Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-11 / 161. szám, péntek

EMLÉKEZÉS TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ „Szabálytalan klasszikusaként emlegetik; élete és művei nem helyezhetők el a szokásos kate góriákban. A század elején, vidéki városkábái érkezett a főváros irodalmi világába. A Nyugat fedezte fel, kalandozásai során azonban messze szakadt a Nyugattél, a polgári irodalomtál, s fiatalka ri kedvvel érkezett meg a legújabbkori irodalomba is. A 70 éves Tersánszkyra is találé a 20 évesről festett kép: változatlanul „a kaland a legfőbb álma, az igazság a csillaga és ifjú szoknya a lobogója" (Féja). S írásaiban is megőrizte a suhancos ifjúság líráját. Kedvvel győzte az életet még a halál szomszédságában is. Megírja, a Montellon — az elsfi világháború véres csatahelyén — mikor kemény harcosok közül is többen idegsokkot kaptak a közelben leszálló gázfelhőktől és golyózáportól, fi rózsafába faragta fővárosi barátnője képét s újabb regény írásába kezdett. Mert az első, a legkülönb magyar háborúellenes regény (Viszontlátásra, drága, 1917) már kész volt, abból ismerte fel Ady Endre Tersánszky tartásának a nagyszerűségét: nem a háború fontos, hanem az ember, az élet. „Csak fül a fejjel, ha gránát vagy téboly fogja mindjárt leszedni . . Csak fül a fejjel, az élet a Ion tos . .. Tersánszky félszáznyi kötetében ez a legmélyebbről hangzó, s a legmagasabbra fvelfi dallam. Mintha a szándéka is az volna, hogy oldja az embert tragikus kütöttségeiből. Kegyetlen dolgokat látott s írt meg műveiben — hogy a jóság alulmarad, a gyengét elnyomja a hatalom s a törvényesített rend gyükeréig hazug — de nem tudott lemondani egy percre sem az életről. Meggyőződése, hogy ezt az életet kell szeretni, mert bár fonák, de „nincs jobb és nincs más a számunkra". Ezt az életet mutatta fel, nem elrémítő, de „bízvást hintő" szándékkal. Mindenki számára érvényes megoldásban nem bízott, de azt vallatta, hogy az egyes ember megkapaszkodhat a rend repedésein, s az ember minden életsíkon ember maradhat. Az ő emberei már eleve számot vetnek az élettel, olyannak veszik, amilyen; kerülik a szörnyűségeit s igyekeznek megfogni az elérhető apró ürömöket. Érdeklődését a lét amorf állapotai vonzzák; azok az emberek, hamiskártyások, részegesek, prostituáltak, a törvényes rendből kiesettek, akiknek a sorsa sehogy sem tud rendezetté válni; azok az emberek, akik a kisvárosi-kispolgári keretből nem fölfelé igyekeznek, hanem lefelé keresik a szabadulást, a szabadabb, télbohém, félproletár életforma irányába. A társadalmi törvényekel nem tisztelik különösebben, a munkát még kevésbé, a bort, a kártyát és a szoknyát jobban szeretik az átlagosnál, de igazi bűn sohasem feketedik rajtuk. Ha csak mindenáron az elérhető örömök leszaggatására pályáznának, aligha tudnánk szeretni őket. Leszorltottságukban •ionban egy tisztult emberálom hordozói is, egy ősi, természetesebb emberség hordozói. Csavargók, züllöttek, kiléptek a rendből vagy be se léptek, de igazában ők a leginkább szabadok a sínek közé szorított világban, amelyben minden „rendes ember" egy rákényszerített vagy önként vállalt szerep kalitkájában vergődik. A természeti, szívbe írt morál szerint cselekednek. Bzt a típust irta Tersánszky egész életében a legnagyobb szeretettel. Legteljesebb eredménynyel a Kakuk Marci c. regényé ben (1923). Kakuk Marci, „az édeni csirkefogó" és „piaci polgár" — a Till Eulenspiegelek késői magyar rokona. A századforduló kisvárosában jelenik meg és futja kalandos életpályáját; alkalmi' munkákkai, munkakerfiléssel és szerelmi ügyekkel bajlódva, gyanús dolgokba keveredve, s állandóan szembekerülve a társadalmi s morális renddel. Csavargó, aki nem tud a társadalom „fennkölt magaslatáig" emelkedni, de mire útja végére ér a