Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)
1969-07-27 / 30. szám, Vasárnapi Új Szó
A z elmúlt hónapok nagy horderejű, sőt, sokszor viharos társadalmi eseményei jobbára háttérbe szorították a kultúra ügyét, ez azonban inkább kivételnek számít, mint helyeselhető általános gyakorlatnak. A mindennapi igénye, sőt a politika legsajátabb érdeke azt kívánja ugyanis, hogy a kultúrafejlesztés ügyét együtt emlegessék a legsürgetőbb teendőkkel. Nem is beszélve arról, hogy az a szemlélet, mely a kultúrának, tudománynak és a művészetnek csupán mellékes, sokadrangú szerepet szán, már régen túlélt, s csak amolyan visszajáró kísértetként, rossz emlékként Idézi az ötvenes évek szellemét. A politikai realitások és a gazdasági nehézségek kétségtelenül más sorrendet diktáltak — és kívántak —, s ezt a társadalmi válságok, lázállapotok még hangsúlyozottabbá tették, ez azonban távolról sem jelenti egy űj „gyakorlat" kezdetét, vagy a mellőzés indokoltságát, illetve a lejokozás szándékát. Nem is beszélve arról, hogy a kultúrához való viszony egyben a politikai kulturáltságára is fényt vet. A feladatokat illetően nagyon egyértelműen és világosan fogalmaz a CSKP Központi Bizottságának novemberi határozata, melyben ezt olvashatjuk: „A CSKP Központi Bizottsága a szocializmus sokoldalú fejlesztése oszthatatlan részének tartja az akcióprogram szellemében leküzdeni a tudomány, a kultúra és a művészet társadalmi és emberi funkciójának leszűkített értelmezését az ember és világa átalakításában, nyesülésének lehetőségeit kínálja a kultúra és a po litika, s jócskán eltérnek egymástól a politikai tőle rancia és az alkotói szabadság határai. Ezt kell el sősorban tudatosítaniok azoknak, akik a politikai életben akarják hallatni szavukat! Az általános, tet szetős, sőt nem egyszer kívánatos elmélkedések és gondolatok a politikai életben a politikai harc módszereihez igazodnak. S erre fittyet hányni legalábbis olyan jámborság, mint ágyutűzben kapálni, jellegüknél fogva tehát egészen más akusztikát kapnak a különböző politikai irányzatok s elmélkedések, és mást a különböző művészeti irányzatok, iskolák, vagy a tudományos kísérletezések. Ennek kapcsán azonban nemcsak azt kell tudatosí tanunk, hogy más megítélést követel a művészi vagy kutatómunka, s mást a politikai szereplés, hanem látnunk kell azt is, mind a kultúra és a művészetek, mind a tudomány felmérhetetlen szerepet játszik a társadalom életében, alakítja, formálja az emberek gondolkodását, segíti a valóság megismerését s aktív részese a jövő útja egyengetésének s a haladásnak. Olyan szféra tehát, melyet a politika nem mellőzhet s mással nem helyettesíthet. Éppen ezért a kommunisták számára soha sem volt mellékes, miként „politizál" a művészet! Az elmúlt ötven év tapasztalata ugyanakkor azt is mutatja, a kultúra és művészet legjobbjai mindig megtalálták az utat a kommunistákhoz s aktív segítői voltak a haladás gondolatának. Nem túlzás tehát ha azt mondjuk, a kultúra újító, új utakat kereső szelleme nélkül — mely a nép életével összeforrva a forradalmi gondolkodást s progresszivitást is megtestesíti — társadalmunk nem élhet. S ebből az is következik: a művészek .és az-értelmiségiek aktív közreműködése nélkül nemcsak a mostani válságból kivezető utat nem találhatjuk meg, hanem a haladás ügye is kárt szenvedhet. A realitások tehát azt követelik, hogy objektív ítélettel, az okok és okozatok türelmes elemzésével, valamint a kultúra, tudomány és a művészet sajátos törvényszerűségei ismeretében közeledjünk ehhez a szférához, s az eddiginél jobban tudatosítsuk: a szellemi élet területén nem a hivatali vagy adminisztratív intézkedések, hanem a szocialista kultúra offenzívája, a marxista gondolkodás érvelő ereje, valamint a meggyőzés játssza a főszerepet. „Nem vitás — írta annak idején Lenin az irodalomról —, az irodalmi munka tűri a legkevésbé, hogy gépiesen uniformizálják, nivellálják, hogy a többség uralkodjon a kisebbségen. Nem vitás, hogy itt feltétlenül nagyobb teret kell engedni az egyéni kezdeményezésnek, az egyéni hajlamoknak, teret kell engedni a gondolatnak és a fantáziának, a formának és a tartalomnak." A párt januári politikája száműzte a kultúra, tudomány és művészet leegyszerűsítő, vulgarizáló szemléletét, s ez olyan eredmény, melyért aligha kell szégyenkeznünk. Nem ts beszélve arról, hogy az elmúlt évek már alapos leckével szolgáltak arra, hova vezet az egyoldalúság, a művészet illusztratív, tehát a politikai gyakorlat szolgálatára, helyesebben: kiszolgálására zsugorított szemlélete .. Mi sem természetesebb tehát, mint az, olyan