Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-27 / 30. szám, Vasárnapi Új Szó

A mj H csallóközi mamut™ ™ falu legszélén, a Duna felé esö részen lakik Demeter Pál egy kis kertes házban. Csak egy viskó, nem igazi ház. Sötét, pici az ablaka, festetlen, durva fából faragott ajtaja van. Hull róla a vakolat, s alóla kimeztelenedik a fél évszázaddal ezelőtt vetett vályogtégla. * Vasárnap lévén, tétlenkedik a gazda. Üldögél az eresz alatt a padkán, élvezi a nyári napsütést. Odabenn a házban, a konyhában forgolódik a felesége. Tudja, hogy ott forgolódik, bár nem látja; jól esik neki arra gondolni, hogy ott van, s hogy egyáltalán maradt valakije, aki kitartott mellette. Kinyújtja kopott nadrágba bújtatott térdét. Csak most lát ni, milyen hosszú a lába. Ha felállna, feje csaknem elérné az eresz alját. Csakhogy előregörnyedve, hátát púposltva üldögél a padkán, s igy senki se gondolná, milyen magas, hatalmas termetű öregember ő. így ültében szinte jelentéktelenné zsugorodik. Borostás, ráncos arcán még most is szigor keményedik, csak kék szemének tekintete vált határozatlanná, s a homlokán összefutó ráncok mintha egy örökké megválaszolatlan kérdőjelet formálnának. Ül és üldögél, senkit nem vár. Semmit nem vár. A szél olykor \ megborzolja gyér, galambősz haját. A szeme tétovázva meg pihen a környezetében ágaskodó tárgyakon. Az ól falán, a léckerítésen, az öreg akácfa törzsén, a favágó tőkén, a beleakasztott klsfejsze- nyelén. Tűnődéséből a kiskapu hirtelen nyikorgása zavarja fel. Ni csak, a Varga Béla. Hát ezt miféle szél hozta? — gondolja magában, de nem szól, föl se kel, csak megvárja, míg a vendég odaér hozzá. Az érkező fiatalember az udvar közepéről ráköszönt egy vidám derűs jó napot. Az öregember csak akkor mozdul, de akkor ls csak a keze feje, kifelé fordított tenyérrel maga mellé a padra mutat. — Na, isten hozott. Ülj le. A vendég leül. Zömök, erős teste alatt megnyikorog a padka. Hátrasimítja ágaskodó szöghaját, barna szeme derűsen villan, pirospozsgás arca még jobban kipirosodik. — Tudja miért jöttem, Pali bátyám? — Ha megmondod, tudni fogom. — A krónika miatt. Benyus— Maradj csak, Béla. — Mennem kell Pali bátyám, — mondja, de mégse indul. — Meg tudnád-e mondani nekem Béla öcsém, miért gyűlöl engem a falu? — Tudnám ls, meg nem is. Ki tudhatja azt igazán. merthogy szabotáltak a szövetkezet kertjében, pedig nem szabotáltak, csak nem értettek a kertészkedéshez. — De kárt okoztak. — Akkor hát mondja' meg saját maga, kemény ember volt-e, vagy sem. né, az írnoknő azt mondja, valamikor krónikát vezetett. Belekezdtem. én ls, de aztán eszembe jutott, hogy hátha volt valaha Ilyesmi a községházán. — Hát igaz, vezettem krónikát, de ott is hagytam, mikor leváltottatok. — Akkor hát nincs meg. — Nincs. A fiatalember meghökken. Furcsa zavarba jön. Azt mond ja: — Kár. Különös egy dolog ez. Ez a két ember egymás mellett a padkán, a roskadó kicsi ház udvarán, az eresz alatt. Az öreg ember a helyi nemzeti bizottság első elnöke volt a faluban. Az első, akit választottak. Ez a fiatalember meg sorjában talán az ötödik, de a legfiatalabb elnök, amilyen csak akadt a faluban. Minthogy az öregember nem akar tudni semmit a krónikáról, elutasítást érez a hangjában és magatartásában. Vidámsága hirtelen elrekedt. Nem tudja, menjen-e, vagy maradjon. Maradni nincs oka, hirtelen búcsút venni nem mer, mert fél, hogy megbántaná az öreget. Félszegen üldögél, aztán mégis cihelődne. Az öreg rászól. — Mert kemény ember voltam? — Hát — az volt, Pali bátyám. — Aztán miért voltam én kemény ember, Béla öcsém? — Azt Pali bátyám tudja a legjobban. — Mert . . . — Mert ... a fiatalember szeme nagyot villan. Utóvégre Iliiért nem mondja egyszer a szemébe valaki az öregnek? — Emlékszik-e özvegy Takácsnéia, meg a négy pulya kölykére? Megvonta tőlük a cukorjegyet, inert nem tudta teljesíteni a beadást. Egy özvegy aszszony a négy árvával. — Olyan volt a törvény, meg a rendelet. Hát aztán? — Kisepertette a Felsősor szegényeinek