Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-25 / 147. szám, szerda

Zenés vígjáték a MATESZ színpadán GÖRGEY GÁBOR: HANDABASA Nem újkeletű megállapítás, hogy a nyári időszak többek között a színházakban is érezteti hatását. Ezt a tényt a legtöbb helyen figyelembe veszik és rendszerint a bemutatók során alkalmazkodnak is ehhez, elsősorban azzal, hogy könnyed hangvételű, szórakoztató darabokat tűznek műsorra. Ogy hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha megállapítom, a komáromi színház vezetőit többek között ez a gondolat ls vezérelte, amikor Görgey Gábor zenés komédiáját vitték színl»adra: A fiatal magyar drámaírónemzedék egyik jeles tagjának a darab megírásához Vörösmarty jórészt már csak az irodalomtörténetből ismert vígjátéka, A fátyol titkai szolgált alapul. Görgey — ahogy azt egy beszélgetés során maga is kifejtette — nem csupán leporolást, korszerűsítést hajtott végre, hanem Vörösmarty művének alapötletét és néhány motívumát felhasználva önálló zenés vígjátékot kreált. Az elődjéhez hasonlóan ő is a múlt évszázadban divatos személycserére és az ezen alapuló helyzetkomikumra építette darabját, melyet több mulatságos epizóddal és csattanóval fűszerezett. A gyakori félreértések és komikus helyzetek hangos reagálást váltanak ki a nézőtéren és a legtöbb esetben csak később, amikor mégegyszer végiggondoljuk az egész jelenetet, jövünk rá, hpgy a mulatságos helyzet többször mennyi naivságot, gyakran alig elfogadható naivságot takar és ilyen esetben a színészi gesztusok is mesterkéltnek, erőltetettnek tűnnek. Ez a megállapítás 'terre a darabra is vonatkozik, mert itt is néhányszor a nem éppen sikerülten megírt jelenetben a szöveg gyengéit a színészek komédiázása igyekszik feledtetni. Tisztában vagyok természetesen azzal, hogy igényeinket a vígjátékok színvonalához és sajátos körülményeihez kell igazítani. Ilyen megvilágításban a darab fő pozitívumának az aránylag gördülékeny cselekményt tartom, amely lehetőséget ad a rendezőnek és a színészeknek nemcsak a poének kellő kidomborítására, hanem az üresjáratok áthidalására is. Konrád József, a darab rendezője élt is ezzel a lehetőséggel és igyekezett vonzó, érdekes előadást létrehozni. A rendezés szimpatikus vonásának tartom, hogy a szó szoros értelemben játékot teremtett a színpadon, feloldotta a színészek és a közönség között gyakran fennálló láthatatlan határt és aktívvá tette, bekapcsolta a nézőt is a játékba. Ezt a rokonszenves megoldást sok groteszk, sőt burleszk-filmekre emlékeztető ötletekkel gazdagította, s ezek — kellő mértéktartással — nem éppen rossz rekvizltumok. Többször azonban a túl harsányra színezett játékra (legjobb példa rá a második rész elején látható és sokáig tartó rohangászás) a közönség már nem tud megfelelően reagálni és így néhányszor a csattanó (az előbb említett példa után következő fátyolos lányok igazi személyének megállapítása) nem „jött be" úgy, ahogy azt várni lehetett. Szerencsés ötletnek tartom, hogy a keretjáték beiktatásával halványan körülhatárolható párhuzamot von a rendező az elmúlt század és a mai kor között. De ha már erre a lépésre határozta magát, akkor bátrabb kézzel kellett volna ezt az ötletet beépíteni a cselekménybe, s az előképnek sem ártott volna még több ötlet, mert akkor a kázásuk nem lépi túl a kellő mértéket, de a néhány kivétel sem elsősorban az ő hibájuk. Sok lehetőség, de ugyanakkor buktató is állt Lengyel Ilona előtt (Katica). Parodisztikus elemekkel átszőtt szerepében az öregedő leány figuráját minden túlzás és öncélúság nélkül jól játszotta. A többihez képest finomabb elemekből és túlfűtött gondolatokból összetevődő szerepét Dráfi Mátyás magabiztosan oldotta meg. Siposs Ernőtől (Ligeti) is jó alakítást láthattunk, komédiázó