meg­csontosodott hazudozói ismét piszkos és ostoba rágalmaik Mindkét pisztoly ugyanabban a pillanatban csattant fel vad lobbanással. A főnök elvesztet­te egyik hajfürtjét, s az ezre­des golyója húsosabb részében fejezte be pályáját. Az ezredes bal válla kisebb folytonossági hiányt szenvedett. Ojra tüzel­tek. Ez alkalomból mindketten elhibázták a célpontot, én azon­ban megkaptam a magamét: egy golyót a karomba. A har­madik lövésnél mindkét úr könnyebb sérülést szenvedett, nekem széttörték a könyökö­met. Azt hiszem — mondtam nekik —, jobb lesz, ha kime­gyek sétálni, lévén ez magán­ügy, s én tapintatosabb vagyok, hogysem tovább ls zavarjam őket. De mindkét úr biztosított, Más elintézni valója nincs is mára. Ha van szabad ideje, ír­jon egy csípős cikket a rendőr­ség ellen — törjön borsot a főfelügyelő orra alá. A bika­csök az asztal alatt van; a fegyverek a fiókban, lőszer itt, a sarokban, géz és kötözősze­rek amott, a rekeszekben. Ha baleset éri, menjen le a föld­szintre Lancethez, az orvoshoz. Hirdetni szokott — majd le­vonja a honoráriumot a szám­lákból. Elment. Megborzongtam. A következő három óra alatt olyan szörnyű veszélyeken mentem keresztül, hogy minden lelkinyugalmam és vidámsá­gom elhagyott. Gillespis je­lentkezett, s engem dobott ki Mark T wai n: Újságírás Tennessee-ben egyikét akarják a nemes és lo­vagias nép közé csempészni a tizenkilencedik század legdi­csőségesebb tervével, a Bally­hack-vasútvonallal kapcsolat­ban. Az a gondolat, hogy Buz­zardville-t mellőzni fogják, sa­ját undorító agyukban született meg — vagyis inkább abban a mócsingban, amit ők agynak tekintenek. Jobb lesz vissza­szívniuk ezt a hazugságot, ha meg akarják menteni ócska, csúszó-mászó porhüvelyüket a bikacsöktől, melyre annyira rászolgáltak. Az a szamár Blosson a hig­ginsville-i Szabadság Menny­dörgő Csatakiáltásától megint itt potyázik a Van Burenben. Megjegyezzük, hogy a Mud Springs-i Hajnali' üvöltés ré­szeges gazemberei, mint min­dig, most is hazudnak, amikor céfolják Van Werter megvá­lasztását. Az újságírás magasz­tos küldetése az, hogy hirdesse az Igazságot, gyomlálja a téve­déseket, neveljen, nemesítsen, gyarapítsa a közillemet és köz­erkölcsöt, és minden embert lo­vagiasabbá, erényesebbé, jóté­konyabbá, általában jobbá, szentebbé és boldogabbá te­gyen; ezek a fekete lelkű csir­kefogók mégis állandóan a ha­zugság, rágalom, piszkolódás és közönségesség szolgálatává süly­lyesztik magasztos hivatásukat. Blathersville-nek Nicholson­kövezet kell — börtön és sze­gényház is kéne neki. Micsoda ötlet! Kövezet egy városnak, amely két szeszfőzdéből, egy kovácsműhelyből s abból a nyomorúságos sajtpapirosból, az Esti Hurrából áll. Buckner, a Hurrá szerkesztő­je szokott hülyeségével mekeg a dologról, s azt' képzeli, ér­telmesen beszél. — Lássa, így kell írni — jó borsosán és rámenősen. Min­dig elrontom a gyomromat a nyámmogó újságírással. Ez idő tájt egy tégla vágó­dott be az ablakon éles csö­römpöléssel, és