Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-20 / 29. szám, Vasárnapi Új Szó

x 5 V

ilágtalan emberrel ritkán találkozunk. S ha mégis, csupán elmaradhatatlan fehér botját vesszük észre és 'továbbmegyünk. A korunkra oly jellemző mindennapi rohanás közben alig akad időnk néhány percre elgondolkozni azon, hogy milyen lefiet vak embertársaink élete. Talán csak annyit tudunk róluk, hogy a forgalmasabb útkereszteződéseknél rendszerint segítségre szorulnak: valakit megkérnek, vezesse át őket az úton. Talán még arra is gondolunk ilyenkor, hogy a világtalanok nyilván valamilyen rokkantsági segélyt kapnak, s abból élnek. Pedig nem csak ennyiből áll a vakok élete, világa, amely térben és időben ugyan azonos a mienkkel, s mégis egészen más világ. Az örökös sötétség világa, melyről a látó embernek még akkor is csupán elképzelései lehetnek, ha igyekszik megismerni azt. Általában csak annyit tudunk, hogy szörnyű lehet nem látni. Még elképzelni sem merjük, mit kellene átélnünk, ha elvesztenénk szemünk világát. Egyszer egy katonatársam robbanás következtében megvakult. Térdre borulva könyörgött, hogy öljük meg, mert szörnyű a vakság, és nem akar 'tovább élni. Kórházba szállítás után megevett egy egész skatulya gyufafejet, de az sem „segített" rajta: életben maradt. Néhány hét múlva kigyógyították: visszanyerte látását. Aránylag rövid ideig tartó vakságára még ma is mint élete legszörnyűbb élményére emlékezik. A világtalanság tehát szörnyű. Persze tévedés lenne azt állítani, hogy a világtalan ember az életnek semmilyen szépségét nem ismeri meg. Sőt, vak költőkről is tudunk, akik megénekelték az élet szépségeit. Ismerek egy idősebb vakot — ma boldog nagyapa —, aki mögött eseményekre nők — egy kis műhelyben apró fémlemezekbe menetet vágnak, vagyis anyacsavarokat gyártanak. Ezeket a csavarokat a másik műhely dolgozói egy kockacukor nagyságú porcelándarabra csavarják. Ebbe a műhelybe lépve a fürge ujjakat figyelve észre sem vesszük, hogy akik itt dolgoznak — vakok. Legalábbis a többségük. Ahogy elnézem őket, bizony nem tudom megállapítani, melyikük lát egy keveset, hiszen valamennyien egyforma ügyességgel végzik részben mechanizált, egyhangú munkájukat. A mechanizáltság abban áll, hogy a csavart egy kissé módosított kézi meghajtású fúrógép segítségével forgatják meg. Egyik kezükkel felveszik a porcelándarabot és a csavart, a másik kezükkel pedig ráhelyezik az anyacsavart s egy fordulatot végeznek a fúrógép tekerőjével. Néhány másodpercig tart csupán egy csavart átfűzni az előzőleg kifúrt porcelándarabon és rácsavarni az anyacsavart. — Hány darabot csavaroz össze naponta? — kérdem az 55 éves O. Kolariktól. — Kétezret — válaszolja higgadtan. Amikor megkérdezem, nincs-e kifogása az ellen, hogy neve az újságba kerüljön, így szól: — Miért éppen engem választott ki? — Mert látom, hogy milyen ügyesen végzi munkáját — válaszolom. — Akkor másról kellene írnia, mert vannak akiknek sokkal nagyobb a napi teljesítményük, mint az enyém — szerénykedik. De azért nagyon készségesen válaszol további kérdéseimre. — Mennyi a napi keresete? — érdeklődöm. — Ez a teljesítménytől függ — ben gazdag élet áll. Olyan élet, melyről nemcsak, 6, hanem bártei elmondhatná, hogy szép is. Persze valaki azt hihetné, hogy a világtalanok életében ls akadnak kivételes