Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-26 / 174. szám, szombat

A fiatal lány kitárta műtermének, ablakat, s kiült a párkányra. A tizenötödik eme­letről úgy tűnt, hogy a gépkocsik apró bogarakhoz hasonlóan rajzanak. Pár centit las­san hátrált. Aztán felállt az" ablakdeszkára, egyik kezével az ablak peremébe, másikkal a falkiszögellésbe kapaszkodott. Lenézett, mint akit érdekel, hová is zuhan ... A szemben levő felhőkarcoló egyik emele­ten egy fehér köpenyes tisztviselő véletlenül arrafelé tekintett, és az ájulás környékezte ... A Kaliforniai Bank igazgatója, Marty Suliivan meghagyta titkárnőjének, hogy senkit se kapcsoljanak be hozzá, senkit az égvilágon. Mikor a telefon mégis-felberregett, az ősz ha­lántéké férfi haragosan röffent a kagylóba: — Halló! • — Bocsánat, uram, hogy zavarom, de az íig.y nem tűr halasztást. Kapcsolom a főnököt. — Te vagy az, Marty? — hallotta a kagyló­ban McLaine sheriff lágy baritonját. — Nem. nem én vagyok — tréfálkozott a bankár. — Miről van szó? Osztálytársak voltak valamikor. McLaine-t nem lepte meg a bankár élcelődése. — Miről van szó? — ismételte meg kérdé­sét, de hangjából most már bizonytalanság ér­ződött. — Glória, drága — suttogta —, előttünk az élet. Elutazunk, ahová óhajtod, mindent meg­kapsz tőlem, amit csak akarsz ... —. Richard —• szólt közte a lány —, te va­lóban 'mindent megvásárolhatsz. De nem vásá­rolhatod a szerelmemet. Craig lehunyta a szemét. Szóval vége. Min­den terve kudarcot vall? Nem, ez lehetetlen. — Rendben van. Ne szeress, de maradj élet­ben. — Élni? — Glória hangja keserűen resz«e­tett. A műterembe vállas férfi lépett te, rágógu­mival a szájában. A scheri'ff eléje ment. — Nos? — Előkészítjük a hálót. Meddig tudják még szóval tartani? McLaine szemével a mennyezetre nézett, és vállat vont. A tűzoltó kihajolt az ablakon. A tizenharmadik emelet ablakából acélrudak nyúl­tak ki. — Beszéljen vele, Craig — mondta McLaine. A fiú kiszólt valamit a lánynak. — Nincs erőm, hogy meghallgassalak — re­begte Glória. Felhallatszott a tömeg zúgása. „Cirkusz — gondolta Glória —, nekik én csak egy cirkuszi szám vagyok". GÉRARD LUCAS — MAURICE ROLAND: SZABADESÉS — A lányod... — mondta McLaine, és el­hallgatott. Mit csinált már megint? —" Még semmit. Ott áll műtermének ablak­párkányán, szemben a bankoddal. A tizenötö­dik > emeleten. A Kaliforniai Bank igazgatója úgy érezte, hogy a telefon kagylója kicsúszik a kezéből. Glória egyetlen lánya volt. Tizenkilenc éves. A lánynak a születésnapjára ajándékozta a bank egyik házában levő műtermet. Ő maga a város mellett lakott. — Lehetetlen ... — mormogta. — Tudhatod, hogy nincsenek ostoba vicceim — mondta a rendőr. — A lány ki akar ugrani az ablakon. M arty Suliivan üzletember volt, gyakorlati­lag semmi sem érhette váratlanul, mégis megkérdezte, bár ez a kérdés inkább jaj­gatásnak hangzott: — Glória? Miért? — Menj ki azonnal a bank elé, onnan látni a lányodat. Talán még megakadályozhatod ... A Kaliforniai Bank igazgatója helyére akasz­totta a telefonkagylót. Még azt is elfelejtette közben, hogy nem egyedül van az irodában. A sarokban álló dívány felől kacér női hang hallatszott: — Ki az a Glória? A legújabb flörtöd? Marty Sulivan az asszonyra pillantott, aki közben már rendbehozta az öltözetét. — A hátsó ajtón menj! De azonnal! ... — A tizenharmadikon kell a nájlonhálót kifeszíteni — mondta a tűzoltóparancsnok. — Persze, ez sok időt vesz igénybe És ha a lány leugrik . . A sheriff figyelmese-n hallgatta. Ez a kövér, széllesvállú tűzoltó értette a dolgát. — Időt kell nyerni — folytatta a tűzoltópa­rancsnok. — És az óriáslétra? — indítványozta McLai­ne. — A tizenötödikre? Már egész tömeg állt körülöttük, járókelők, a