alaposan hátba vert. Elnúzódtam a tűzvonal­ból — úgy éreztem, útban va­gyok. A főnök felvilágosított: — Alighanem az ezredes volt. Már két napja várom. Egy­kettőre itt fönn lesz. Igaza volt. Egy perc múlva megjelent az ajtóban az ezre­des, nagy dragonyos-pisztollyal a kezében. — Uram, ahhoz a gyáva fic­kóhoz van szerencsém, aki ezt a koszos lapot szerkeszti? — kérdezte. — Igen. Foglaljon helyet, uram. — Vigyázzon, mert a szék egyik lába hiányzik. Azt hiszem, Blatherskite Tecumsch ezredeshez, a rothadt hazudo­zóhoz van szerencsém. — Ogy van, uram. Egy kis számadásom van önnel. Ha ráér, elkezdhetjük. — Egy cikket Írok a „Báto­rítsuk az erkölcsi és értelmi fejlődést Amerikában" címmel, és be kellene fejeznem, de nem sürgős. Kezdjük. hogy nem vagyok útban, ma­radjak nyugodtan ülve. Megtöltötték pisztolyaikat, közben a választásról és a ter­mésről csevegtek, én meg kö­tözni kezdtem sebeimet. Egy­szerre ismét lelkesen tüzelni kezdtek, s minden lövés ered­ményes volt... meg kell azon­ban jegyeznem, hogy hatból öt az én számlámat terhelte. A hatodik halálos sebet ütött az ezredesen, aki finom humorral megjegyezte, hogy most már el kell köszönnie, mert dolga van a városban. Megkérdezte, hol lakik a temetkezési vállalkozó és eltávozott. A főnök hozzám fordult, és azt mondta: — Vendégeket várok ebédre, s át kell öltöznöm. Nagyon le­kötelezne, ha korrigálná a ke­féket, és az ügyfelek rendel­kezésére állna. A kilátásba helyezett ügy­felek ugyancsak meg­riasztottak, de a sortü­zek, melyek még a fülemben csengtek, túlságosan megzavar­tak: sem gondolkodni, sem til­takozni nem tudtam. — Jones itt lesz háromkor — folytatta —, húzza el a nó­táját a bikacsökkel. Gillespis talán hamarább jelentkezik — dobja ki az ablakon. Ferguson négyre várható — ölje meg. az ablakon. Jones pontosan ér­kezett, s mikor neki akartam esni a bikacsökkel, magára vállalta a munka oroszlánré­szét. Műsoron kívül találkoztam egy idegennel, s elvesztettem a skalpomat. Beszéltem egy má­sik, Thompson nevű idegennel, s utána ruhám ronggyá tépve kavargott a szobában. Végül sa­rokba szorultam, és körülvéve szerkesztők, csalók, politikusok és orgyilkosok őrjöngő töme­gétől, amely ordított, káromko­dott s fegyverekkel hadonászott a fejem fölött, hogy a levegő csak úgy ragyogott a fénylő acélok villogásától, éppen meg akartam írni lemondó levele­met, mikor betoppant a főnök, s vele elragadtatott és lelkes barátainak hada. Egykettőre olyan felfordulás és mészárlás következett, hogy azt sem lúd­toll, sem acéltoll le nem tudja írni. Lőtték, szúrták, nyomorítot­ták fölrobbantották, kidobták az ablakon az embereket. Pár pillanatig sötét átkozódások szélvihara kavargott, zűrzava­ros, őrjöngő haditánc villogott át a szobán, aztán mindennek vége volt. öt percen belül csend lett, s a megtépett fő­nök és én kettesben üldögélve néztük a véres romokat, me­lyek körös-körül elborították a padlót. — Szeretni fogja ezt a he­lyet, ha hozzászokik egy