esetek. És ez nyilván Igaz is. Ám egyáltalán nem kivételes jelenség, ha a világtalan ember megtalálja az élet értelmét, sőt nem feltételezhető, hogy a vakok közt — összehasonlítva a látó emberekkel — nagyobb lehet az aránya azoknak, akik az életet értelmetlennek találják. Ahhoz pedig, hogy az ember ne érezze magát feleslegesnek, valami olyat kell tennie, amiből embertársainak, vagy a társadalomnak is haszna van. Más szóv dolgoznia kell. Igen, a vakok ls dolgoznak. A legkülönfélébb munkákat végzik: kosarat fonnak, telefonközpontot irányítanak, kézimunkáznak és szinte a végtelenségig sorolhatnánk, mi mindent végeznek. Hogyan? Ugyanúgy, mint a látó ember, Olykor talán még pontosabban és lelkiismeretesebben ls. Erről meggyőződhettünk a rokkantak bratislavai szövetkezetének báhonyi részlegében is. Az ott dolgozó vakok a világtalanok ottani szociális intézetének tagjai. Az intézet gondoskodik a kosztjukról és a lakásukról, a ruházatot saját maguk veszik meg — a fizetésükből. Az üzem munkatermeiben O. Gejdošová, a szövetkezet alkalmazottja kalauzolt bennünket. Tőle tudtuk meg, hogy a szövetkezet a vakokon kívül egyéb csökkent munkaképességű dolgozókat is alkalmaz, főleg villanylámpákhoz szükséges alkatrészek gyártására A vakok elsősorban kefekötéssel foglalkoznak. A csökkent munkaképességű dolgozók — többnyimondja. — Ezer darab után 15 korona 50 fillért fizetnek. Azt is megtudom tőle, hogy nemcsak a pénz miatt dolgozik. A munkát mindig szerette. Régebben a a szakmájában, vagyis kefekőtőként dolgozott. Kisgyerek korában, vakult meg, a látóvilágra már egyáltalán nem emlékszik. Vannak testvérei ls, de a szülői házban már nagyon régen nem járt. Szabad idejében legszívesebben rádiót hallgat. Régebben tagja volt az intézet énekkarának is, de azj sajnos, egy ideje szétesett. Ismeri a vakírást, de ma már keveset olvas. A hazai és külföldi eseményeket a rádióbői kíséri figyelemmel. Amikor megkérdem, mi a kívánsága, a válaszon nem kell soká gondolkodnia. Ezt feleli: »

>—- Azt kívánom, hogy mihamarabb kijussunk ebből a nehéz politikai és gazdasági helyzetből — mondja. Majd nagyon tisztán csengő, őszinte hangon hozzáteszi: — És, hogy béke legyen az egész világon. Aztán tovább megyünk a tágas műhelyben. Kissé odább a kefekötők szorgoskodnak. Egy idős, kövér aszszony a többiektől eltérően ügyetlenül fűzi a szőrt a drótba. Lassan dolgozik, és észrevehetően nagy akarással végzi munkáját. Nem tudom, milyen a napi teljesítménye, mi az eredménye óriási akarásának. Talán egy kefe, talán kettő vagy három. Egy azonban biztos: bizonyítani kívánja a szerencsétlen ember, hogy ő se felesleges. Hogy ő is termel, teremt. Az ő keféinek is hasznát fogják venni az emberek. Egy szőke férfi a kefék és a meszelők befejező munkálatait végzi: arA vakok az élet legkülönfélébb szakaszán hasznos munkát végeznek. Képünkön egy vak férfi telefonközpontot kezel. (ČSTK felvételef Géppel dolgozik a 36 éves, rendkívül rokonszenves Bencsík József is. Németországból hozott, a kefekötésnél használt gépének előnye, hogy pontosan annyi szőrt „markol" egy szerre, amennyi a falemezbe fúrt, kis lyukakba egyszerre éppen belefér. Bencsík József tíz éve ól a báhonyi Intézetben. Szakmáját a lőcsei iskolában tanulta. Havi keresete 900—1000 korona. Ezenkívül kap 400 korona segélyt ls. — Mire