Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-15 / 24. szám, Vasárnapi Új Szó

az időt a magyar irodalom számára fontos, da eddig elhanyagolt fordulópontnak tartom. A Nyugat kiváló íróit és azt, ami műveikből Igazán maradandó, a 19 utáni korszak teremtette meg. Szerintem nem kétséges, hogy Tóth Árpád 19 után^iródott költeményei meszsze fölötte állnak a 18 előtt Írottaknak. Nem kétséges szerintem, hogy a lónás könyve messze fölötte áll a fiatal Babist S winburne-utánérzéseinek, és így tovább. És az a magyar irodalom, amely már nem áll a dzsentrivezetés igézete alatt, itt jön létre: Illyés Puszták népével, József Attila költeményeivel és más művekkel. És nem véletlen, hogy a nagyvárosi regény Magyarországon tulajdonképpen Déry első regényével születik. Úgyhogy én azt hiszem, hogy ennek a magyar dzsentri vagy dzsentroid provincializmusnak a határa éppen 18—19-ben van, és onnan indulhat meg egy irodalmi fejlődés, amely kedvező körülmények közt világtörténeti jelentőségű lehet. A magyar irodalom tehát messzemenően megszabadulóban van a régi provincializmustól. Az irodalmat értem itt, mert az irodalomtörténetre ez nem vonatkozik: az irodalomtörténet ma is messzemenően a magyar provincializmus glorifikálása, s ezáltal megfordítja a legfontosabb dolgok értékelését. Tudom, hogy megint népszerűtlen dolgot mondok, de akármennyire szidnak is engem a Madách-ellenes föllépésemért, mélyen meg vagyok győződve, hogy Az ember tragédiája provinciális mű: az „ember küzd, és bízva bízzál!" nem az emberiség sorsára, hanem a 67-es kiegyezésre vonatkozik, és arra, hogy az emberek kössék meg a kiegyezést, és mégse adjanak fel minden reményt. Ez ad lokális tartalmat Az ember tragédiájának, gondolom, de nem emeli a magyar provincializmus lölé. • Hogyan látja a magyar Irodalom jelszabadulás utáni fejlődés lehetőségeit — útját a világirodalmiság felé? — A kérdés nagyon komplikált, elemzéséhez az elmúlt és mostani idő komoly kritikájára volna szükség. Nem kétséges ugyanis, hogy 1945 után beállt egy olyan hangulat, hogy az irodalomban is fellendülés felé megyünk. Az sem kétséges, hogy például Déry Felelete valóban ebben az irányban is indult. De ez a fejlődés a Rajkperek idejével megszakadt. És a magyar fejlődés eddig olyan volt, hogy az irodalom terén ez a sokk még nem jött egészen rendbe. A magyar fejlődésnek azonban van két nagyon érdekes vonása, amire nem szoktak felfigyelni. Az egyik az, hogy ugyanabban az időben, amikor Ady, úgyszólván magára hagyatva, mondta föl a provinciális kompromisszumot, Bartók körül létrejött egy hatalmas demokratikus áttörés. Nam szabad elfelejteni, ha Bartók muzsikáját igazán akarjuk értékelni, akkor az leszámolás a dzsentrihez asszimilálódó cigánynépdal tartalmával és formáival. Ha ezt a ví/mányt nem vesszük észre, akkor a Bartókzene, olyan nagyszerű művek, mint a Cantata Profana, jelentőségét sohasem fogjuk megértem. Sőt úgy látszik, hogy a késői Babits fejlődésében ennek a Bartók-vonalnak bizonyos pozitív szerepe van, hogy Babits élete utolsó éveiben nyílván sokkal erősebben Bartók hatása alá került, mint eddig gondoltuk; amit a fiatal Ady a fiatal Babitsnál nem tudott elérni, azt az érett Bartók elérte az érett Babitsnál. És ennek feltárását nagyon fontos irodalomtörténeti kutatásnak tartanám, annyival is inkább, mert hiszen még a késői Babitsnál is megtaláljuk Deák Ferencet mint az igazi magyar nemzeti Jelleg megtestesülését, vagyis: a valódi magyarság identifikálását a provincializmussal. Az adatok felmerültek már, de a konzekvenciát még nem vonta le senki A másik, ami egyelőre még nem ilyen jelentőségű dolog, hogy ahol a magyar Irodalomnak ma még Jelentős gátlásai vannak, viszont bizonyos áttörési kísérletek mégis születtek: a filmben — értve ezen elsősorban Kovács és Jancsó filmjeit. Ugyanakkor nem tartom véletlennek, hogy a nálunk még mindig létező szektás közvélemény olyan hisztérikusan reagál főleg Jancső filmjeire. Ézzel a véleményemmel természetesen nem akarom azt mondani, hogy mindenki aki, Jancsót kritizálja, szektariánus. Jól látható, hogy vannak, akik