kamráját. — Kisepertettem. Hát nem jól cselekedtem? — Konfiskáltatta Kis Gyulut, Barna Gézát, Kádárékat, meg a többit. — Meg kellett cselekednem. — Kulákot csinált jóravaló gazdákból, bár cselédet sose tartottak, földjük se ütötte meg a mértéket. — Mert spekuláltak. — Embereket csukatott le, — Hát az voltam. — Akkor hát? — Akkor hát mondd meg nekem, mindezek nélkül lett-e volna itt szövetkezet? — Nem tudom, Pali bátyám. — Azt mondod, nem tudod, de magadban azt gondolod, mért ne lehetett volna. Panaszkodnak rám az emberek. Tudom, panaszkodnak. De mi bajuk azoknak a panaszkodóknak? Bent vannak a szövetkezetben. Mind megtollasodtak. Mindegyik házat épített, és úgy épített, ahogy tudott. Ha másként nem ment, hát loptak. Mégsincs semmi bajuk. Én nem loptam és nem építettem. Látod? Jobb kezének hüvelykujjával háta mögé mutatott a vakolatát vesztő vályogfalra. — Mondd meg, becsületes ember vagyok én, vagy becstelen? — Csak kemény ember. — És a kemény ember becstelen? — Nem tudom. ^— Hát nem tudod. És azt tuclod-e, ml fán terem a szocializmus? — Tudom, jobban, mint Pali bátyám, mert Pali bátyám csak csinálta, de én abban nőttem, és vele nőttem. — Ügy? Az öregember hirtelen magábaroskadt. Végkép elszótlanodott. A homloka fölött kérdőjelet formáló ráncok még jobban elmélyültek, a szeme még jobban meghomályosodott. — Hát akkor nincs a krónika, Pali bátyám? Hallotta ugyan a fiatalember hangját, de mintha nagyon messziről érkezett volna a füléhez. Csak nagy, hosszú hallgatás után és nagy késedelemmel válaszolt. — Az a krónika az én krónikám. Volt — nincs, elmosta a víz. A fiatalember mdfehökkenve, zavarával küszködve rábámult. — Na, mit bámulsz, fiam? — Fáj így látnom, ebben a szegénységben, magányban és megkeseredettségben. — Én nem vagyok egyedül, — mondta konok megátalkodottsággal, pedig érezte, tudta, egyedül van. Észre se vette, mikor távozott el a fiatalember. Nagymessziről hallotta még hangját: — Isten vele, Pali bátyám. Mintha sírás csuklott volna fel abban a derűsnek Induló, tiszta férfi hangban. Hallotta a kiskapu csapódá sát, pmint nekiütődött a korhadozó faoszlopnak. És hallotta a súlyosan távolodó léptek zaját. Magasan a diófa ágai közt irgalmatlan vidámsággal fütyülni kezdett a feketerigó — Hé, hé, Béla öcsém, — hallotta a saját hangját valahoíjfian mélyről, belülről. — A kronika, a krónika ... — Mi is történt azzal a krónikával. — kérdezte önmagától, és verejtékes homlokához kapott. — Én magam vagyok az a krónika, csak újra kellene ír ni, hogy kiolvassák belőle az én fájdalmamat is. Kemény voltam, mert kemény volt az idő is, mely fölnevelt, ez az én bűnöm, — mondta magában, és újra visszasüppedt a gondolat nélküli süket csöndbe. Ködpárás szeme már nem tudta kivenni a környező tárgyak körvonalait és alakját, pedig napfény árasztotta el a kis udvart és az egész falu határát. BABI TIBOR őr Piflomdfok ALUN Dr. Vozár MÍKIUS danamocsl állatorvosi z emeletes ház előtt néhány méternyire hömpölyög a Duna, felületét a víz fehér fodrokkal csipkézi. A dunamocsi állatorvosnak telefonon jelentik, hogy az egyik pusztán egy tehén tőgygyulladást kapott, egy anyadisznó pedig ellés után belázasodott. Dr. VOZÁR MIKLŰS 31 éves állatorvos tipikusan urbánus enfber. Komárom, Kassa, Pozsony voltak életének főbb állomásai, felesége Marika pedig kassai, aki a „dunamocsi honfoglalást" megelőzőleg, életében talán négyszer vendégeskedett falun. Nem voltak falusi gyökereik, emlékeik között nóm őrizték szagos hárs alatt megbújó tornácos falusi házak képét. Idegenkéht, gyökértelenül érkeztek és ma már gyökeret vertek, itthon vannak a szépülő faluban, az emberek szivében. — Ugyanazon a napon volt a promócióra és az esküvőm ls Kassán — kezdi a vallomást dr. Vozár. .'