bank alkalmazottjai. Fiatalember furakodott előre. — Maga már tudja, Craig? — kérdezte Mc­Laine, s a kezét nyújtotta. — Suliivan hívott fel, mihelyt meghallotta magától. — Időt kell nyerni — mondta a rendőrtiszt. — Tűzoltók hálót feszítenek a tizenharmadik emeletre. Ez a legtöbb, amit megtehetnek. Menjen fel velük, és próbálja visszatartani a lányt. De nagyon kedvesen szóljon hozzá. Beszélje le, végre is a maga menyasszonya. A háznál zűrzavar uralkodott. A tűzoltók felszerelést raktak a liftbe. McLaine és Craig a „D" felvonón repült fel a tizenötödik eme­letre. Az ajtót már feltörték. Egy rendőr állt az ablaknál. McLaine félrelökte. — Menjen innét. Megjött a vőlegény. Craig nem látta a lányt. Már nem volt az ablakpárkányon. H árom lépésre az ablaktól, a párkányza­ton, egy kiszögellés mögött, a homlokza­ton levő kampós szegbe kapaszkodva állt Glória Suliivan. Mikor meghallotta Craig hang­ját, felé fordította nyugodt arcát és megszó­lalt: — Hello, Rich, ha egy lépést teszel felém, leugrok. — Ne butáskodj, Glória . .. Még annyi jó vár ránkl „Legfeljebb rád — gondolta Glória. — A legszebb jövő! Mint- apád egyetlen örököse." A lába kissé megcsúszott. — Ne, Glória, ne — kiáltott a fiatalember —, ne ugorj! — Akkor menj el az ablaktól! Craig visszavonult a szobába, lerogyott a dí­ványra és kearbe temette arcát. Aztán mégis visszament az ablakhoz. — Nem hallgat ráin! — Richard Craig arca sápadt volt. A tűzoltó karon fogta és leültette. Glória lebegett ég és föld között. A tömeg fe­szülten figyelt. A lány megkönnyebbülést ér­zett. Ismeretlen hang szólt hozzá az ablakból. „A következő" — gondolta. A következő egy ideggyógyász volt. Harmadik mondatánál Glória felemelte lábát a kő kiszögelléséről. Még egy mozdulat és le­zuhan. A pszihiáter is visszalépett az ablaktól. A lány ekkor ösztönösen megszilárdította helyze­tét. Hátán azonban végigfutott a hideg. Valójá­Iwn most ijedt meg igazán. — Glória, kislányom! Ez az apja. Félelme elszállt. Feléfordította arcát! — Apám — mondta fojtott hangon —, még csak te hiányoztál! — Figyelj ide, Glória .. . —- Mire figyeljek? Arra, hogy mit meg nem tettél értem? Hogy mennyi pénzt adtál? Vagy a szeretkezéseibe, amit a dolgozószobában mű­velsz? Marty Suliivan lehorgasztotta a fejét. — Szóval ez az oka . .. — Egyáltalán nem. Szegénv apám, te soha nem értettél meg és meg se kísérelted, hogy megérts. — Tudom, hogy sokat vétettem ellened, kis­lányom ... De tudod, hogy szeretlek. — Még három percig tartsa szóval — sutto­gott az apa mögött a tűzoltó. Suliivan bólintott, jeléül annak, hogy érti. — Mindent megadtam neked, Glória! — Bravó! Mindent megadtál! jachtot, autót, mindent, amit meg lehel venni... — Viszont visszautasítottad . . . — Mit utasítottam vissza? — Jacket... Ahá! Ez az a festő, akibe Glória tavaly nyá­ron beleszeretett. Mennyit zengedezett a tehet­ségéről, a kiállításáról. Neki azonban csak pár telefonjába kerül, hogy a kiállítás megbukjon és két lap elmarasztaló kritikát írjon. — Csak arra vártam, apám, hogy eljöjj, s most meghalok. — Glória! A lány azonban már repült is lefelé. .. A nájlonháló kitűnően működött, felfogta az esést. — Lassan. húzzák össze — rendelkezett a tűzoltóparancsnok. — Csak óvatosan! Nehogy kiugorjon a hálóból, mint egy halacska. M ikor behúzták a helyiségbe, a lány ma­gához tért és kétségbeesetten védeke­zett. Kiabált, hogy meg akar halni és sen­kinek nincs joga . .. — Hallgatlak! — mondta a sheriff. Marty Suliivan állt előtte és krákogott. Majd megszó­lalt: — Miközben a lányomat megmentettük, a bankot kirabolták. Minden alkalmazott az utcá­ra tódult, hogy lássa Glóriát. A semmirekellők! Közben a rabló megkötözte az őrt és 300 