regényben, már a világ törpén lapul a sáros lába körül. A morális lény, igaz, csakbogy a társadalom is az, sőt méginkább az. Tersánszky vádja nemcsak az, hogy a Kakuk Marci világát, amelyben az emberi kötések felbomlottak, s az emberi méltóság megszűnt, a kizsákmányolás rendje hozta létre, hanem az is, hogy aki ebbe a mélybe bukik, még az is több életkedvet — sőt emberséget — őriz meg, s inkább élhet természete szerint, hazugság nélkül, mint aki a polgári rendben ma rad. Mert ebben az alja világban szív is van: a Legenda a nyúlpaprikásról (1936) segédkondása bármennyire vágyik is pl. a nyúlpaprikásra, mikor eleven nyúlhoz jut, társává fogadja a nálánál is gyámoltalanabb jószágot. A Kakuk Marci-féle hősökben Tersánszky társadalombírálata, sőt társadalomellenessége fogalma zódik meg. Társadalomellenességében több az utópia, mint a romboló szándék. Az emberi lét legtisztább megoldását olyan élet formában keresi, amelyben az egyén teljes függetlenséggel élhet, egyénisége törvényei szerint, szemben bármitéle társadalmi renddel. Romantikus elképzelés ez; valóságismerete és ösztönös realizmusa azonban megóvja művészetét a romantikába való haj Iástul Könyörtelen látással foszlatja darabokra a képmutatás köntöseit. Nézőpontjából a szűz is lehet mocskos, s a céda makulátlan. (A céda és a szűz) 1924). A társadalmi képmutatást teljesebben nem igen írta meg senki. A lét örömét se igen. Az 6 világában mindenkire süt a nap. A bor felséges zamatú, s az élet nagy tragédiáit lazítja a szerelem, az élet legnagyobb adoma nya. Itt ömlik Tersánszky életlátásába és művészetébe a legtöbb derű, a szabad ember derűje, amely nélkül elviselhetetlen volna az életben felismert sok feketeség. Kakuk Marci derűsen néz körül a világban, nyomában nem tragédia, de vígjáték kavarog. Tersánszky műveiben is mindig ott őgyeleg a humor, a visszás érzületbőt fakasztott, és oldja a látás tragikus künyörtelenségét. Tersánszky a Nyugaton belül kezdettől magányos volt; Móricz Zsigmonddal és Nagy Lajossal is csak a künyörtelen igazmondás szálán tartott távoli rokonságot. Az irodalmi divatokra sosem figyelt, anyagához a valóságra tekintve teremtett formát, nyelvet: a pikaroregény 20. századi mo dern változatát. Mikor társai nagy apparátussal építik a regényt, elmosva a határt az elbeszélés és esszé között, s elmerülnek a lélek mély rétegeinek analízisében — ő kerül minden atmoszféra-teremtő kelléket és reflexív elemeket, a festés, az elemzés korában minden művi elemet kiküszöbölve, az ősi mesére hagyatkozik. A cselekmény régi rangját, bár szereti a kalandot, ő sem tiszteli; tagadás helyett túlzással degradálja a fordulatos jellemrajzot, a romantikus fordulatokat a képtelenségig túlnzza. Igazi újítása volt, hogy bátran nyúlt a közvetlen, keresetlen, eszköztelen elbeszéléshez, a meséhez. Ezért is lehetett „nyíltszívű varázsló", ahogy egyik kritikusa mondta. Elbeszél, mesél, s ezzel az ősi eszközzel az anekdotából csakúgy, mint a lélektani moz zanatból vagy napsugár darabból újfajta novellát teremt és újra fogalmazza a kisregényt. Mintha elbeszélő hangjában a hajdani széphistóriák profán hangja és szórakoztató tarkasága elevedne maivá. A vad. nyersízű anyagot „kiszámított művészi agyafúrtsággal tálalja". Mesél, cseveg, balladát mond, muzsikás könnyedséggel. Nyelve — amelyet szülőföld je iparos parasztbányász-népének" „kultúraáztatta" beszédmódjából, deákos elemekből, a főváros „tájszólásaiból" s a népköltészet ..szemetes ládájából" előkotort kincseiből teremlett" — bölcsen fintorog s olyan naiv bájú, mintha most születne. A játékossága már Tamásival rokon. BENEDEK MARCELL „Szépen élni, amíg lehet és szépen meghalni, amikor kell..." Benedek Marcell fogalmazta így az ember dolgát. S így is élt. A jóság és tisztaság, a bölcsesség és az