puszta művészi averzióból, mások életkörülményeik hatására fordulnak szembe ezzel a szép filmmel. Azt akarom azonban hangsúlyozni, hogy a hisztérikus reakció a szektarianizmus oldaláról Jön. A magyar fejlődést tehát úgy kell venni, mint a kis nemzeteknél gyakran előálló eltorzulást, a világtörténelem nagy problémáinak eltűnését. Hozzáértve, hogy az áttörési kísérletek sora — sikerült vagy nem sikerült — szakadatlan. Véleményem szerint tehát igazi magyar irodalomtörténetet akkor fogunk írni, ha ennek a harcnak a történetét írjuk meg, vagyis azt, hogy mit jelent a provincializmus és a világtörténeti szempontok küzdelme. Ez a harc konkrét: Magyarországon folyik. — Nézze, irodalomtörténetileg nagyon jellemző, hogy Arany János ezt írja a kozmopolita költészetének, hogy puszta „elvont ideállal inkább nem is dallanék". Ű a nemzetköziséget abban az időben már elvont ideálnak fogja föl. Ha most visszamegyek Petőfihez, az „Egy gondolat bánt engemet" című vershez, annak ebből a szempontból nagyon érdekes szerkezete van, Petőfi először tisztán szubjektíve beszél arról, hogy nem akar ágyban, párnák közt meghalni, és csak aztán jön a világforradalom gondolata, mint méltó objektív teljesülés. Ez azonban rendkívül közeli érzelmi kapcsolatban van az Ady-féle Kelj föl, 6 kelj föl szent vörös nappál. Mind a kettőnél a forradalom Jelenti egyéni életük kiteljesedését is, ennélfogva a forradalom és forradalommal összefüggő nemzetköziségnek semmi köze nincs ahhoz, amit Arany János ebben a problematikus korban már elvont ideálnak nevez. A forradalom sem Petőfinél, sem Adynál nem elvont ideál, hanem saját legszemélyesebb ügyük. Ebből világosan látszik, hogy milyen harcokról van szó a magyar irodalomban és hogy a magyar irodalom világirodalmi jelentőségét csak ezen az alapon lehet meghatározni. És akkor sok minden, amit a „kultúrfölény" ideáljától vezetve kineveztünk világirodalomnak (minthogy mi egy nagy világnép voltunk és vagyunk, természetesnek látszott, hogy nekünk is kellett egy Goethe és egy Faust Az ember tragédiájával; nekünk is kellett, hogy legyen Balzacunk Kemény Zsigmond személyében, és így tovább) ezzel a lappangva még mindig létező kultúrfölény-szemlélettel egyszer s mindenkorra szakítani kellene, és számba kéne venni a magyar irodalom valóságos helyzetét, amelyben a világirodalmiságnak oly jelentékeny szerep jut. Csak Csokonaira, Petőfire, Adyra és József Attilára kell gondolni, ami egy nem jelentéktelen művészi vonalat jelent. Nekünk itt semmi szégyenleni valónk nincsen, még akkor is, ha ezeket a dolgokat nem lehet külföldi nyelvre lefordítani: nyugodtan nézhetnénk szembe a magunk történelmi sorsával. Erre az őszinte szembenézésre eddig a magyar irodalomban a lírától eltekintve még alig volt példa; jelentős kivétel Eötvös Magyarország 1514-e. A kérdés nehézsége ott van, hogy azok a jelenségek, és tendenciák, melyeket ma specifikus magyarnak szoktak nevezni, nagyobbrészt a dzsentri Magyarországnak a lokális problémáiból adódtak, és mi nagyjában-egészében megragadtunk ezekben a lokális jelenségekben. A világirodalmiság csak ezzel való leszámolásból hódítható meg. (Az előző számunkban közölt beszélgetés befejező része.) TETTEKRE VÁRVA Lesz-e nemzetiségi tudományos intézet Ötven év sérelmei, küzdelmekkel teli, kaptatókon át vezető nehéz útja után az 1968-as év számunkra nemcsak a féktelen nacionalista uszítás új-megalázásainak esztendeje volt, hanem a reményvesztettség után az új lehetőségek, bizakodások éve is. Az alkotmánytörvény elfogadása — 50 év után először — végre pontot tett a bizonytalanságok után, s ha erősen kompromisszumos Jelleggel is, de lehetőséget ad arra, hogy népeink, nemzeteink az egymáshoz való kapcsolatukban éppúgy, mint az ország történelmében új szakaszt kezdhessenek. Elindulhassanak azon az úton, mely a szocialista eszmeiség következetes érvényesítésével új lehetőségeket, a szabadság és a jogok azonos feltételeit teremtheti meg az ország minden polgára, sőt nemzete és nemzetisége számára. Tehát nemcsak a demokratikus Jogok gyakorlásában, hanem a kollektív Jogok elismerésében