000 dollárral meglógott. — Látta valaki? — Nem, egyedül volt és álarcban. — Egyébként, hogy van a lányod? — Bentownban van, a villámban, megfigye­lés alatt. Holnap komolyan kell beszélnem vele . . ... Glória kinyújtotta kezét a paplan alól és tárcsázott: — Te vagy az, Jack? Minden simán ment? Örülök. Háromszázezer? Apa tombol... Nekem addig volt nehéz, amíg a tűzoltók kifeszítették a hálót. Attól féltem, hogy túl feszes lesz . és kiesem belőle... Megvetted már a mexikói re­pülőjegyet? Akkor este találkozunk, drágám. Fordította: Pető Miklós KARDVIRÁG Naponta fúrok a központi piacra. Akkor is megyek, ha nem kell semmit sem vásárol­nom, akkor is, ha esik az eső. Fogva tart színes áradata, kü­lönösen nyáron, amikor a stan­dok zsúfolva vannak zöldséggel és gyümölccsel. A saláta, a re­tek ott hervadozik a tűző nap­fényben, tulajdonosaik, a bol­gárok állandóan locsolgatják, élesztgetik őket, hogy megtart­•ták frlsseségükPt legalább ad­dig, amíg a vevő meg nem fi­zeti. Nos, éppen a fizetés körül vannak nézeteltérések. Amit az áru tulajdonosa megállapít, azt a vevő drágállja. Ezen nem lehet csodálkozni. Amikor a frarfiol megjelent a piacon, darabja 8—10 koronába kerüli. Csak akkor lett olcsóbb, amikor a zöldséges boltjaink­ban is megjelent. De akkor az ára 8-ról hirtelen 4-re, sőt 3 koronára zuhant. Így volt ez a paradicsommal is. Az ár 18 ko­ronával kezdődött és most 5-nél tart, de még tovább fog esni. A paprika azonban tartja ma­gát. Még ma is — e hó 24-én — 2 koronát kértek egy papri­káért. Ha ebből, mondjuk, 10 darab egy kilogramm, akkor ez annyit jelent, hogy a paprika drágább a déligyümölcsnél, a banánnál. De az emberek azért veszik. Cseresznyéért <5—7 koronát fi­zetnek, meggyért pedig 10 et. A standokon pillanatnyilag rengetek a barack. 10—12 ko­ronáról most ez is 4—5-re zu­hint. Ám rfemcsak az ennivaló, u zöldség és a gyümölcs drága, de a virág is. Egy szép rózsa vagy kardvirág ma is 3—4 ko­rona. A piacon rengeteg van belőlük. Ragyogó színeikkel tarkítják a piac sokféleségét. Az izzóvörös kardvirág játssza most a prímet, ezért eleinte 8 koronái kértek darabjáért és most, ha vörös színe szép, bár­sonyos, 5 koronát kérnek és ad­nak érte. ' Az árak itt, a piacon minden rendelet nélkül szállnak fel, vagy zuhannak le. Olyan ez a piac, mint valami provinciális tőzsde. Ha valaki bizonyos ér­tékpapírt a piacra dob, és a lö­kés nem tudja megvásárolni, akkor esik az ára. Az áruval is hasonló a helyzet, ha sok van belőle, esik, ha kevés, emelke­dik az ára. Mindez nagy izgal­mak közepette, de a legnagyobb csendben és rendben zajlik le. Aki mesterségesen akarja az árat tartani, az bukásra van ítélve, az vevőre nem akad. A minap tanúja voltam a kö­vetkező közjátékjiiak: vasarnap volt, délelőtt, rengeteg kardvi­rág árasztotta el a standokat, és mintha az eladók összebe­széltek volna, mindenki rózsa­színűt hozott. Három korona volt darabja. A vevők azonban csak elvétve vásároltak. Ezek közt is főleg a fiatalok, a ta­pasztalatlanok, akik még nem ismerik a pénz értékét. Az idő­sebbek azonban lesben álltak, miközben gyönyörködtek a ró­zsaszín árnyalataiban, vártak, érezték, hogy a légkör tele van feszültséggel és az ár körül va­lami történni fog. Sejtelmeik sem csaltak. Egy­szerre csak figyelmes lettem arra, hogy az egyik standos egy cédulát tett ki kardvirág­csokraira, hogy darabja két ko­rona. A vevők nyomban körül­vették, mint méhek a kaptárt, és vásároltak, sőt egyesek azt is mondták, hogy a vevők közé egy kofa is férkőzött. „Kettőért veszi, és majd négyért adja el" — beszélték egymás között az asszonyok. És valóban, egy jó húsban levő élelmes, élénk sze­mű asszony vett vagy húsz da­rab kardvirágot. Dehát