emberiesség példájává nőtt már életében. Tudós volt, író és pedagógus. Aki magyarul ír, olvas, szinte mindenki tanítványa egy kicsit: a szépség tiszteletére és megőrzésére ösztönzött. Tudósi biztonsággal mozgott a magyar és világirodalom széles mezőin. Szűrőnek tudta magát, amelyen ezer tanítás, példa és tapaszlen állandó célja volt: tárgyilagosan megérteni és megértetni a különféle korok irányait. Nem bonyolódott „filológiai perpatvarokba", nem időzött csak történeti értéknél: arról beszélt, amiben a szépség valamilyen formája csakugyan testet öltött. Skatulyákat nem ismert, az irodalmat élő folyamnak tudta. A Délszigetben — egyik magyar irodalomtörténeti könyvében — meg éppen arra törekedett, hogy az irodalomtörténet izgalmas regényét regényesen közvetítse. A tudomány nem lett ezzel csonkább; csak színesebb: az eredeti tudósi koncepció a nagyközönség számára is megközelíthető. Benedek Marcell csakugyan a tudomány művésze volt s a művészet tudósa. Művei egyszerre tudományos, ismeretterjesztő jellegűek és irodalmi értékűek. írásaiban a riedl-i módszer szerint vegyített önvallomást és lírát, regényt és korrajzot. Amit ő mondott kedves tanárjáról, Riedl Frigyesről, róla is elmondhatjuk tanítványai: megédesítette az irodalom oktatását, akár a Mississippi a tenger vizét. Ott, ahol beleömlik. A nemzedékek humanista nevelőjévé nőtt tudós és művész életével is példa lett. „Én egész életemben egyetlen mondatot sem írtam le meggyőződésem ellenére" — mondta. S erre volt leginkább büszke. Pedig abban a 84 esztendőben, amelyet megélt, igazán bőven voltak viharok; az ellenforradalom még tanári katedrájától is megfosztotta jó 25 esztendőre. De Benedek Marcell nem tört meg. El sem fáradt. Letűnt évtizedekre visszatekintve inkább boldognak, vagy legalábbis elégedettnek érezte magát. Olyan embernek, akinek nincs oka panaszkodni; megtalálta igazi hivatását. Azt csinálta, aminek az emberek hasznát vehetik. „Az élet — írja egyhelyt — mindenképpen érdemes arra, hogy éljünk; rajtunk áll, hogy a harmóniát — odakünn vagy önmagukban, vagy mindkét helyen — megtaláljuk". „Ha az erkölcsi humánum megvan — vallotta — értelmet kap a szenvedés is, széppé válhatik és a legmagasabb csúcsig, a tragédiáig emelkedhetik". Benedek Marcell erkölcsi harmóniában élt;-ezért is őriz-, hette meg mindvégig nemes optimizmusát. Amit édesapjától, a nagy szívű Benedek Elektől testamentumban kapott, beteljesítette: kivette részét minden becsületes, igazi küzdelemből. CZINE MIHÁLY PIERRE DAMINOS Thompson őrnagy feljegyzései A FONTENOY-I CSATA Minden francia iskolásgyerek tudja, hogy a fontenoy-i csata előtt a francia csapatok vezére, d'Auterroches gróf elindult az angol állások felé, levette a kalapját, és így kiálta: „Uraim! Angolok! Lőjenek elsőként!" Az angol iskolások mindannyian tudják, hogy a fontenoy-i csata előtt az angolok parancsnoka, Mylord Hay a francia állások elé gyalogolt, leemelte a kalapját, és így kiáltott: „Uraim! Franciák! Lőjenek elsőként!" Ami a szakértőket illeti, származásuk szerint két csoportra oszlanak, és természetesen nem értenek egyet, de hát nekik ez a mesterségük. Egyesek szerint a nevezetes mondás valóban egy francia vezértől származik, aki a ködből felbukkanó angolok láttán a saját csapatai jelé fordulva kiáltotta: „Uraim! Angolok! Lőjenek elsőként!" Mások viszont hadicselt gyanítanak a megható jelenet mö? gött: a francia stratégák jobbnak látták, ha az ellenfél elpazarolja első lövedékeit, hogy annál hatásosabban támadhassanak rá. A történészek nagy része azonban hű maradt az előzékeny felszólítás klasszikus változatához, amely kétszeresen is jellemző a franciákra: bátor és udvarias cselekedet. Méltányosnak tartom azonban, hogy néhány szóban idézzem egy francia szemtanú, De Valfons márki vallomását, aki