kedve ezúttal is jól érvényesült, bár a befejező jelenete Katicával már Az egymásra talált szerelmesek (Lengyel Ilona, Siposs Ernő, Boldoghy Kató és Dráfi Mátyás). mostaninál jóval kisebb hézag nélkül lehetne megoldani az átmenetet. Ez a hiányosság különösen a nagymama narrátorszerű figurájánál látszódik, amely nem hat életképesnek és inkább kitölti a szünetet, mintsem új lendületet ad a játék' nak. Már említettem, hogy a rendezői munka mellett a játék másik fontos pillére a színészek sikeres alakításai. A két „intrikust" alakító Boldoghy Kató (Vilma) és Szabó Rózsi (Lidi) megérdemelten aratott nagy sikert. Az előbbi szereplő valamivel visszafogottabb, elmélyültebb alakításával az utóbb! pedig temperamentumával az első perctől az utolsóig lendületet és színt ad a játéknak. A komikus jelenetek fő megjelenítői a „lézengő fiatalok". A más-más színészi alkattal rendelkező Boráros Imre (Rigó), Csendes László (Guta) és Várady Béla (Kacor) jól egészítették ki egymást. Bővérű móinkább az operett birodalmába tartozik. Udvardi Annának (nagymama) nem a legjobban megírt szerep jutott. A színészí játék kapcsán meg kell említeni, hogy a zenés vígjátékokhoz szükséges hanganyag, néhány szereplőt kivéve, még sok kívánnivalót hagyott maga után, ugyanígy a mozgás is. Ez a hiányosság úgy hiszem elsősorban a rutinhiánnyal magyarázható. Az előadás érdekességei közé tartozik a sajátosan megoldott díszlet is, mely a rendező és Patzner Tibor találékonyságát dicséri. A harsány komédiában fokozott feladat várt Nagy Eszterre is, mert a szereplők ruházatán keresztül még inkább növelni lehetett a hatást. Elmondhatjuk, hogy a jelmeztervező, különösen Katica esetében sikeres munkát végzett. Bizonyára nem tévedek, amikor megjóslom, hogy a sok mulatságos helyzetet tartalmazó, jó színészi alakításokkal teletűzdelt vígjáték a közönség részéről kedvező fogadtatásra talál. SZILVÄSSY JÓZSEF Több új kiadványt! Interjút közvetített a minap a Csehszlovák Rádió magyar szerkesztősége Hubik Istvánnal, a pozsonyi Madách Könyvkiadó főszerkesztőjével. Megtudtuk, milyen nehézséggel küzd egyetlen magyar nyelvű kiadónk, és hogy milyen művek jelennek meg a jövőben. A legnagyobb örömmel azt hallottuk: a kiadó el akarta érni, hogy ezer—ezerkétszáz példányszámnál kevesebb egyik kiadványa se jelenjék meg. (Gyakori, hogy egy-egy mű jelenleg csupán négy—ötszáz vagy még ennél is kisebb példányszámban jelenik meg.) Nem szerzett viszont jó benyomást az a közlés, hogy továbbra is kevés az eredeti kézirat. Az elmúlt_időszakban évente átlag 18—20 eredeti mű jelent meg. Ez idén e szám jóval kevesebb. A tény arra enged következtetni, hogy nemcsak a „termelés" Intenzitásával vannak bajok, hanem szűk a publikációk skálája is. A csehszlovákiai magyar irodalom jelenleg szinte kizárólag a" lírára, a prózára és az esszére korlátozódik. A mai viszonyaink között pedig már önálló kötetek formájában is hírt kellene, hogy adjon magáról a történetírás, a nyelvtudomány, a szociológia, a társadalmi publicisztika, a riport és több más szakterület. Am új nevet alig látni, új hangot alig hallani. És itt csak ismételni tudjuk azt, amit valahol már elmondtunk: könyve évről évre csak annak jelenik meg, aki már „befutott", aki már ismert. Az írói utánpótlás késése és a műfaji egysíkúság még az alacsony példányszámnál is bosszantóbb és károsabb. Tudományos munkák nem születnek egyik napról a másikra. A csehszlovákiai magyar szellemi élet azonban már rendelkezik néhány nyilvánosság elé kívánkozó tudományos művel. Ezt — nagyon helyesen — az utóbbi időben a kiadó is tudatosítja, ami abból is látható, hogy rövidesen megjelenteti Deme László nyelvtudományi tanulmányainak a gyűjteményét. Deme Lászlónak a csehszlovákiai magyarság nyelvi