senkinek nem lehet megtiltani, hogy vi­rágot vásároljon. Viszont azt sem lehet megtiltani, hogy ol­csóbban adja. Pedig próbál­ták... Egy idősebb ' úr lépett egyszerre az eladóhoz, és hara­gosan sziszegve mondott neki valamit. Erre az eladó, aki fia­talember volt, kirobbant. Mit? ... Fenyegetni mer? Hát csak vigyázzon magárai Én any­nyiért adom a virágot, ameng­nyiért akarom. Az enyém — kiáltotta — és magától nem fo­gok külön engedélyt kérni, hogy mennyiért adjam darab­ját. Az öreg látta, hogy emberére akadt, és riadtan elkotródott. A túlsó oldalra ment elhagyatott kardvirágaihoz, amelyeket 3—4 koronával árusított volna, ha van, aki megvegye. HASONLÍTOK Évekkel ezelőtt egyszer meg­állítottak az utcán és jelelős­ségre vontak, hogy miért nem fizetem ki a két vagon szénái. Ámulva néztem az idegenre és zavartan, kissé hápogva azt mondtam nfik'i baqy ne hara­gudjon rám. de én őt nem is­merem, és soha az életemben nemcsak hogy két vagon szénát nem vásároltam, de soha eszembe se jutott, hogy ilyen üzletet lebonyolítsak. Az idegen, miután alaposab­ban megnézett, hitelt adott sza­vaimnak, beismerte tévedését, bocsánatot kért és távozott. Ak­kor gondoltam fájó szívvel ar­ra, lám, összetévesztenek vala­kivel, olyannal természetesen, aki tartozik, de még véletlenül sem tévesztenek össze olyan valakivel, akinek tartoznak. Mert bizony jól esett volna ak­koribanT ha valaki az utcán nagysietve megállít. kiveszi pénztárcáját, kiszed onnan egy nagy két százast, és nekem ad ja azon a címen, hogy tartozik nekem. Én bizony a meglepe­téstől egy szótőéin szóltam vol­na, a „naijy éhség"' korszaká­ban erre nem k" ňalfyon lett volna lelkierőm. CSOKOLÁDÉ Már elmondtam azt az esetet, amikor csokoládét vásároltam a cukorkásboltban, kifezettem, de a vásárolt édességet ott hagy­tam. Másnap azonban a kiszol­gáló asszony emlékezett rám és visszaadta nekem az elha­gyott édességet. Azt azonban nem mondtam el, amikor egy ízben az elha­gyott csokoládét nem kaptam vissza, mert a kiszolgáló kis­asszony elfogyasztotta. Hozzá kell tennem, hogy a kisasszony igen szép és csinos volt. Főleg u mandulafehér fogaira emlék­szem, a mosolyára, amely i/on­zó és tudatosan elragadó volt. Azért mondom, hogy tudatosan, mert a hölgy pontosan tudta, mily erő rejlik a mosolyábatu Aki azonban ezt a vonzó mo­solyt nem respektálta, annak iaj volt. Így volt ez velem is, amikor visszaköveteltem a 15 deka mandulás nougatOl, amit húgőni gyerekeinek vásároltam és sajnálatomra egy szemet sem adhattam nekik, mert ki­derült, hogy semrňiféle csoko­ládém nincs. A szépfogú hölgy erre szemrebbenés nélkül, hi­degen azt válaszolta, hogy itt nem maradt vissza semmilyen nougat. Erre én arra hivatkoztam, hogy a reggeli órákban itt fúr­tam és a tanulólány azt mond­ta, hogy igenis maradt. — Ha maradt, akkor adja ő magának a mandulás nougatot. — Azaz éppen, hogy ő nem adhatja — válaszoltam —, mert azt mondta, hogy maga vitte el. — Hogy én ... — ismételte, és varázslatosan szép szeme a haragtól szikrázott, és mandu­lafehér fogai közül a gyűlölet sziszegve szűrődött át felém ... — No, majd adok én neki. Ekkor már én is dühös vol­tam. Emelt hangon, azt mond­tam neki, hogy ne kiabáljon, ne lármázzon és ne fenyegessen senkit, hanem nyugodtan vallja be, hogy elfogyasztotta. Az ügy ezzel rendben is volna, sőt azt is megteheti, hogy megköszönt nekem ezt a váratlan, meg nem érdemelt ajándékot. A tenger haragos zúgásához hasonló morajt hallottam még, amikor becsuktam magam mö­gött a bolt ajtaját. Nem mertem hátrafordulni, a tüzet okádó szép hölgy felé. E válságos per cekben keserű lett a szám íze, mindenre gondoltam, csak édes­ségre nem. SZABÓ BÉLA llllllllll

Next

/
Oldalképek
Tartalom