Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-20 / 29. szám, Vasárnapi Új Szó

/ Slawomir Mrožek két karcolata rr Bűnügyi elbeszélés Ogy éreztem: veszély fenyeget. Örökös rettegésben éltem. Féltem az emberektől. Annyira vágyódtam a biztonságérzetre, hogy a menedékhely gondolata lassanként rögeszmémmé vált. Szabad ember létemre nem örvendeztem kellőképpen e kiváltságomnak. Mit is várhattam volna az emberektől, akik utamba akadtak?. Mind sorra rám kényszerítették jelenlétüket, de valódi szándékaikat nem árulták el. Ez csak növelte nyugtalanságomat. Görcsös belső remegéssel készültem minden újabb találkozásra. Amikor például megálltam egy kisebb téren, s láttam, hogy meszsziről közeledik valaki hozzám, arca üdvözlő mosolyra rándul, keze kinyílik felém — egy szempillantásra felvillant bennem a kétségbeesett remény, hátha visszafordul s magamrtť hagy. Mégis mindig sor kerül a találkozásra, a közösségre, az alkalmazkodásra, s a veszedelem sötét felhője emelkedett fölénk, bármily kegyes is volt aznap az Időjárás. Az ember, aki szembe jött velem, már messziről iszonyú kövérnek látszott. Mellénye kigombolva vastag mellén, gallérja kigombolva hájas nyakán, nadrágja kigombolva óriási pocakján. Hatalmas könyökének hajlatán, alsó- és felsőkarjának hústömegei közt, kosárka lógott, bizonyára bevásárlás céljából, olyan áruk számára, amelyekre a háztartásban, s legfőképpen a jó konyha tartásához van szükség. De nem ez volt a meglepő, hanem az egész testét megremegtető, harsogó nevetés. A kövér elment mellettem, anélkül, hogy figyelemre méltatott volna — teljesen átadta magát a zengő kacagásnak. Testének minden kis halma és völgye ugrált — olyan volt ez a test, mint egy hatalmas birodalom, amely nem ismert pontosan saját határait. Gyors léptekkel távolodott — nevetéséről ítélve, a piac felé. En pedig tovább mentem a csinos kis fasorban. Kétfelől kertes házikók és villák árasztottak kellemes hangulatot lakóira és a járókelökre. Vegyük még hozzá a déli verőfényt s a májust zöldet — s megkapjuk ama nap képét és illatát. Ekkor ismét dörgő nevetés ütötte meg a fülemet, s két rendkívül kövér emberre esett pillantásom: tarka festékfoltos kék darócruha volt rajtuk, s ugyanolyan sapka — az egyik házikó utcafelölt drótkerítését festették zöldre. A kerítést belülről sürü élösövény fedte, mögüle harsány kacagás és kertészolló csattogása hallatszott.-A kövér mázolók ecsetjükkel hadonásztak, s valósággal gurultak a nevetéstől — minden nevetésükre hasonló kacaj felelt a kerítés másik oldaláról. Megálltam és benéztem a kissé nyitott kerti ajtón. Barátságos, nagy villát pillantottam meg: inkább kövér volt, mint magas, falai gondtalan pasztellszínekre festve, ablakbélései fénylettek a frtss fehér máztól. A tiszta üvegek mögött függönyök és virágok. A ptros tetőn a csillogó, ezüstös bádogkakas is meglehetősen kövérnek látszott, majdhogynem gőmhöli/Oriek Elutazzam valahová, a pusztaságba? De hiszen ez még rosszabb. Nem. A magányba vonulni, csak azért, hogy naphosszat lessem, nem bukkan-e fel ember az úton? Mindenfelől leselkedett rám a veszély, míg végül is elviselhetetlenné vált. Vettem egy sátrat meg mindenféle felszerelést, ami a táborozáshoz elkerülhetetlenül szükséges, s a rendőrkapitányságra siettem. Tábort ütöttem az őrszoba sarkában, nem messze a korláttól, amely előtt éjjel-nappal őrködött az ügyeletes őrmester. A levegő itt fülledt volt. A mocsokkal és porfogó pasztával vastagon borított padló kellemetlen szagot árasztott. Az ablak a sivár tűzfalra nézett; ezért