kultúrájával foglalkozó és a lapokban szétszórtan megjelent írásai szellemi életünk értékes tartozéka. Sokat nyerünk, ha e tanulmányok most kötetbe gyűjtve és hozzáférhetővé válnak. Ráadásul ebben az esetben a példányszám sem okozhat gondot. A tanulmányok színvonala és témaköre biztosíték ahhoz, hogy a gyűjtemény iránt nemcsak nálunk, hanem külföldön is nagy érdeklődés nyilvánul majd meg. Jó lenne, ha a jövőben egyre több kiadvány jelenne meg, és egy-egy kötettel rendszeresen hírt adna magáról tudományos életünk minden ága. fbl • A KULTURÁLIS FRONT POLITIKAI HELYZETE A RUDÉ PRÁVO június 18-i számában elvi fontosságú cikk jelent meg A kulturális front politikai helyzete címmel Jaroslav Közeinek a CSKP KB cseh irodája titkárának tollából. Igaz, az írás főképp a csehországi, sőt a prágai viszonyokkal foglalkozik, de nem egy gondolata általánosítható és vonatkoztatható Szlovákiára is. Ezért indokoltnak tartjuk ismertetését. A cikkíró továbbra ís bonyolultnak jellemzi a kulturális front helyzetét. Anélkül, hogy végérvényes ítéleteket mondana, igyekszik vázolni egyrészt ezt a helyzetet, másrészt ezzel kapcsolatban pártunk álláspontját. Leszögezi, hogy a kulturális dolgozók és elsősorban a művészek körében sok még a tisztázatlan kérdés és eszmei ingadozás tapasztalható. Társadalmi jelenségeinket erkölcsi és érzelmi síkon értékelik és ennek folytán tartózkodó, sőt esetenként elutasító magatartást tanúsítanak a jelenlegi pártpolitika iránt. J. Közel ennek kapcsán élesen bírálja a művészi szövetségek úgynevezett koordinációs bizottságának legutóbbi akcióját, amely szándékától függetlenül, objektíve tanújele a pártpolitikával szembeni ellenzéki állásfoglalásnak. Hangsúlyozza, hogy az említett bizottságnak közvetlenül a májusi KB-ülés előtt tett nyilatkozata jelentősen túllépi a kultúrának és az alkotószabadságnak kereteit is. Ez így van annak ellenére, hogy a bizottság ezt a lépését a pártvezetöség néhány legutóbb foganatosított intézkedése (néhány lap betiltása, valamint személyi változások a sajtóban) elleni tiltakozásként tartja számon. A cikkíró sajnálattal állapítja meg, hogy a kulturális dolgozókat eddig nem sikerült meggyózni ezeknek az intézkedéseknek indokoltságáról. Miben látja J. Közel a bírált politikai magatartásnak okait, gyökereit? Elsősorban az 1968 januárja előtti helyzetben vagyis a párt akkori deformált kulturális politikájában, amely az alkotó munkára nem ösztönzött, hanem tilalmakkal gátofta kibontakozását. Ezek a tapasztalatok sok kulturális dolgozóban ma is éltetik a bizalmatlanságot. Másrészt, az 1968 januárját követő hónapokban a kultúra egyes dolgozói körében is bőven előfordultak, következményeikben ma is áldatlanul ható nézetek, elméletek, kezdve a késői „romantizrnustól", amely nem vette tekintetbe az adott lehetőségeket, egészen a liberális, jobboldali-opportunista nézetekig. Sokan még ma sem akarják megérteni, hogy ezek nem reális és sok vonattkoftftsban helytelen, politikai szempontból káros koncepciók voltak. Természetesen a párt harcol és harcolni fog minden becsületes, tehetséges kulturális dolgozó megnyeréséért. Ezen túlmenően olyan helyzetet akar teremteni, hogy a kultúra és általában az alkotó értelmiség képviselői, kivegyék a részüket kulturális politikájának kidolgozásából és gyakorlásából. Fontos továbbá megalapozni az alkotószabadság érvényesítésének és a vele való viszszaélések meggátolásának feltételeit. Persze a párt és a szocialista társadalom — hangsúlyozza a cikkíró — elsősorban azokat a müveket részesíi i előnyben, amelyek megfelelnek humanista irány vételünknek. Pártunk politikai eszközökkel, demokratikus módszerekkel igyekszik e front dolgozóinak meggyőzésére. Természetesen nem adja fel a harcot helytelen, ellenzéki