—• Aztán 1964. április 15-től Komáromból jártam ki ide praktizálni, augusztus 15-én pedig végleg átvettem a körzetet. Annak ellenére, hogy állatorvosnak készültem, nehezen tudtam elképzglni a falusi életet. De olyan szeretettel, barátsággal fogadtak a mocsiak, hogy igazán könnyen beleilleszkedtem az új és számomra szokatlan környezetbe. Persze munka van bőven, öt puszta tartozik hozzám és bizony a „páciensek" látogatása jónéhány órai hintózást jelent, sokszor úttalan utakon, tengelyig sárban. Nem mondom, ha éjszaka egy nehéz elléshez hívnak, nem mindig tartom kimondottan nyugodtnak az életemet, de ez végül ls a foglalkozásomhoz tartozik és így azt mondhatom, hogy nagyon elégedett ember vagyok. Aztán jogos büszkeséggel vezet végig otthonában, mutogatja mit szereztek, sorolgatja jövő terveit. Benvitunk a „rumli-szobába" is,, ami a négy esztendős Vozár Péter birodalma, akit két nagymama ős két nagypapa kényeztet-becézget a szülőkön kívül, tehát érthető, ha a felhalmozott játékokhoz szükség van egy kis külön birodalomra is. A ház asszonya, Marika, 29 éves tanítónő, aki azonban nem erre a pályára készült, műszaki végzettséget szerzett és jelentősen jobban fizetett állást hagyot ott, amikor férjét a kis csallóközi faluba követte. — Miklós öt évig és három napig udvarolt. (Pontos asszonyka, állapítottam meg magamban.) Először nagyon féltem a falutól, de ma már úgy szeretem Dunamocsot. mintha itt születtem és mindig itt éltem volna. Gyorsan elrepült ez az öt -év. A fészekrakás gondjai, azután megérkezett Péterke. Emellett úgyszólván minden szabad időmet igénybe veszi a tanulás. Távúton szerzem meg a tanári képesítésemet. Még két év munka áll előttem. Szórakozás? Komárom közel van, ablakunk alatt folyik a Duna, itt a tévé, aztán néha összejövünk „mi mocsiak", beszélgetünk, tréfálkozunk. Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy egyszerűbbek az örömeink, ds egyszerűbbek a gondjaink is. A nagy, városi konglomeráclókban több a horzsolódásl felület, irigység, rosszindulat, a falusi közösség nyílt, őszinte és szereti azokat, akik szeretik a falut, akik Igyekeznek munkájukkal, tudásukkal segíteni a falu népét. Végtelenül nagy szeretet és kötelességtudás van ebben a nevetőszemü asszonyban és szinte muzsikál a hangja, amikor azt mondja, hogy „boldog vagyok, hiszen itt van a férjem, a gyermekem, a munkám, az otthonom!" Két nagyszerű ember társult ebben a házasságban, két erős, öntudatos, modern fiatal, akik nyitott szemmel járják az élet útját, akik hisznek a humanizmus szépségében és akik nagyon szeretik az embert. Ahogy elnézem dr. Vozár szálfa termetét, ahogy hallgatom hogyan di csekszik a falu eredményeivel, az újonnan épült áruházzal, a presszóval, amelynek bejárata előtt a paraszt ember leteszi a kapát, hogy ott bent kulturált környezetben megigyon egy — feketét, önkéntelenül a nevelésre, a szülői ház példájára gondolok. Mert a fiatal állatorvos, akif rövidnadrágos korából ismerek, nem véletlenül lett ilyen széplelkű ember. A szülői ház ban, amelyben felnőtt, maga előtt látta édesapja, Vozár Győző nemes pél dáját. Ezen a fiatal emberen látható, hogy milyen fontos a nevelés, hogy milyen erős hatása van az apa példamutató magatartásának, amelynek egyik leg főbb eszmei mondanivalója az hogy az ember álljon helyt mindenkor, min den körülmények között azon a he lyen, amelyet a társadalom rábízott. Ez az elv vált gyakorlattá, amikor dr. Vozár 1965-ben nem futott el a ha ragos hullámok elől, hanem napokig csónakban élt és segített menteni a falut, a feldúlt otthonok apró kin cselt, az állatállományt. Munkás hétköznapok követik egy mást, sokasodnak hónapokká, évek ké és' a kis Duna menti faluban a falu lakóival együtt dolgozik, harcol a szépülő holnapért Dr. Vozár, a dunamocsi állatorvos és felesége a tanítónő. Életük, munkásságuk példa lehet azok számára, akik most veszik át a diplomájukat és inkább lemonda nak hivatásukról, de nem vállalják a falusi életet. Amikor búcsúzóul összecsendülnek a poharak, a négy esztendős Vozár Péter a fülembe súgja: — Bácsi, ötven puszit küldök Ancsi nagymaminak, ötven puszit pedig Győző nagypapánaki Kicsi Péteri Átadtam az üzenetet. Neked pedig azt kívánom, hogy légy olyan ember, mint az apád és a nagyapád! -PÉTERFI GYULA