Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-13 / 28. szám, Vasárnapi Új Szó

Norbert Frýd, neve nagyon jó hangzású az irodalmi világban, ám talán csak a beavatottak tudják róla, hogy meséket is ír. Hogyan jut el egy ismert felnőtteknek író szerző odáig, hogy gyermekirodalommal is foglalkozzék? — Tulajdonképpen ón is azzal kezdtem, amivel minden prózaíró — « költészettel. Később úgy 16 éves koromban már élceket is Írogattam és cikkeket a különböző diák és ifjúsági lapokban. Nemsokára következett a rádió, az első rádiójátékom a gyermekekhez szólt. „Lázadás az Írógépben" volt a címe. Röviddel az adás után felkeresett Karel Synek, kiadó, egy nagyon tehetséges fiatalember, aki nagy lelkesedéssel Igyekezett összehozni egy lehető legmodernebb gyermek- és ifjúsági könyvkiadót. Egy-két dolgomat kiválasztotta, és ezeket miután rádiójátékok voltak, átírtam prózába. így látott napvilágot az „Engedjétek a nagybőgőt a rádióba" című könyv, amely Itthon nagy tetszést aratott, sőt nyomban hollandra is lefordították. Ugyanaz a könyvecske még a háború előtt kijött Jugoszláviában, a háború után pedig négy kiadásban jelent meg Németországban és Ausztriában. A meséket egyébként átvették a mexicóiak és a lengyelek is. Nyilván a sikerről tanúskodik az is, hogy nemsokára a világháború után négy mesét megfilmesítettek. Később már nem jutottam hozzá a mesékhez. Regényeket kezdtem írni, Mexicóba utaztam ... Csupán most az utóbbi időben, amikor a Családi Krónikát írom és bizony nem éppen legnagyobb sikerrel, térek vissza ismét a mesékhez és az első mese/I könyvem új változatának a gondolatával játszadozom. 9 A kislánya is ismeri a meséit és tetszenek neki? — Természetesen ismeri őket, hogy tetszenek-e neki, azt ne tőlem kérdezze! # Ön szerint mi a nehezebb: mesét írni, vagy prózát? — Szerintem nagyon nehéz a meseírás, különösen ha a ragyogó népmesék konkurrenciájára gondolok. Amikor az első meséket írtam, akkor még nagyon fiatal voltam és vakmerő. Nem volt még gyermekem s így a bennem rejlő gyermeknek meséltem. Különben a bennünk élő gyermek egészen hasznos tanácsadó a kísérő. Erről végső fokon minden ember meggyőződhet maga is. Később, ha az ember egy igazi gyermekhez szól és konfrontálja a saját elképzeléseit az övével, akkor inkább fárasztólag hat a gyermek habzsoló telhetetlensége mintsem, hogy segítséget jelentene. A gyermek mindig újabb és újabb meséket követel, s ez a felnőtt embernek előbb-utóbb kissé idegeire megy. # Nézze csak meg az egyik legjobb gyermekírónkat Václav Ctvrteket. Csakúgy ontja magából a meséket ... — Irigylem az ő mesélőkészségét, de tudom, hogy ő is igyekszik prózát írni a felnőtteknek. Mondjuk mind Andersen. Andersent úgy ismerjük, mint a meseírók királyát, de vajon tudjuk-e róla, hogy ezáltal legtitkosabb vágya is teljesült? Az Irodalomban olykor megtörténik, hogy amit az író kitűnőnek tartott, az feledésbe merül, míg az, amit csak úgy „menet közben" alkotott, sok-sok évig megmarad az emberek emlékezetében és éppen ez a mű szerzi meg számára a hírnevet. Ezzel lényegében azt akarom mondani, hogy minden nagyon nehéz, ha azt akarjuk, hogy jó le—— gyen. Az embereknek általában téveI