nézetekkel szemben, de ezt nem a kultúra ellen, hanem a kultúráért vívja. Ugyanakkor elutasítja a szektás türelmetlenséget, az érvelést helyettesítő erős szavakat. Az ilyen jelenségek ellen is küzdeni fog, mert: „Nem áíl sem a politika, sem a kultúra érdekében a szakadás, a felesleges konfliktusok." • VISZONYUNK A SZOVJET KULTÚRÁHOZ A TRIBÚNA című folyóirat 20. számában bírálat jelent meg a OSSZK Művelődésügyi Minisztériuma címére. Kifogásolta a hazánk és a Szovjetunió közti kulturális kapcsolatok felújításának lassú ütemét. A lap 22. szániában ezzel kapcsolatban közölte a minisztérium feielős dolgozójának válaszát. A válasz — bár nem tagadja » nehézségeket — lényegében elutasító. Fő érve az, hogy a minisztérium tavaly szeptember óta ereje teljéből törekszik a kulturális kapcsolat rendezésére, s jónéhány konkrét eredmény elvitathatatlan. A cikkben megjegyzik azt is, hogy az 1969-es esztendőre szerződésileg lekötött akciók (kölcsönös vendégszereplés) terjedelmüket és minőségüket tekintve nem maradnak el a korábbi évek akciói mögött. A Tribúna sem hagyta annyiba a dolgot és legutóbbi számában L. Macek enyhén szólva hallatlannak tartja a minisztériumnak fenti állítását, amely több tény fölött hallgatással tér napirendre. Főleg a prágai mozikban bemutatásra kerülő filmek statisztikája alapján továbbra is érvényesnek minősíti azt a megállapítást, hogy majdnem kizárólag a kapitalista világot „futtatjuk", míg a szovjet alkotások „lekerültek" a műsorról. Ennek kapcsán hivatkozik V. Kouckpnak, hazánk Szovjetunióbeli nagykövetének a Rudé právo június 11-i számában megjelent cikkére is, amely kritizálja, hogy ezen a téren — kulturális, tudományos és iskolaügyi vonatkozásban egyaránt — augusztus óta a bojkott légköre érezhető. Nézetünk szerint a kérdés elvi viszonylatában nincs és nem is lehet vita. A tisztázatlan kérdések ellenére alapvető követelmény rendeznünk kulturális cserénket. Ebben úgy látszik közös nevezői} van a cseh művelődésügyi minisztérium és a Tribúna cikk írói is. Ez jó kiindulási pont. Most már csak az szükséges, hogy az egyik oldalon felmérjék — nem leplezni kell a szembetűnő hiányosságokai, hanem mindent megtenni áthidalásuk érdekében. A másik félnek pedig tudatosítania kell, hogy ez a probléma, főleg Csehországban, az elvszerűség mellett tapintatot és türelmet is követel. • MAGYARORSZÁGI KRITIKA A HŰSÉGRŐL Kelemen János az ÉLET ÉS IRODALOM 24. számában Szabó Béla Hűség című regényét veszi bonckés alá. Röviden, de ugyanakkor néhány találó megállapítással jellemzi a Steiner Gábor gyerek- és ifjúkoráról szóló regénynek előnyelt és fogyatékosságait. Hálásnak tartja a témát, kiemeli a szerző gazdag élményanyagát (bár itt megjegyzi, hogy néha nem tesz különbséget az esetleges és a jellegzetes között j és főként a regény első részét dicséri: „Itt még él minden alakja, mentesen minden sablontól, utólagos beleérzéstől." Kitűnő ifjúsági regényként könyveli el ezt a részt, elsősorban azért, mert didakt izmust ól mentesen felkelti és leköti a fiatal olvasó érdeklődését. Viszont azon a ponton, ahol a főhős felnőtté érik, a recenzens szerint megtörik a kötet művészi egysége. Ezt a részt már inkább sebtében, nagy vonalakban vázoltnak tartja (bár itt is kiemeli a „kitűnő novellisztikus betéteket"). Ezen túlmenően kifogásolja, hogy nem érzi belőle Szabó Béla művészi „vergődését". Mindennek alapján így vonja meg a regény mérlegét: „Ezért marad torzó ez a szépen induló regény." Nézetünk szerint a megállapítások zömével egyetérthetünk. Csupán az a gondolat foglalkoztat bennünket, vajon a kifogásolt résznél nem járhatott-e hátrányos következményekkel, hogy a könyvkiadó lektorátusa itt — tudomásunk szerint — mintegy száz gépelt oldalnyi rövidítést eszközölt? ÍS- i-t