költi a pénzt? — kérdem. — Szeretek szépen öltözködni — mondja. — Például csak dederon inget vásárolok. Azt nem kell vasalni. Néha haza ls küldök pénzt. — A bevásárlást egyedül végzi? — Kisebb dolgokat magam vásárolok. Még a cipőt is megveszem. A ruha vásárlását azonban másokra bízom. Itt a faluban vannak barátnőim, azokra. Velük is mosatok. őszintén kitárulkozik, mindenre nyíltan válaszol. Ezért bátorkodom mekérdezni: — Szerelmes volt-e már valaha? — Sajnos, még nem — mondja. Azt ls elmeséli, hogy hathónapos kora óta nem lát. Egy sikertelen operáció következtében veszítette el látását. Kedvenc szórakozása többféle van. Szeret rádiót hallgatni, olvasni és sakkozni. A „fehér" figurákat úgy különböztetik -meg a „feketéktől", hogy azoknak egy kis szöget vernek a tetejükbe. Tapintás segítségével állapítja meg azt is, hány óra van. Karórájának számtábláján a számok helyén kissé kiemelkedő pettyek vannak. Kedvenc szórakozásairól beszélve azt is elmondja, hogy régebben totőzott is. Futballmérkőzést ugyan sohasem látott, mégis „totózott". Sőt, előfordult, hogy harmadik-negyedik díjat nyert is. Ha sok pénzt nyert volna, hazaadta volna szüleinek, akik Sávolyon laknak. Szülőfalujában szokta tölteni a szabadságát ls. Már alig várja, hogy ismét hazamehessen. Otthon az egész falu Ismeri, sok a barátja. — Hogyan utazik haza? — érdeklődöm. — Teljesen egyedül — válaszolja. — Nagyszombatig személyvonattal utazom, onnan pedig gyorssal. Anélkül, hogy megkérdezném, tudom, melyik állomáson áll meg a vonat. Amikor legnagyobb kívánsága felől érdeklődöm, ő is azt válaszolja, amit O. Kolarik: hogy béke legyen az egész világon. Azt hiszem, ez is azt bizonyítja, hogy a vakok is szeretik az életet. Azt az életet, amely sivárabb és kegyetlenebb, mint , a látó emberé. FULOP IMRE ra a falamezre, amelybe a szőrt fűzték, sima felületű falemezt szögel. Előb pontosan összeilleszti a két fadarabot, aztán négy vasszöget ver elé. Az egész művelet talán egy percig se tart. Csak akkor tart valamivel tovább, ha netán elgörbül egyegy szög. Az elgörbült szöget egy ár segítségével felállítja és fogóval kihúzza. — Az is megtörténik, hogy véletlenül az ujjára üt a kalapáccsal? — kérdem a villámgyors mesterembert. — Ez még véletlenül se történik meg — mondja mosolyogva. — Már nem is emlékszem, mikor ütöttem az ujjamra. Amikor megtudja, hogy riportot írunk róluk, nem tagadja: újságíróknak nem szívesen mond valamit, mert szerinte azok a dolgokat elferdítve írják meg. Egyszer például azt írták, hogy nagyon elégedett a keresetével, pedig ő azt nem mondta. Amikor azonban megtudja, hogy az Oj Szótól vagyunk, megered a nyelve. A nevét is szívesen elárulja: Ján Kováinak hívják. Magyarul ls ért. A családja Szímőn lakik. Egy kislányuk van. A felesége is csökkent munkaképességű. A családjához minden hét végén rendszerint hazautazik. Amikor keresete felől érdeklődöm, ezt mondja: — Csak koldusbotra keresek: 800— 900 koronát. Ez bizony nagyon kevés. Nemcsak problémáiról beszél szívesen, hanem mestersége műhelytitkairól is. Bemutatja, hogyan kell gépp • egyenesre vágni a kefe szőrét. A villanymeghajtású, éles késsel felszerelt gépet nagy magabiztonsággal kezeli. Gyorsan dolgozik, de óvatosan. A világtalan embernek talán a legtermészetesebb tulajdonsága az óvatosság. HOBnenEBEBaBBBB SSíl