is új helyzetet teremt. Azóta egyre inkább igénnyé vált, hogy a múlt bűnei, sérelmei, hánytorgatása helyett a csehszlovákiai magyarság cselekvő optimizmussal tekintsen jövője felé s küzdjön jogaiért, érvényesüléséért. Nem arról van itt persze szó, mintha eleve tabula rasá-t kívánnánk. Hisz a múlt kitörölhetetlen, s az emlékezés terhe és neheze egyben azt a magatartást is idézi, mely a legnehezebb időkben is a vox humana igazát vallotta hitvallásaként, s egy pillanatra sem adta fel a szocialista humanizmusba vetett hitét. Az érem másik oldala azonban, hogy nem elég a cselekvő optimizmus s a sérelmek listája passzivitást sugalló sorolásának mellőzése, hanem minden vonatkozásban a CSELEKVÉS tényeire van szükség. Azaz, hogy teljes mértékben megszűnjenek a sérelmet előidéző okok és gócok, s korrigálódjanak azok a mulasztások, melyekre a szocialista építés húsz esztendeje alatt hiába vártunk. Talán nem tévedek, ha azt mondom, ez a REALITÁS lehet egyedül és kizárólag a VALÖS alapja annak, hogy a sérelem-politika helyett az objektivitások is népünk cselekvő optimizmusát ösztönözzék; s ez a magatartás necsak amolyan „önvigasztalódás" legyen, hanem részben eredménye az alkotmánytörvényben megfogalmazott gondolatoknak. S bár e téren a ténybeliség aránya, minőségileg, a korábbi helyzethez viszonyítva még nem túlságosan jelentős, mégis biztató, hogy az intézményes rendezés kérdése pia már napirenden van. Igaz, a résztörvények kidolgozása s elfogadása — a procedurális kérdéseket is beleértve — meglehetősen időigényes, ennek ellenére azonban léteznek olyan területek, ahol az alkotmánytörvény szellemében viszonylag rövid idő alatt valós intézkedések születhetnének. Olyanok, melyek teljes mértékben fedik a nemzetiségi igényeket. És itt nemcsak a képviseleti rendszer kérdésére, vagy az egyes művelődéspolitikai problémák (közte a kassai színház létrehozása) megoldásának lehetőségeire gondolunk, hanem a tudományos élet megteremtése indokoltságára ís. E téren ugyan születtek már különböző elképzelések, s a CSEMADOK Központi Bizottságának tudományos szakbizottsága is előterjesztette elképzeléseit, a latolgatásokon túl azonban még nem jutottunk. Az viszont mindenképpen megdöbbentő, hogy a kisebbségi magyarság a köztársaság 50 éve alatt nem tudta realizálni azt a törekvését, hogy szellemisége központjait megteremtse, s lerakja az alapját a tudományos élet megindításának. Turczel Lajos írja a Két kor mezsgyéjén című művében: „1918 és 1938 között egyszer adódott olyan alkalom, amikor a csehszlovákiai magyar írókat (és tudományos dolgozókat s művészeket) — a világnézeti különbségre való tekintet nélkül — közös szervezetekben lehetett volna tömöríteni. Ez a szervezet — a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság (Masaryk Akadémia) — a harmincas évek első felében létre is jött, de néhány évi működés után anyagilag és erkölcsileg egyaránt csődbe Jutott". (I. m. 121—22. old.) Ehhez kívánkozik egy későbbi megállapítása: „Ha a két világháború közti tudományos életünk áldatlan körülményeit, objektív és szubjektív nehézségeit kiváltó hiányosságait és szerény pozitívumait mérlegre tesszük, akkor az abból levonható tanulságok alapján csak egy következtetésre juthatunk: a csehszlovákiai magyar tudományosságnak az Akadémia szintjén létesítendő és a specifikus kisebbségi problémáinkat felölelő kutatóintézet nélkül ma sincs megnyugtató perspektívája". (Oj Szó, 1968. X. 27.)' Egyrészt az előzmény tényére, másrészt az igény indokoltságára egyaránt rávilágítanak ezek a sorok. S bár igaz az, hogy az egyes főiskolai munkahelyek révén az itteni magyarság rendelkezik már a kutatómunkára is alkalmas munkaszakaszokkal, s igaz az is, hogy részben az Akadémia is foglalkozik a nemzetiségi problematikával, a kérdés ezzel azonban nem oldódott meg. A főiskolai munkahelyek ugyanis részei lehetnek a kutatómunkának, tartalmi telítettségüknél fogva azonban nem helyettesíthetik a tudományos intézetet. Ami viszont az Akadémia magyar vonatkozású kutatómunkáját illeti (a világirodalmi és nyelvtudományi, illetve a történeti