sek az elképzeléseik arról, hogy hogyan megy végbe az alkotás. Elrontották őket a filmek, amelyekben többnyire zivataros éjszakán gyertyafény mellett nagy szimfóniák születnek, csak úgy egyszeriben. De talán ^ még helytelenebb volna a laikusoknak hosszasan elmesélni, milyen nehézsé> gek, bosszúságok, kellemetlenségek kísérik egy-egy mű megszületését, f Régi igazság, hogy a műalkotás is — olyan, mint az úszó jéghegy: a vízI felületen úszó része csupán kicsiny darabja az egésznek. # Ez minden bizonnyal igaz, hiszen a szerzőnek nemcsak nagy — Nos ilyenekből volt több, de ha mindenáron azt akarja, hogy említsek egyet, akkor talán ez Tom Sawyer volt. S nyilván ez a könyv volt az, amely felébresztette bennem az érdeklődést Amerika iránt. Ettőlfogva nem volt nyugodalmam, amíg a valóságban is meg nem láttam a Mississippit s nem hajóztam rajta végig a propelleres gőzhajóval. 0 Érdekelne, vajon különbséget tesz-e az elmondott mese és azok között, amelyeket saját magának kellett elolvasnia. Azaz a hallott és az olvasott szöveg közötti különbségre gondolok, mondjuk tekintettel a rádióra, és a televízióra. — Általában mindig rosszabb hallgató voltam, és inkább jobb olvasó. Szeretek a magara módján elgondolkodni egy-egy hős vagy cselekmény felett. Márpedig a beszéd gyors menete ezt nem engedi meg. Például ezért nem szeretem az illusztrált regényeket sem. Tudat alatt sértőnek érzem, hogy valaki rám akarja kényszeríteni a saját elképzelését, holott az önálló elképzelésre nekem is jogom van. Mindenesetre vannak kivételek is, például Hašek Švejkje elképzelhetetlen Lada rajzai nélkül. Beszélgetés NORBERT FRÝD cseh íróval kél # Van olyan könyo, amelyről tiszta lelkiismerettel állíthatná, hogy ezt szerette a legjobban? munkát kell fektetnie az alkotásába, hanem adnia kell valamit magából is, az életéből, az élettapasztalataiból. Persze, ha ilyenekkel rendelkezik és képes arra is, hogy megtalálja a helyes kifejezés eszközét. Itt most az írásszenvedélyre gondolok... — Ogy van. És aztán senki sem ad csupán önmagából, ugyanis az alkotás nem légüres térben történik. Minden embert részben a kora is meghatároz, mármint a korszak, amelyben él. Minket valamennyiünket például Karel Capek művei befolyásoltak. Stílusa nagyon is „fertőző" volt és nem egy jelentékeny kortársamra mutathatnék rá, aki mindmáig az ő hatása alatt ír. Ez kétségtelenül kitűnő stílus, de még akkor sem szabadna elfeledkezni arról, hogy csak stílus, stilizálás. Nem akarom azt állítaní, hogy jómagam elkerültem volna a hasonló csábításokat — például ezekben a mesékben is. Azokban az időkben, ugyancsak jelentős hatással voltak Erich Kästner könyvei (Emil és a detektívek), ez a német lírikus egészen új prózával Jelentkezett és szerencséje volt, rögtön sikert aratott. Az ilyen eset mindig nagyon hatásos, hogy úgy mondjam ragadós és így nem csoda, ha gyerek detektív sokakat inspirált... Ŕežáč ... Ranger... # Ezzel azt akarja mondani, hogy éppen ennek a kornak a hatására tér vissza a mesék átdolgozásához? — Ogy is mondhatnám, hogy a cseh nyelv fiatal kora miatt úgy általában érvényes, hogy a szerző, aki valamely alkotását húsz vagy harminc év múlva ismét ki akarja adni, bele kell hogy nyúljon az anyagba, változtatnia kell, élénkítenie A köznyelv fejlődése még Čapeknél