ki­csit — mondta. — Félek, hogy mentegetőz­nöm kell — feleltem. — Lehet, hogy egy idő múltán megfelelő módon tudnék majd írni; biz­tos vagyok benne, hogy menne a dolog, mihelyt begyakorol­tam magam, s megtanultam a nyelvet. De hogy való igazat mondjak, ennek a kissé erőtel­jes kifejezési módnak megvan­nak a maga hátrányai, s az ember itt gyakran ki van téve annak, hogy félbeszakítsák. Maga is tapasztalhatta. Az ele­ven újságírás célkitűzése két­ségtelenül az, hogy felrázza a közönséget, én azonban nem szeretem az ilyen nagyarányú feltűnést. Nem tudok írni, ha annyiszor félbeszakítanak, mint ma. Nekem meglehetősen tet­szik a munka, de nem szere­tem, ha az ügyfelek rendelke­zésére kell állnom. Állíthatom, hogy az élmények szórakozta­tóak is, de nincsenek elég igazságosan elosztva. Egy úri­ember rálő önre az ablakon át, s engem nyomorít meg; az ön tiszteletére pokolgép érkezik a kályhakürtön, s az én torko­mon gyömöszöli le a káhlya­ajtót; egyik barátja bekukkant, hogy bókokat váltson önnel, s engem úgy kicsipkéz golyó­lyukkal, hogy a bőrömet szitá­nak lehetne használni; ön el­megy ebédelni, és Jones meg­érkezik a bikacsökkel, Gilles­pis kihajít az ablakon, Thomp­son széttépi a ruhámat, s egy vadidegen ember a régi bará­tok meghittségével leemelt a skalpomat; alig öt perc alatt megjelenik az ország összes csirkefogója, teljes harcidísz­ben, s nekiáll, hogy testem még épen maradt részeit to­mahawkkal halálra aprítsa. Egészbe véve, soha életemben nem volt ilyen mozgalmas na­pom, mint ez a mai. Nem! Én szeretem az ön nyugodt, hig­gadt modorát, ahogy az ügyfe­leknek megmagyarázza a dol­gokat, de láthatja, nem va­gyok hozzászokva. A délvidéki vérmérséklet túl heves, a délvi­déki vendéglátás túl bőkezű az idegen iránt. Mai cikkem, mely­nek hideg szavait ön hevítette fel mesteri kézzel a tennessee-i újságírás Izzó szellemének hő­fokára, újabb darázsfészket bolygat meg. Az egész szer­kesztői banda ide fog jönni, mégpedig éhesen, és valakit meg akar majd enni reggelire. Búcsút kell vennem öntől. Nem óhajtok jelen lenni ezeken az ünnepségeken. Egészségem helyreállítására jöttem délvi­dékre, s ugyanezen küldetésben térek vissza, meglehetős siet­séggel. A tennessee-i újságírás túlságosan felizgat. Ezután kölcsönös sajnálko­zással elváltunk, s én befeküd­tem a kórházba. Talatna VIDÉKE DU Í ABAN/­TER.MÖ TERÜLET. TÖRTÉHETÜHt IDEJÉN, A MÚLT SZÁZAD ELSŐ ÉVTIZEDE/BEN, A BÁNYÁKAT MAGÁNOSOK MŰVELTÉK. >4 VÁLLALKOZÓK TARTOZTAK* A KILÚGOZOTT NEMESERCET BESZOLGÁL TATNI. AZ ÁLLAMI PÉNZVÁLTÓ JÓ ÁRAT ADOTT ERTE. ÉVENTE TALÁN HAT MÁ­ZSÁT HORDTAK FÖL, LEG ­ALÁBB MÉGANNYI ELTŰNJ DE AZT NEM IS GYANÍTOTTA (SENKI, HOVÁ LETT A RENGE­TEG KINCS ? KÖVESSÜK Á KÉT UTAST, MEGTUDJUK A TITKOT. A Z ÖREGET ONUCNTSK-HÍVJÁK, MAGA IS BÁNYAMÜVELÖ. A LÁNYA, AN/CA LÉPTETEIÉ/TTE. Á LOVASOK CÉLHOZ ÉRTEK. FIATAL LEGÉNY FOGADJA ŐKET. JELSZÓT V/ÍLT ONUCCAL. C S. HORVÁTH TIBOR SZÖVEGE % S E B d K IMRE R A | Z A

Next

/
Oldalképek
Tartalom