intézetek és a népművészeti intézet keretén belül) az eleve nem a nemzetiségi igények kielégítését hivatott szolgálni, hanem a szlovák tudományos kutatómunka igényei és érdekei szempontjából szervezett. Tehát elsősorban hungarológiai jellegű s az eddigi gyahorlat alapján inkább a kapcsolattörténeti szempontokra koncentrál, s a legkevésbé sem (vagy csak elenyésző mértékben) foglalkozik a csehszlovákiai magyarság sajátos problémáival. Húsz év fejlődése után végre azonban eljuthattunk már odáig, hogy az akcióprogram egyértelműen leszögezhette: „A nemzetiségek kultúrája a csehszlovák szocialista kultúra szerves alkotórésze, de ugyanakkor kontexusábun a nemzetiség saját egyetemes nemzeti kultúrája, amelíyel elválaszthatatlanul összefüggő. Ebből következik, hogy „a nemzetiségi kultúrák fejlődésének anyagi feltételeit és káderkérdéseit intézményesen kell biztosítani". Ez pedig nem jelenthet mást, mint a nemzetiségek szükségleteinek megfelelő tudományos és kultúrális intézmények, munkahelyek megteremtését. A tudományos munkahely megteremtése szempontjából két alternatíva adott: az önálló és az SZTA keretében szervezett intézeté. A magunk részéről az SZTA keretében szervezett intézet pártján állunk, s ezt nemcsak a tudományos munka szervezése, koordinálása szempontjából tartjuk előnyösnek, hanem gazdasági szempontból is. Bár még csak távlat lehet a létrehozandó nemzetiségi intézet s annak programja, mindenképpen számolni kell azzal is, hogy az egyes kutatóintézetekkel az Akadémia keretén belül kell összehangolni nemcsak a nemzetiségi intézet kutatási programját, hanem az egyes intézetek hungarológiai (illetve ruszin-ukranológiai) vonatkozásait is. S mivel ezek nem azonos érdekszférák, természetszerűleg következik ebből, hogy a nemzetiségi intézet sajátos feladatokat teljesít. A nemzetiségi kultúra és szellemiség érdekei elsősorban négy szakterületen kívánja meg a kutatómunka megindítását. Éspedig: a.) történelemtudományok b. j irodalom és nyelvtudomány c.) néprajz d.J szociológia-politológia szakterületein. Ezek az osztályok képezhetnék elsősorba a létrehozandó nemzetiségi intézetet, s külön osztályként számolhatnának a dokumentációs osztállyal, mely a tudományos könyvtár feladatkörét is vállalná. Emellett szükség van természetesen arra is, hogy a kutatás más területein — gondolunk itt elsősorban a pedagógia-pszichológia szakterületére, illetve (legalább terminológiai szinten J- a tömegeket érintő tudományok: agronómia, orvostuaomány, közgazdaság, műszaki tudományok stb. figyelemmel tartására — is számoljanak a nemzetiségi érdekek érvényesítésével. Nem feladatunk, hogy az említett osztályok kutatási prograi/iját íelsoroljuk, hisz ez szinte önmagát kínálja. Az önismeret azonban minden kétséget kizáróan a megismerés, tehát népeink közeledésének gondolatát is szolgálja. S ha figyelembe vesszük, hogy a két részre, magyar és ukrán (ruszin) részlegre tagolódó nemzetiségi Intézet nem lenne különösebb népes, s az indulásnál (illetve 1970-ig) mindöszsze 20—25 személyt foglalkoztatna, s az elképzelések szerint 1970 után is fokozatosan fejlesztődne (nem haladná meg az 50 személyt!), — ez magában is azt bizonyítja, hogy az igények a megvalósíthatóság határain belül mozognak, tahát nincs szó a lehetetlenről; Ahhoz, persze hogy ismét eljussunk — most már a szocialista rendszer keretei között — ahhoz a lehetőséghez, melyet a Masaryk-adományból szervezett Társulás ígért, sőt hogy minőségileg feljebb kerülhessünk, a tények és igények józan, elfogultságtól mentes mérlegelésére lesz szükség — a döntésre hivatott szervek színtjénl S bár a kérdés évek, évtizedek óta érik, s különböző erők mesterkedése! folytán nem egyszer megbukott, a feltett kérdésre: lesz-e nemzetiségi tudományos Intézet — csak IGEN-nel válaszolhatunk. Mert bármennyire is „időtlen" még ma ez a bizakodás, az a tény, hogy a nemzetiségi IGÉNYEK és a TÁRSADALMI ÉRDEK egy irányba hat, nem hagy kétséget affelől, hogy ez a REALITÁS ís helyet követel magának a Nap alatt. S erre csak Fábry Zoltán szavaival mondhatjuk ... Ideje már bizonyl FONOD ZOLTÁN