elvek érvényesülését segítsük, melyek előmozdítói lehetnek az alkotómunkának, a szellemi tevékenységnek, s ösztönzői az új és új értékek megteremtésének. Az igazi alkotómunka, az alkotói szabadság legteljesebb biztosításával jár, és csak a haladás ügyét segítheti! S a mi esetünkben éppen erről van szó ... A rögtönzések, ösztönszerűségek hónapjai után a politikai életben is a realitások jutnak egyre inkább szóhoz. Ez pedig eleve józanságot, elvszerűséget, valóságismeretet követel. Itt az ideje tehát, hogy a kultúra és művelődésügy problémáit is célkitűzéseinkkel összhangban, az igények és ésszerűségek fényénél vizsgáljuk. „A marxizmus kétségtelenül az elsőm, azt kellene mondanunk: az egyetlen olyan kísérlet — írja Aragon —, melynek követője szükségképpen kötelezi magát arra, hogy sohasem feledkezik meg arról, hogy nemcsak azokért szól, akik körülveszik, s akiknek ismeri és megosztja életkörülményeit, hanem minden emberért, bármilyenek is, bármennyire mások is, mint ő, s nem téveszti szem elől fejlődésük távlatait." Ez a szemlélet követel magának helyet ma is a szocialista társadalom kultúrpolitikájában s mindennapjaiban egyaránt. Mert csak így juthatunk el odáig, hogy állandóan gyarapodjon azok száma, akik Picassóval együtt meggyőződéssel mondhatják: „Ügy jöttem a kommunizmushoz, mint ahogy a forráshoz megy az ember." FONOD ZOLTÁN KULTURA POLITIKA valamint a tudományos és művészi alkotás szabadsága szerepének leszűkítését anélkül, hogy a párt lemondana ihlető feladatáról annak érdekében, hogy a tudomány és a művészet is segítse kialakítani a szocialista embert a világ átalakításáért folyó küzdelemben." A kialakult új társadalmi és politikai helyzetben e feladat teljesítése is vár ránk, s nincs és nem lehet szó arról, hogy a párt megváltoztatta volna a XIII. kongresszuson elfogadott határozatát, mely az akcióprogram kultúrára vonatkozó kitételeivel együtt ma is a kultúrpolitika alapját képezi. Ilyen kísérletre az sem adhat okot, hogy a társadalmi és politikai torzulások mellett az elmúlt évben egyesek a kultúra, tudomány és művészet „lehetőségeit" is másként ítélték meg. január után tanúi lehettünk annak — e téren is — hogy egyeseknél a mágikussá fokozott szavak elvesztették értelmüket, s nem egy esetben csupán tetszetős zsonglörösködésnek tűntek, vagy a múlt hibái „ostorozására" épített népszerűség-hajhászás céljait szolgálták, s távolról sem jelentettek programot, vagy a szocialista kultúra céljainak segítését... A lényegen ez azonban mit sem változtat. Egy jelszavak kormányozta korszakban, amikor a sehol-se-volt szabadságideál s az ömlesztett demokrácia már-már az anarchia határát súrolja, vajon csodálkozni lehet-e azon, hogy a fogalom- és érték-válság a kultúra területét sem hagyta érintetlenül?! S ha ez így van, jelenthett-e ez azt, hogy az objektivitásokat mellőzve minden rossz szülőit a kultúra és művészet, vagy az értelmiség képviselőiben lássunk?! Igaztalanok és hazugok azok a vádak, melyek globális jelleggel az értelmiségiek mindegyike címére szólnak, s nem elemeznek, értékelnek, s legfőkképp nem érvelnek, hanem frázisokat puffogtatnak és elmarasztalnak. S legalább ilyen mértékben igaztalanok és hazugok azok az állítások, melyek a kultúra és művészetek elleni támadásról beszélnek, mihelyt az elmúlt Időszak • kritikai értékeléséről van szó, s bíráló szavakkal illetik azokat, akik figyelmen kívül hagyták a politikai játékszabályokat, s megfeledkeztek arról, hogy a politikai harc eszközei szigorúbbak s korlátozottabbak, mint a művészi és tudományos kísérletezés elvei. Amikor ugyanis az elmúlt időszak értékeléséről van szó, s kritika éri a kultúrpolitikai gyakorlatot is, ez távolról sem jelenti a kultúra elleni támadást, s még kevésbé igazolhatja azokat, akik szemléletben, gondolkodásban még ma is az ötvenes években élnek, s figyelmeztetésre feltartott ujjal legszívesebben a bizalmatlanság légkörét élesztgetnék a művészekkel, értelmiségiekkel szemben. Nem fér kétség ahhoz, hogy a kultúra és a művészet területén is alapvető tanulságokkal szolgált az elmúlt év, s ránk vár még a feladat, hogy szembenézzünk akkori önmagunkkal, s tévelygéseinkkel. Nem mondhatunk azonban le azokról a pozitívumokról sem, melyeket ez az időszak hozott. S a párt kulturális politikája kidolgozása során erre minden bizonnyal tekintettel is lesznek. Az elmúlt időszak túlkapásait nézve a keletkezett konfliktusok lényege a politika és a kultúra eltérő érdekszféráiban, s módszereiben gyökereznek. Más és más szemlélet, módszer, törvényszerűségek érvémm*m Szabó Gyula: Ültető (Fametszet, 1959)