még nappal is félhomály uralkodott a szobában, éjjel pedig egy fájdalmas fényű, csupasz villanykörte minden repedését is foltot kirajzolt a barna falakon. Az őrszobát kettéválasztó korlát lécet közt láttam az őrmester örökösen poros csizmáját: a bal csizmasarka kopottabb volt, mint Az élösövény mögött három hústorony állt: kordbársony-nadrágjuk kínlódva feszült vastag derekukra, nadrágtartójuk pattanásig nyúlt. A gallyakat nyesték, de nagyon kellett vtgyázniok az ujjukra, mert rázkódva nevettek, mint az eszeveszettek. — Különös ház — gondoltam. — Vajon lakik-e benne még valaki, s ha igen, az is ugyanilyen kövér-e vajon? És miért nevetnek mind? Annyira fúrta oldalamat a kíváncsiság, hogy kihasználva a hájasok vidám és szorgós óvatlanságát, besurrantam a kertbe, jóllehet nem szeretek tolakodni. — Megpróbálok benézni a hátsó ajtón — mondtam magamban. — Ha észrevesznek, úgy teszek, mintha én volnék a tejes. Bár felvoltam készülve rá, mégis, amikor a ház sarkához közeledve újabb hahotázást hallottam, elégedetlenséggel vegyes félelem fogott el. Óvatosan kinéztem a sarok mögül. Hatalmas kert tárult elém, de nem volt benne zöldség, csak virág, éspedig rózsa — nem emlékszem, hogy valaha életemben láttam volna egyhelyütt ennyi rózsatövet. Húsz-harminc lépésnyire tőlem négy hájgombóc hengerelte a salakos kis fasort — egy kertész-henger elé voltak fogva, mint a régimódi négyesfogatokba a lovak. Színes ruhájukban, kockás ingükben még kövérebbnek látszottak. Minthogy most már érzékenyebb volt a fülem a nevetéssel kapcsolatos dolgokra, világosan meg tudtam különböztetni az első mélyhangú „hu-hu-hu"-ját a második őszinte „ha-ha-ha"-jától, a harmadik szkeptikus, intellektualtzált „he-he-he"-jétől. Azt is megállapítottam, hogy — éppúgy, mint a kerítésnél meg az élősövénynél foglalatoskodók — nem egyenként nevetnek, egymástól függetlenül, hanem valamt nagy egyetértésben, olyasmin, amiről csak ők tudnak. Semmit sem szóltak, csak időről Időre fölkacagtak, s ha csak ránézett egyikük a másikára, mintha emlékeztpfné valamire, márts elemi erővel tört a jobb. De biztonságban éreztem mgam békességben, oltalom alatt — először életemben. Az utcán, még a kapitányság közelében is, sőt, még a lépcsőn is, bárki meglophat, arcul üthet, elgáncsolhat. Mi haszna, ha rendőrt hívok, sőt mi haszna, ha a rendőr nyomban meg is érkezik, s elfogja a támadót? Itt végre megpihenhettem. Önmagam lehettem, Az őrszobára embereket kísértek be, olyanokat, akiknek puszta látása is a félelem görcsös rohamát idézi fel bennem, ha másutt találkozom velük. Tolvajokat, részegeket, dagadó izmú verekedőket. Itt nem féltem tőlük, hisz fogva voltak, sőt mi több: csakhamar valami sajátságos öröm forrásává váltak számomra. Például éjszaka, ahogy elnéztem, mint várják a padon ülve, mikor kerül a kihallgatásukra sor, nem egyszer kiolvastam a szemükből, micsoda fájdalmat okoz nekik az én takaros kis táborom látványa. Minő érzések tükröződtek az elavult, a bűnözés és kicsapongás bélyegétől elrútított arcokon, amint színes plédjeimre, csillogó kis fazekaimra, plasztika-bögréimre néznek, erre a kis kemping-háztartásra, melyből az egészség, derű, a tiszta és higiénikus életmód levegője árad! Gyűlölet, mohó bírvágy, az ártalmatlanná tett brutális pusitító erő kínja. Örák hosszat elnéztem őket, fortélyosan felfújt matracomon, az államig felhúzott, tiszta, fehér paplanhuzat alatt. Megejtett a becstelenség — a mesterséges, hivatalos hatalom által oltalmazott gyenge ember szadizmusa. Odáig fajult a dolog, hogy