sem állt meg. # Ön hogyan ismerkedett meg a mesékkel és az ön ifjúkorában tulajdonképpen milyen mesék voltak? —• Leginkább az Ezeregyéjszaka meséi, Božena Némcová mesegyűjteménye maradt meg az emlékezetemben és aztán egy ifjúsági könyv, az volt a címe, hogy „A Bazalt szikla". Különben az akkori gyermekkönyvek nyelvezete nagyon is furcsa volt. Persze, olykor ennek a nyelvezetnek is megvolt a maga varázsa, amelyet ma már nehezen találnánk meg. Én például a Három testőrt legszívesebben a régi kiadásban olvasom. Később más mesékre tértem át: May Károly, Winnetou. A May-regényekből 38 kötetet olvastam el. Akkoriban mindnyájan rajongtunk Old Shatterhandért és Omárról úgy éreztük, hogy személyes ismerősünk. Sőt, odáig mentünk, hogy a pincében titkos társaságot alapítottunk és játékainkban, hetekig pontosan a May Károly receptjeihez tartottuk magunkat. # Hogyan jutott első olvasmányaihoz? A szüleitől kapta őket? — Hát ebben ugyancsak szerencsés voltam. Anyám fiatalabb fitestvérének nem volt családja és a szünidő legnagyobb részét velünk töltötte. Bécsben működött, mint irodalomtanár, és szándékosan csakis könyveket ajándékozott nekem. Jóformán kiépítette a könyvtáramat. Ám a cseh szerzőket jobbára az iskola és iskolatársak közvetítésével ismertem meg. Ogy hiszem a mesékhez tartozik az ls, hogy szenvedélyes látogatója voltam a filmgroteszkeknek. Uramisten, ez volt aztán a szórakozás. Soha senki sem halt meg, még akkor sem, hogyha egy felhőkarcoló tetejéről pottyant le, a rosszak viszont mindig elnyerték büntetésüket. A tejszínhabos torta mindig az ő képükön csattant. # Kétféle embert ismerek: az egyik megveszi az új könyvet, becsomagolja, otthon aztán gondosan elrakja a könyvespolcra, s puszta félelemből, nehogy bepiszkítsa, sohasem veszi a kezébe, hogy elolvassa. Ezt különben sok helyütt már az iskolákban beoltják a gyerekekbe. A másik típus viszont úgy nyúl a könyvhöz, mint egy nélkülözhetetlen társhoz. Nem haboznak, s az oldalakat akár a fogkefe nyelével is felvágják, a margót megjegyzéseikkel könyörtelenül befirkálják. Nagy merészen azt állítják, a könyv azért van, hogy olvassák, s talán kissé lebecsülik az esztétikai szempontot, azaz a könyo külcsinét. Önnek mi erről a véleménye? — Bizonyára nem veszünk össze azon, elemi dolog, hogy a könyv tisztaságára ügyeljünk. Az iskolában is erre szoktatják a gyerekeket, amikor a kölcsön adott tankönyvbe beírják a nevüket. Egyébként, ha őszinte akarok lenni: emlékszem valamikor édesmindegy volt, hogy néz ki a könyv, sőt annál nagyobb volt a vonzereje, minél elnyűttebb volt. Mindenesetre örülök annak, Jómagam hamarosan eljutottam odáig, hogy előnyben részesítettem az új könyveket, vagy legalábbis a Jó állapotban levőket, és nem szívesen nyúltam az elnyűtt és maszatos fedőlapúak után. A könyvgyűjtés szenvedélye kiskoromtól megmaradt. Aránylag mindig terjedelmes könyvtáram volt. Amikor a megszállás alatt már sejtettem, hogy elvesztem a könyveimet, nagy munkámba került, amíg becsomagoltam s különböző helyekre szállítottam őket. Ezért mondja egyik regényem szereplője a koncentrációs táborban, hogy többé sohasem akarna könyvtárat. Hát ez az, amikor az ember olyan szeretettel csüng mindenegyes darabon V. J. KOVARIK