a következőket írja: „Az angol tisztek megállították embereiket, mintegy nyolcvan méterre a francia állásoktól sorakozót és vigyázz-t vezényeltek, majd kalaplevéve üdvözölték a francia tiszteket, akik szintén kalappal a kezükben válaszoltak. (Pokolian értették annak idején a módját, hogy kell korrektül élni és meghalni.) Ekkor Mylord Hay sétapálcával a kezében a francia állások felé lépdelt, ismét leemelte a kalapját, és így szólt d'Auterroches márkihoz: — Uram, lőjenek! Mire a márki így válaszolt: — Nem, mylord, mi sohasem kezdünk!" Ügy gondolom, nincs kizárva, hogy a franciák oldaláról valaki tényleg odakiáltott az angoloknak: „Uraim, lőjenek elsőként!" Ám teljesen valószínűtlen, hogy az angolok soraiban ezt bárki is megértette volna. Köztudomású, hogy míg az egész világ english speaking, az angolok privilégiuma az, hogy a sajátjukon kívül egyetlen nyelvet sem ismernek, s ha valamelyikük mégis képes megérteni egy idegen nyelvű szöveget, semmi esetre sem szabad oda süllyednie, hogy ezt észrevétesse. A valóság tárgyilagos vizsgálata a független megfigyelőt arra a következtetésre vezeti, hogy ismét olyan történelmi mondásról van szó, amelyet csupán azért találtak ki, hogy a tanulóifjúság könnyebben emlékezetébe véshesse a nevezetes dátumokat. A legtartósabb mondások természetesen azok, amelyeknek minden betűjét előre megfontolt szándékkal gyártották. Ebben az esetben a fontenoy-i szöveg, úgy tűnik, teljes egészében a FRANCIA TÖRTÉNELMI KOHÁSZATI MÜVEK-ből került ki, amely a heroikus-gáláns szöveg hideg hengerlésében szakosította magát: „Minden elveszett, a becsületet kivéve." vagy: Madame, ha lehetséges, már meg is tettük, ha lehetetlen, majd megtesszük." (Calone — Marié Antolnette-hez.) Nálunk a birminghami és a leedsi TÖRTÉNELMI ACELMÜVEK, amelyek szintén híresek a hideg hengerlésben elért sikereikről, inkább a nemes egyszerűségre specializálták magukat. „Anglia bízik benne, hogy mindenki megteszi a kötelességét" (Nelson Trafalgar előtt). Vagy Wellington szellemes mondása: „Egy megveszekedett pennyt sem adnék, hogy megtudjam, mivé lettek Napóleon hamvai." A két gyártási folyamat jól megfér egymás mellett, és versengésük veszélytelen. Tulajdonképpen kizárólag a belső fogyasztás kielégítésére dolgoznak. Az angol Iskoláskönyvekben nyomát sem találtam a fontenoy-i ügy francia változatának, és sohasem olvastam Wellington mondását a francia történelemkönyvekben. Nem szeretném, ha észrevételeimet a történészek elleni támadásnak tekintenék. Mindenki a maga mesterségét űzi, s ők csodálatosan értik a magukét. Munkatársam és barátom, Daminos úr, az utóbbi háború során hosszabb ideig öszszekötő tisztként működött az én Royal Battalionomnál. A flandriai visszavonulás idején bevallotta nekem, mennyire sajnálja, hogy részt kell vennie a csatában. Író létére csupán azon kesergett, hogy sohasem tudja majd olyan jól megírni ezt a gigantikus összecsapást, mint azok a szaktársai, akik nem vettek részt a harcban. TABÁK LÁSZLÓ fordítása . H ZAKATOL A GáPEZEKBOLOHÜUL PORÖG A MALOMKŐ, PEDIG A GAKAD JÁBtíL SEMMIFELE LISZT NEM L < TSZ/K ELŐKERÜLNI. A LEGÉNY MEGÁLLÍTJA Ň KEREKET. AZ ÉRKEZŐK FELÁLLNAK A MALOMKŐRE,AMELY CSENDESEM SÜLLYEDNI KEZD VELÜK /CLA RF REJTETT SÖFÉR ÜREGBE. talás hatol keresztül. Ami a rajta átszűrődő anyagból a legnemesebb volt, azt hivatásának érezte továbbadni. Nem a szakemberekhez akart szólni, vagy nem csak azokhoz; a művelődni vágyó nagyközönségnek igyekezett megkönnyíteni a tájékozódást a magyar és világirodalom végtelen mezőin. S ebben segítette az irodalom tudósát az írásművészet. Benedek Marcell vallotta: az irodalomtörténet-írás is művészet, s az irodalom történészének a jó irodalom megkedveltetése is feladata. Egyet1969. C S. HORVÁTH TIBOR SZÖVEGE % SEBŐK IMRE R A ) Z A