csalódást éreztem, ha a rendöröknek olykor nem akadt dolguk. Felélénkülve vártam minden szombatról vasárnapra virradó éjszakát. Ilyenkor zsúfolásig megtelt a helyiség, s én teát forráztam tuki belőlük a jókedv. A kitörések közti szünetekben szuszogva, apró léptekkel húzták a hengert a kert mélye felé. Fölhasználtam egy ilyen pillanatot, s belopóztam a sötét előszobába. Két ajtó nyílt innen, az egyik jobbra, a másik szemben. A szemközti ajtó mögül nagy kopogás, darálás, kaparás, zúgás, bugyborékolás és hahotázás hallatszott. Belestem a kulcslyukon. A-tágas fehér konyhában öt rengőhajú szakács sürgölődött buzgón, s közben mind az öt dülöngélt a nevetéstől. Körülöttük ragyogott, csillogott minden: a csempe, az alumíniumedények, a sok kifényesített sárgaréz edény meg az ezüst evőeszköz. Belöktem a jobboldali ajtót: hosszú folyosó vezetett a lakás belsejébe. Amint becsuktam az ajtót magam mögött, nem hallottam már nevetést, se lármát: hirtelen csend borult rám. A fényesre kefélt parketta sötéten ragyogott. Kétoldalt rengeteg ajtó nyílt jobbra ls, balra ls; némelytk kl volt tárva, úgyhogy benézhettem a hájasok szobáiba: mindenütt széles díványok, párnák, kerevetek, pamlagok, szófák. így érkeztem, a folyosó végére. Az utolsó ajtó előtt nagy kutya feküdt; kövér volt, túlságosan kövér ahhoz, hogy bármi iránt is érdeklődjék. Ráadásul még rista-módszerrel, lyukacsos alumíniumtojásban, közvetlenül e durva szenvedélyektől hányatott életű férfiak lába előtt, kiket az éjszaka viharos hullámai vetettek ki ide, valahonnan túlról, az őrszoba meghitt falain kívül acsarkodó város mocsaras örvényéből. Hiszen gonosztevők voltak mind. Egyszer épp egy ilyen éjszakán különösen riasztó külsejű részeget kísértek be. Széles majom-váll, mélyenülő szempár az alacsony, benőtthajú homlok alatt. Az imént ölt meg egy embert. — Ártatlan vagyok — jelentette kl rögtön a kihallgatás elején. — Igen? — kérdezte az őrmester. — Akkor talán megmondaná nekünk, hogy ki a gyilkos? — Öl — felelte a gonosztevő, és rám mutatott. — Ö az! Idétlen vádaskodás, nyilvánvaló ostobaság. Nyilván a rendörök is tisztában vannak vele. Épp egy dzsemes konzervet nyitottam ki, amikor kivezették a szobából. Istenem, hová jutnánk, ha minden gyilkosnak hinne az ember! — 0 volt az, ő az! — kiáltozta cellájából a gonosztevő. — Kimegyek a szükségemet végezni, mindjárt visszajövök — jelentettem be az őrmesternek. Meglapultam a folyosón. Megkönynyebbülten állapítottam meg, hogy a kaput nem őrzi senki. Otthagytam gondosan berendezett kis táboromat, és kereket oldottam. Elmenekültem a sötétségbe, a nyirkos szélben imbolygó utcai lámpák közé. úgy tetszett, hogy egy bizonyos sajátos kutya-ásítássál ásít: úgy széthúzta a száját, mintha ő is nevetne. Kinyitottam az utolsó ajtót. A szoba ablakát vastag függöny sötétítette, de a délutánt nap átvilágított a négyszögletes, narancssárgavörös csíkos vásznakon. Egy mély karosszékben (bőrhuzatok illata töltötte be a hűvös, félhomályos szobát

j inas, sovány ember ült. Arca hosszúkás volt, aszott, vékony, Igazi agárarc. Előtte az asztalkán földgömb állt. — Tehát csak tizennyolcan vannak — gondoltam megkönnyebbülten. — A kutyával, a szélkakassal és a földgömbbel együtt tizennyolc kövér. A sovány ember szótlanul nézett rám a szomorú szemével. — Min nevetnek annyira? — kérdeztem. A sovány elfordította tekintetét. Hosszú, vékony, csontos ujjával meglökte a földgömböt: az könnyedén, lassan megfordult a tengelye körül. — Hogy min? — szólalt meg végül. — Rajtam! KERÉNYI GRÁCIA fordítása